Heves Megyei Hírlap, 1996. június (7. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-22 / 145. szám
Kavalkád a várban Három nap alatt évszázadokat éltek át, akik részt vettek a Nemzetek, mesterek, művészetek Egerben című várbéli eseménysorozaton. íme, hogyan is elevenedett meg a XX. század végén a régmúlt. jpoócs ndrnL Gyóni Gyula Valahol az út mindig véget ér T udod-e kedves, hogy még mindig rólad álmodom, és érdekes módon soha senki másról...? - súgta maga elé a férfi, mintha attól a régi kislánytól kérdené, akivel hajdan oly gyakran ugyanitt sétált a patakparton, vagy valamivel beljebb, a hársillatú hosszú utcán, a domb alatt. - Pedig évtizedek teltek el azóta, hogy már a. kezed érintése, selymes szép hajad simogatása is megdobogtatta a szívemet! Különös, de ma is pontosan emlékszem megismerkedésünknek szinte minden percére. Világosan élnek bennem a találkozásaink, fülemben csengenek szavaid, kérdéseid és válaszaid. Szívesen idézgetem apró korholása- idat, rövid duzzogásaidat is, amiért késtem, nem tetszett valami. Álmodom azt is, ami meg sem történt, csak vágytam rá, s gondolom, talán te is... Ügyes-bajos dolga végeztével őgyelgett a számára már idegen városkában, amikor hirtelen erre kanyarította útját, s hol magában, hol halkan ki is mondva folytatta tűnődve a beszélgetést, amire - tudta - nem felel senki. Nem, hogy csak nincs itt az a lány, de jószerével semmit sem tud már róla. Csak találgatja, van-e még. Leült a víz fölé a korlátra, s egy darabig bámulta a fodrokat, az apró hullámokat. A mélyben kis gallyacska ringatózott pár levéllel. Valahol feljebb ragadhatta magával a sodrás. Arra úszott, amerre első szerelme lakott. De jó lenne üzenni vele! - sóhajtott a férfi reménytelenül, miközben a botladozó ide-oda forduló ágra figyelt, amíg csak el nem tűnt valahol... Aztán mélázva felállt, s andalgott tovább az ismerős ház felé, ahol ugyan - tudta - már nincs kit keresnie, de ha lehunyja a szemét, a kapuban biztosan ott áll még, aki után indult ezen a délutánon. A levelekről jutott eszébe, hogy végtére is kegyetlen volt, magának kereste a bajt. Nem írt azóta sem, s magyarázat, egyetlen szó nélkül szakított azon az estén, amikor a lány már hiába várt rá a megbeszélt helyen. Egyszerűen csak elmaradt arról a találkáról, s utána a többit sem tartotta fontosnak. Máshol próbálta keresni a boldogságát. Lopkodott kis puszik helyett forróbb csókokra, tüzesebb karokra, ölelésekre vágyott. Barátait iparkodott követni. Meggyőződése volt, hogy így a jobb, ez az igazi... Aztán a zajos, vidám társaságokban hamar meg is feledkezett arról a hamvas, bájos virágszálról, aki voltaképpen neki termett az élet csodálatos nagy kertjében. Hallotta, hogy sokáig minden kalandját megbocsátotta volna még a lány, számított a visszatérésére, s csak azután határozott másképpen, amikor a türelme teljesen elfogyott. Akkor az első érdeklődő fiút elfogadta új barátjának, hagyta, hogy udvaroljon neki, majd gondolkodás nélkül igent mondott a házassági ajánlatára. S gyorsan el is költözött a párjával! Talán, hogy könnyebben elfeledjen mindent, ami többé nem szükséges... Ballagott, csak ballagott a patakparton lefelé, s keresgélte ismeretei között, hogy mit is tud még többet egykori kedveséről. Bántotta, hogy alig érdeklődött róla. Még csak nem is sejti, hogy hová, merre ment, hol leltek más hajlékra, mivel foglalkoznak, együtt maradtak-e. Sok esztendeje az utolsó hímek is, ami eljutott hozzá. Közös ismerősük beszélte, hogy látta egyszer a családot látogatóban a városban. Két apróságot vezettek a szülők. S az anyuka még bájosabb, csinosabb volt, mint lány korában! Az emlékezés is megdobogtatta a szívét. Sokféleképpen elképzelte, hogy milyen lehetett ott akkor ez az asszony. Forróság töltötte el a puszta gondolatára, s egyben vad irigység is, amiért neki abból a nőből már nem jutott. Ám hamar megbékélt gonosz gondolataival. Elbizonytalanodott abban, hogy vajon mellette is így kivirult volna régi nagy szerelme, s máig vele marad. Ezért is nem kutatott utána. Határozottan kerülte, hogy a legkevésbé is zavarja családjában, akár a legcsekélyebb féltékenységet keltse a férjben. Hiszen voltaképpen kicsoda is jómaga..? Nem lett sikeres ember, otthonából valahogy kirekesztette az igazi melegséget. Kései házassága néhány év alatt felbomlott, s igazi társra azóta sem tudott találni. Persze, nem is kereste különösebben a tartósabb kapcsolatot. Mint még sok mindenbe, abba is hamar beletörődött, hogy így maradjon, ilyen legyen sorsának folytatása. Csak egyetlen fiához fűzte mindig több is. Viszonylag tisztességgel segített a felnevelésében, s találkozgat továbbra is vele. Kiváltképpen amióta a gyerek nagypapává tette. így jutott a patakparton a házig, ahol valaha annyiszor megfordult. Megállt, maradt egy darabig. Hátha nyílik a kapu, s megint kilép, aki régen is elébe szaladt, amikor csak ide ért... Olyan az épület, a porta, mint amikor utoljára látta. Virágok díszlenek a még mindig gonddal festett kerítés mentén, csillog az ablak, takaros az udvar. Csak éppen nincs kinn senki... Hirtelen megfordult, s szapora léptekkel indul visszafelé. Mintha kergetnék, s menekülne a mától. Jobb is így - mormogta befelé -, maradjon csak minden úgy, ahogy eddig! Ne lépjen ki nagymama a házból, ha tényleg éppen ott van megint látogatóban. Sem az ősz haját, sem a ráncait nem akarja látni. Hadd őrizgesse tovább annak a tündéri lánynak a képét, akiért oly igen bolondult zsenge ifjúként az első szerelem soha vissza nem térő örömével! Éljen csak úgy az álmaiban, mint eddig, hogy kevésbé érezze, ami fáj ! Ne legyen üres képzelgés, ami újra, meg újra beszökik hozzá az éjszakában, amikor magányos szobájában a kínos ébrenlétek, virrasztások után végre el-elszunnyad rövidke időre, s beragyogja az öregedő enjber kopott kis lakását..! Ú tközben betért a legközelebbi kocsmába. Kért egy felest, majd gyorsan még kettőt. Aztán kiment a pályaudvarra, s felült a legelső vonatra. S úgy utazott haza, hogy ebbe a városba többé nem jön.
