Heves Megyei Hírlap, 1996. április (7. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-27 / 99. szám
Salgó-rali ’96 Legnagyobb művészet - derült szívvel megöregedni Akinek a versmondás - evangéliumi küldetés Lámpaláza a színpadon múlik el. Csend üli meg a termet. Mindenki figyel. Méltóságteljes nyugalma mondja, hogy ő az úrnő a szöveg fölött. Pillanatra talán fejedelemasszony is, tartásából sugárzik valami, hogy nagy erők fölött uralkodik szikár magassága ellenére a törékeny termet. Most ö tartja kezében a vers titkait, és a feszült várakozást azzal oldja fel, hogy halkan, fegyelmező csenddel indítja útjára a verset, megsúgja a szép titkot. így szaval a pódiumon Popovits Zoltánné, és amikor verset mond, küldetést teljesít, úgy érzi, evangéliumot hirdet. Beszélgetésünk során egy élet bomlik elénk a mindennapok szürkének látszó eseményeivel, de ahogy haladunk előre a történetben, drámaivá válik a színtér, ahol a görög hősnők példájára valaki élet vagy halál közt választ. Popovits Zoltánné - Ilonka - szülei egyszerű emberek voltak, vallásosak, gyermekeiknek éltek. Ilonka a kilencedik volt a családban. Édesanyját nem ismerte, mert ahogy világra hozta őt, az életadó anya belehalt. Azért az árva nem marad anya nélkül, mert a 14 éves nővérkéje, Margitka, mesterségesen táplálta, akit sohasem tudott nevén szólítani, csak kismamának. így jegyezte fel Margitka (Hering Józsefné) édesanyjuk végső búcsúját az élettől: „Egy alkalommal kijött az orvos, engem kiküldtek a szobából, de minden szót tisztán hallottam. Mondta anyának: - Minek magának ez a gyerek, hadd vegyem el. - Mennyivel élek tovább? - kérdezte anyám. Az orvos szavát nem hallottam, talán nem is szólt. - Nem. Azért, hogy tovább éljek, nem leszek gyermekem gyilkosa - szólt anyám... 1924. január 14- én itt hagytál bennünket, 4 éves kis öcsémmel és két és fél hónapos Ica kis húgommal és 80 éves anyai nagyanyámmal...” A kis Icából Ilonka lett, és evangéliumi küldetéssel hirdeti versekkel beszélve, hogy ■ legnagyobb szeretet, amikor életet adunk, ha kell, életünk árán is. Soha nem látott édesanyja arcát keresi a versekben, hogy elmondja az embereknek, csak a szeretet teszi széppé a világot. Szigorú erkölcsű apja az angolkisasszonyokhoz adja iskolába, ahol Mát er Tóth tanárnő nyitja fel szemét a versmondás titkaira, belé oltódik a küldetés csírája. Nővére korán férjhez megy, apja megnősül, de hála Istennek, jó anyukát kapott. A polgári befejezése után torontáli szőnyeget sző, fényképészetből Garay Gittánál kitűnő szakképesítésben részesül, elismert portréfényképész, mégsem marad a pályán, beleszól életébe egy ismeretség, amelyből házasság lesz. Popovits Zoltán, az udvarias kereskedő vezeti oltárhoz 1943-ban, és ebből a frigyből születik három fiúgyermek: Zoltán, László és Lajos. Férjének méltó társa a bajokban is. így emlékezik: „Ahogy gyermekeim nevelése megengedte, az ötvenes évek első felében kisegítőként, pénztárban dolgoztam, majd a Volán vállalat személyforgalmi részlegéhez kerültem magasabb fizetésért. Két éven át 24 óráztam is. Nyugdíjazásom előtt saját kérésemre, a nagyobb keresetért, kalauz voltam a Debrecen-Hajdúszo- boszló vonalon. Nyugdíjba vonultam 1979-ben." A boldog házaséletet beárnyékolja férje betegsége és halála (1990), de a versmondás elveszett fonala újra emberek közé vezeti. Utoljára ’41-ben mondott verset, de most újra párbeszédet kezd a világgal. „Férjem halála után 2 évvel veszek részt a közösségi életben. A Caritas Szeretetszolgálat tagja vagyok, versmondóként képviselem az egri Eletet az éveknek nyugdíjasklubot a megyei és országos szavalóversenyeken. Szeretem a szép verseket, választott költőim: Sík Sándor, Mécs László, Ap- rily Lajos, Várnai Zseni, Túrmezei Erzsébet. Az ország számos városában voltam fesztiválokon, versenyeken.” Erről tanúskodik a 17 díszoklevél, emléklap, számos első helyezés és jutalom, de a hivatalos elismerés csak tisztelgő meghajlás, a közönség nagydíja ott csillog a szemekben. Felejthetetlen élményt nyújtott a nyugdíjasok versmondó versenyén Reviczky Gyula Imakönyvem című költeményének tolmácsolásával. Előadásmódjának varázsát fokozta személyes kötődése a vershez. Édesanyja arannyal bevont imakönyvére kulcsolt kézzel mondta a sorokat, tényleg sárgák voltak a lapok, még a hajtincs sem hiányzott belőle, mindenki maga előtt látta az anyát, akié volt az imakönyv. Ezt a képet varázsolta elő a szavaló kegyeletőrző, édesanyát idéző, melegen simogató, vallomástevő hangvétele. „Lélekből mondom a verset, szívből, amit magamévá tudok tenni, átérzem. Nem szeretek testközelben szavalni, szeretem a színpadot, mert az távolabb van a közönségtől, ilyenkor érzem, hogy magam vagyok, teljesen át tudom adni magam a versnek... Vers nélkül nem tudok élni, ez tölti ki az életem, úgy érzem, így nem vagyok elhagyatott. En versmondással evangelizálok, a hangommal tolmácsolom azt, amit megírt a költő, örülök, ha ez sikerül...” És Popovits Zoltánné versmondásával így fogja az emberek kezét, hogy vezesse őket a tiszta fények világa felé. Gál Elemér Az elmúlt hétvégi 23. autós Salgó-rali Nógrád megyei versenyeire szűkebb hazánkból is számosán ellátogattak. Részükre felidézzük, mások- . nak néhány képben felvillantjuk a történteket. FOTÓ: MAJOROS TAMÁS
