Heves Megyei Hírlap, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-03 / 29. szám

Emléktöredékek Most lenne 70 éves Mensáros László Miller: Az ügynök halála - Sziki Károly és Mensáros László Azon tűnődöm, hogy ebben a lábjegyzetekben gazdag, mű­vészetpártolásban sze­génylegény) világban - melyben szűk zakónkat a rek­lámipar szabja - hogyan érez­nék magukat Ok, akik mégis­csak szerették a kényelmes formákat, hiszen ettől emelke­dett fel valami magasra... Azon tűnődöm, engedné-e magát belepréselni például Mensáros László improvizált reggeli műsorok egy perceibe, napilapok 30-40 sorába, ha rákerülne a sor? Felemelné-e hangját most, amikor banká­rok szabják újra egyébként is szűk lehetőségeinket, miköz­ben a városfalon kívülre mu­tatnak. Ezen is tűnődtem a mi­nap, amikor Mensáros László közelgő 70. születésnapjára gondoltam. * Forog egy doboz mélyéről előkotort film, a lassan 12 éves Ügynök. Éretlen, nyers ugrándozás az apa körül... Mégis, milyen jó, hogy van, hogy volt! „Május 10-én bu­kunk” - táviratozta örömmel, hiszen 1956 után ez jelentette volna számára az első győztes visszatérést Debrecenbe. Majd egy hosszú, szomorú levél: „Táviratom érvényte­len. Ma tudtam meg, hogy az egyeztetés még nem történt meg. Tegnap közölték velem „sajnálattal", hogy ápri­lis-májusban végig játszanom kell a Madáchban, ami heti 2 utazást jelentene. Ilyen körül­mények között nem vállalha­tom a szerepet. Ezt még egész­ségesen sem bírnám.” * Amikor pár nap múlva Pesten találkoztunk, még mindig le­hangolt volt, hiszen élete nagy álma látszott szertefoszlani. „Lelkiismeretlenség lenne veletek és önmagámmal is, ha vállalnám. Nem tudom, miért nem akar a dolog semmiképp létrejönni. Már a végzet útját látom az akadályokban, és egyre jobban kezdek félni is Tőle. Pedig ahogy telik-múlik az idő, egyre kevesebb erő lesz bennem. Augusztus 1-től nyugdíjban leszek. Hátha egyes dolgokat már én hatá­rozhatok meg?! ISZONYÚ, HOGY KI VAGYUNK SZOLGÁLTATVA”. * 1984. I. 14-ét írtunk akkor. Bennem ez az utolsó mondat mára sem puhult fel igazán... Az előadás szerencsére létre­jött, a „visszatérés” diadalmas volt. De elhitte-e valójában, hogy élete álmát sikerült szín­padra fogalmaznia? Néha az ütemes taps közben odasúgta: „Ez nem az én estém volt.” Pedig mindenki Őt ünnepelte. Ki érti ezt? * Gyakran ismerte be, hogy fá­radt, játékát orvosok követték héttől tízig. Amikor az egyik előadásról egyenesen a kór­házba szállították, kétségbe­esett tekintetek kísérték a szi­rénázó autót. Felépült, és to­vábbra is két végén égette a gyertyát - végre szabadon vá­lasztott szerepekben, gyö­nyörű sikerekkel. * „Élete és cselekvése: a mű ré­szei” - mondták valahol. Bűn­társai is azok, és megbánásai, melyek gyakran színezték so­rait, ha közeli embereire, sze­retteire gondolt. Műve, hogy a nálánál jóval fiatalabbakat ba­rátságával, kézfogásával, suta mozdulataik pártfogásával tüntette ki. Reményteljes eget akart fölénk festeni, mint csil- lagtalan vékony szegények fölé annak idején, a börtön- évek alatt. * Közeledik a nagyböjti időszak első vasárnapja. Papok és ba­rátai emlékeznek rá. Most lenne 70 éves. Újraolvasom a Tőle érkező mondatokat: „Tapasztaljuk a pusztában lét állapotot. Itt nem egyszerűen csak üres tér, de az ember el is veszíti tájékozódó képességét. A közel és távol, a fent és lent összecserélődnek. Egybemo­sódik minden, ha nem találunk egy fix pontot. Szélfútta levél a világ... De hol az ág, ki az ág?... Hitéért, hitetlenségéért az ember maga fizet... Egyi­künk sem befejezett lény, ezért vándorolunk." Sziki Károly Erdős Juli világa A textiltervező egyelőre tanít Az úgy van, hogy az ember csak rajzolgat óra alatt és szünet­ben, a pad alatt és a pad felett, előbb csak magának, aztán, mert a többieknek is tetszik. S aztán észre sem veszi, már el­döntetett, hogy ö képző- vagy iparművész lesz.- Ez ilyen egyszerű?- Nem tudom, de az én ese­temben így történt. Sült pesti lány vagyok, azelőtt csak ro­konlátogatóban jártam vidéken. Aztán amikor már elvégeztem a főiskolát, és Pusztai Ágoston volt a férjem, hívtak bennünket Egerbe. Ézt megelőzően Ágos­ton készített egy pályázatot a város kútjaira. Ezután lehetősé­günk adódott ide jönni, mert néhány művészt magához akart kötni a város, művészlakásokat építettek. Dér Béláné, az akkori tanácselnök-helyettes invitált. Addig személyesen nem ismert minket, csak a munkáinkat. Rejtélyesnek tűnt, de megtet­szett a kisvárosi élet.-Mennyiben befolyásolta a munkádat?- Attól fogva jobb körülmé­nyek között tudtam dolgozni. A szemléletem nem nagyon vál­tozott, az már kialakult a főis­kolán. Nagyon jó tanáraim vol­tak az iparművészetin. Plesnivy Károly érdeme elsősorban az, hogy békén hagyott bennünket, nem korlátozott. Volt ott a mű­helyben egy vezetőnk, Payer Ilonka, ő jóformán mindent tu­dott, amit a régi mesterek.- Akkoriban alakítottad ki egyéni stílusodat is?- Pályakezdésem egybeesett egy hazai és - mondhatni - vi­lágtendenciával. A textil a hat­vanas-hetvenes években óriási lendületet kapott. Nagyon nép­szerű volt a makramé technika. Ezek ősi, szinte minden földré­szen megtalálható eljárások... Szinte természetes volt, hogy ezt csinálom. Amit alkalmazok, az az úgynevezett szabad lán­con szövés. Talán nehezebb, de a fantáziának több teret ad.-Értek hatások, változtak a körülmények. Voltak úgyneve­zett korszakaid?- Amikor végeztem, marad­hattam volna a műhelyben ta­nárnak, mert érdekelt az ipari tervezés. Mindjárt a diploma megszerzése után elkezdtem dolgozni a soproni szőnyeg- gyárnak. A cég fejlesztő team­Erdős Juli: „Mindennap rá­csodálkozom a természetre, s ez látszik a munkáimon...” jének tagja voltam két évtize­dig. Rendszeresen elláttak munkával, főleg gépi szőnye­geket terveztünk, szakrajzokat készítettünk. Voltak egyedi megbízások is: a nagy szállo­dák belső tereit „béleltük ki”. Azt hiszem, naprakészen tájé­kozottak voltunk, hiszen rend­szeresen ellátogattunk Frank­furtba, Hannoverbe az európai textilbemutatókra, vásárokra.- Hűséges típus vagy?- Talán nehézkes is vagyok - mondja némi öniróniával. - Hívtak más cégekhez, így a La- texbe, de oda hivatali munka­rend szerint be kellett volna járni, nem vállaltam. Akkor voltak kicsik a gyerekek. Két lányunk van, a nagyobbik egye­temista és énekelni tanul, a ki­sebbik még gimnazista.-Ezek szerint a gyári idő­szaknak vége.- A privatizációval meg­szüntették a hazai fejlesztést is. Egy időre állás nélkül marad­tam. Hiányzott a valahová tar­tozás érzése. Három éve Mis­kolcon lelkes kollégák a Gábor Áron Műszaki Szakközépisko­lában művészeti tagozatot indí­tottak, és megkértek, hogy a textiltechnikákat tanítsam. Tet­szett a feladat, úgyhogy most hetente átjárok Miskolcra, a di­ákjaimhoz.-Időközben több kiállításod volt a megyében, legutóbb ka­rácsony táján az egri Senátor- házban. Légies, színpompás páváid, madaraid, lepkéid belső harmóniáról, érzelmi gazdagságról árulkodnak...-Amióta Egerben élek, egy gyönyörű kert kellős közepén nap mint nap rácsodálkozom a természetre, a környező vi­lágra. Talán ez látszik a munká­imon. A textil, ha tárgy is, a napszakokkal változik, olyan, mint a függöny...- Egy faliképedet az egri ta­nárképző főiskola új épületében helyezték el, s úgy tudom, a Club Tihanyban is megcsodál­hatnak egyet a látogatók, de az országban máshol is. S újabban megint gobelint is készítesz.-Jobban szeretek egy meg­határozott helyre készíteni fali­képet, mert akkor előre felmér­hetem a hatását. Valóban visz- szatértem a gobelinhez, ez meg­lehetősen időigényes műfaj. Megpróbáltam kisebb képeket készíteni.- A férjed ismert és foglal­koztatott szobrász. Nem zavart, ha feleségként, és nem önálló alkotóként neveztek meg?- Számomra nagyon fontos volt mindig is a család, nem akartam mindenáron előtérbe kerülni. Amikor a gyerekek ki­csik voltak, úgy gondoltam, egye fene a karriert, az ő fejlő­désük fontosabb. A férjem kü­lönben rendkívül szigorú kriti­kusom, de ő is kikéri a vélemé­nyemet. Még soha nem volt vita közöttünk, hogy ki a jobb, vagy az előbbrevaló művész. Tiszteljük egymást a munká­ban, de külön utakon járunk. Erdős Júlia szerény, de cél­tudatos alkotó. A múlt év őszén gyöngyösi tárlatának megnyitó­ján e szavakkal méltatta őt a mátraaljai városban élő festő­művész, Böszörményi Gábor: „Művészete egy leszűrt, meg­tisztult, és igazi értékeket böl­csen nyugtázó szemlélet ered­ménye, mely számára elegáns rangot jelölt ki az egyetemes magyar kortárs képzőművészet élvonalában.” Jámbor Ildikó Gyóni Gyula: Ahol a percek is lassan telnek... A kórházi sebészeteken - ahol minden megtör­ténhet - a betegek va­lahogy még inkább ragasz­kodnak egymáshoz. Nagyobb a figyelmesség, szeretet közöt­tük, mint másutt. Ezen az osz­tályon azonban a betegek Pista bácsit a többieknél is jobban kedvelték. Mindenki hamar megismerte. Bárhol megfordult, mindjárt megszó­lították, s ha nem is mindig be­szélgettek vele, feltétlenül kö­szöntötték. Megelőzniük azonban ritkán sikerül, mert leginkább maga a kezdemé­nyező. Még műtét előtt állt, sok másnál könnyebben mozogha­tott, sétálhatott a folyosón, a teremben - már amikor erő­sítő infúziói engedték. Megle­hetősen gyönge szervezetét ugyanis legalább valamelyest fel kellett javítani a tervezett beavatkozáshoz. Előfordult, hogy egyetlen napon tizen­négy üveg gyógyszert is belé csöpögtettek... Áz egyik ilyen alkalommal vették észre a szobában, hogy szokatlanul megcsöndesült az „öreg”. Csak nézett, nézett az átelleni ágy felé szótlanul, me­redten. A sokadik adag orvos­ság után a szomszédai már arra gondoltak, hogy esetleg megárthatott a kezelés, s je­lezni is akartak a nővérnek. Ám mielőtt a csengőhöz nyúlt volna a leginkább aggódó, odalépett idősebb társához, s érdeklődve megszólította. Pista bácsi felrezzent tűnő­déséből, s megnyugtatólag mondta, hogy nincs semmi baj. Csak éppen elgondolko­dott egy kicsit. Mivel éppen az imént jutott arra a felisme­résre, hogy igen ismerős neki ez a helyiség. Kiváltképpen pedig az ágy, amott szemközt. Aztán eszébe jutott, hogy valóban járt már itt korábban is, esztendőkkel ezelőtt. S ahová annyira figyelt, ott halt meg második felesége, amikor még a női részleg beutaltjait ápolták az osztály eme felén... Néma részvéttel értesültek a szomorú történetről, percekig nem hagyta el szó az ajkukat. Láthatóan Pista bácsi sem kí­vánta folytatni az emlékezést, de a szobatársakat egyszeriben az eddiginél kíváncsibbá tette a rangidős férfi, aki - bár egymás között csak „öregnek” titulálták - valójában még jócskán innen állt a hetvenen. Faggatták, nógatták, míg vé­gül is hajlott a szóra. Amint halkan, töredezve a továbbiakban felidézett, még inkább együttérzést ébresztett a helyiségben. Nehéz életre vallott előadása. Kétéves ko­rában elveszítette az apját, fél­árván nevelkedett felnőtté. Tejlázban halt meg az első fe­lesége, az özvegy nagymama társaságában cseperedett ott­hon jó ideig a csecsemő. Az a fiatalasszony, aki most a kór­házba is sűrűn bejár hozzá, mindig hoz ezt-azt, s oly nagy kedvességgel veszi körül: a lánya. Kétségkívül sokat jelentett, segített a mama közelsége, de a gyereknek anya kellett. így nősült másodszor is. Sajnos, új asszonyával sem járt igazán jól. Ő volt az, aki ebben a kór­teremben harminckilenc éve­sen rákban elhunyt... Harmadszorra már próbál­kozni sem mert a nősüléssel. Érzi, tudja, hogy az anyja, aki egyébként már a nyolcvan­nyolcadik esztendejét tapossa, nem fogadná be az újabb „menyecskét”. Csak azért ma­radt mellette, mert kötelessé­gének érzi, hogy a szülejét vi­gyázza, gyámolítsa, segítse. így, ha nincs is párja - azért szerencsére nem él egyedül. Valaki mindig van a közelé­ben, akit lát, hall, elvisel, amíg csak mozog. A család sem hi­ányzik. A két feleségétől négy gyermeke van, s mindegyikük régóta házas. Az unokákból is jutott elég. Szereti őket, s a maguk módján amazok is így vannak vele. Telik az idő, ezt-azt nyugdí­jasán is tesz-vesz otthon, a ház körül, meg kinn a kis szőle­jükben. Kijár a boltba, piacra. Szerényen, de megélnek ab­ból, amit a postás visz kette­jüknek, meg ami néha még melléje csordul-cseppen. Csak ezek a napok telnének itt a kórházban könnyebben, gyorsabban! Ám olyan lassan, nehezen múlnak a percek is, nem még az órák! Már szá­molni sincs türelme az infúzi­ókat. Elfordul, ha megszúrják a vénáját, vagy éppen csak hallja is a közeledő nővérke lépteit. Mind türelmetlenebb. Az orvosság is idegesíti. Aztán még a műtét is hátravan! Sej­telme sincs, hogy mikor kerül sor rá, s milyen lesz. Meddig tart? Túléli-e, vagy ott marad mindjárt a műtőben? Netán ő is itt, ebben a szobában búcsú­zik mindenkitől, mindentől? Talán ott, éppen azon az ágyon, ahonnét a második fe­lesége két évtizede örökre el­ment... A műtőből ugyanis - ha sikerül a dolog - nem mind­járt ide kerül vissza. Amikor pedig mégis, az ő régi helyén már biztosan más lesz. S hátha éppen csak oda fekhet, ahol valamikor az asszony végleg elaludt. Onnan szívesebben menne ő is utána... Az utóbbiakat azonban már csupán álmodja. A rengeteg orvosságtól is fárasztó már számára gyakran a hosszabb beszéd, infúzió közben sem marad huzamosabban nyitva a szeme. Sokat alszik. Vagy csak úgy tűnik, amikor nem hallják egyáltalán a hangját. Amikor felkel, mindig kö­rülnéz, s úgyszólván megany- nyiszor az első, aki segít a má­siknak, ha kell. S bátorítja a műtétre várót, biztatgatja a lá­badozót. Ki-ki szívesen fo­gadja kedvességét, buzgólko- dását. Leginkább pedig szur­kolnak neki! Nyugtatgatják őt is, tőlük telhetőén. Hisz-e nekik vagy sem az „öreg”? - csupán találgatják körülötte. Mivel sokat nem tudnak a betegségéről, az álla­pota alapján legfeljebb sejté­seik lehetnek az igazi bajról, a várt műtét eredményéről. S a kilátások nem éppen remény- teljesek... Mindenesetre eszükbe sem jut, hogy akár a legkevésbé is mutassák bizonytalanságukat, aggodalmukat. Derűs kedvvel próbálnak diskurálni újra meg újra, mert úgy érzik: nekik is így a jobb. M egtanulták, tisztában vannak vele valahá­ny an, hogy a kórházi sebészeten minden előfordul­hat...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents