Heves Megyei Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 177-203. szám)
1996-08-03 / 181. szám
Madár-növény-varázsvilág harminc kilométeren át. Alattunk 40 centiméterre a valmikor kivágott fák törzsei kopogtak. Szürke gém, nemes kócsag, dobos gém, kormorán, danka sirály, kányát, tavi rózsa, súlyom. Ez a természeti világ, amelyet 20 éve az ember hozott létre, porcelán-törékenységű. Az ember ezúttal bebizonyította, hogy barátja és segítője tud lenni a természetnek. Valamennyiünk feladata, hogy együtt óvjuk, s segítsük a Tisza-tó ökológiáját. Külön köszönetét érdemelnek azok, akik e nemes célért áldoznak és tesznek. t A z öregember akkor még nem volt öreg ember. Szép fiatal úrnak szó- lítgatta a kofa, amikor felesége elszalajtotta a piacra. Tudta, az asszonyság csak hízeleg neki, hiszen homloka a búbjáig ért, szája szegletébe ráncot barázdált a keserűség. Már fiatalnak sem érezte magát, túl volt az élet ünnepein, a diplomaosztáson, az esküvőjén, a fia születésén. Kizárólag kudarcok érhetik, hitte, nem tartogat számára bizsergető kalandokat a sors. Egykedvűen járt hivatalába, varratott öltönyében, fényesre vikszolt cipőjében, mindig pedánsan, nyakkendő nélkül még otthon sem mutatkozott. Gyűlölte a munkáját, a számlákat, vörös szemekkel hajolt föléjük az éjszakákba nyúló túlórákon, ha nem egyeztek a kimutatás vízszintes és függőleges sorai. Hírnévről, népszerűségről álmodott. Egy találmányról, ami ismertté teszi őt ország-világ előtt. Házasságában sem volt sok öröme. Asszonya hűvös fejjel gondolkodott, a praktikum oldaláról közelítette meg az ügyeket, azt pedig végképp nem értette, miért kell sími, ha megszólal Chopin muzsikája. Egyedül fiában látott fantáziát, a gyerek még viheti valamire, ügyes a keze, kiválóan rajzol, talán majd ő. Ezért is adták kollégiumba, egy távoli városba, az asszony kívánságára, akinek meggyőződése volt, ott egyébre is megtanítják a gyereket, remélhetőleg mérnök lesz belőle, nem pediglen egy senkiházi piktor. Az öregember, aki akkoriban még nem volt öreg ember, nem ült fel a kofa számító fel- dicsérésének, hümmögött valamit, de azért nála vásárolta meg a retket. Valami nyomot kell hagynom magam után - mondoNégyessy Zita: Házikó gáttá gyakorta -, valamit, amit én csináltam. Egyedül én. Felesége megmosolyogta ezért, hiszem, ha látom, legyintett, s magára hagyta a szobában. A férfi sértetten duzzogott, az asszony meg nem esedezett bocsánatért. Előfordult, hogy napokig egy szót sem szóltak egymáshoz. A hosszas hallgatások elől a férfi vasárnaponként az erdőre menekült. Bóklászott a fák között, fürkészte a madarakat, gombákat gyűjtött, hátha ezek láttán mégiscsak megenyhül az asszony. Egy erdőjárás alkalmával bukkant a domboldalban fekvő eladó telekre. Hatalmas parcella volt, sűrűn benőve tölggyel, cserjékkel. Nem kértek érte sokat, így az asszony is rábólintott a vételre. Befektetésnek jó, mondta, azt azonban kötve hitte, hogy itt egyszer nyaraló épül. Alig leplezetten kuncogott, amikor a következő szombaton meglátta urát csákánnyal, fejszével felszerszámozottan a telekre indulni. Hetekkel később már nem kacarászott, elfogadta, hogy ez a csökönyös szamár ismét tereprendezéssel tölti a pihenőnapot. Az öregember akkor még nem volt öreg, ám az egyedüli építkezéshez már nem volt elég fiatal. Tüdeje zihált, izmai fájdalmasan húzódtak, de tolta a talicskát, hordta a földet, majd a köveket, téglákat, cserepeket. Mielőtt lehullt az első hó, tető alatt állt a házikó. Boldog volt az ember. Tüzet rakott a vaskályhába, almát sütött a fedlapján, és elégedetten mosolygott: - Megcsináltam! Megcsináltam! Nyaranta társaság jött össze a teraszon. Rokonok, munkatársak forgatták a nyársat, kanalazták a bográcsban főtt gulyást. Aztán idővel elkoptak. Egy-egy hétvégén még érkezett néhány látogató, „micsoda jó levegő, meg ez a madár- dal”, de végül teljesen elmaradtak, megelégelték a tétlen békességet. Nem így az öregember, aki akkor már tényleg öreg volt. Mikor csak torkig lett az asz- szony perlekedésével vagy konok némaságával, felült ütött-kopott robogójára, irány az erdő. Végigheveredett a napozóágyon, és órákon át fi- gyelgette a madarakat. Egy zajosabb összecsapás alkalmával ugyancsak a házikójához indult. Már szürkült, amikor berúgta a motort, s száguldott a távoli nyugalom felé. Félútnál járhatott, mikor is a nagy kanyarban elvakította szemeit egy teherautó reflektorfénye. A kórházban tért magához, de a jobb lábát soha többé nem tudta megmozdítani. Bottal kínlódta végig a hátralévő éveit. Mind ritkábban hagyta el az otthonát, házikójába se igen kívánkozott. C sak álmaiban látogatta madarait, hófehér szirmú spireáit, melyekkel hajdanán körülültette a teraszt. Az öregember halála után senki sem kereste fel az erdei házikót. Ugyan ki érezte volna ott jól magát? Az az övé volt, az ő mentsvára. Cserepeit lekapta a szél, zsalugátereit benőtte a borostyán, a kertet felverte a gyom. ' —------------...... ,í*< '•'"-A !
