Heves Megyei Hírlap, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-17 / 41. szám

6. oldal iiSËËf 1996. február 17„ szombat | Aki életeket mentett - nem felejtik Nevének őrzője - az élő emlékezet Ahol élt és lakott, Egerben, nem örökíti nevét em­léktábla. Azért sem, mert szerénysége tiltotta volna még éltében, de talán a történelmi környe­zet is, hiszen ott áll a háza ma is a vár tövében, amely szintén műemlék. Csak a hősök példáját vállalta magára, nem a vár fokán védőként, ha­nem a kórtermekben, betegek ágya mellett, fehér köpenyben vagy anélkül, rendelési időben vagy azon kívül, éjjel és nappal, kerékpáron vagy gya­log, szegénynél vagy gazdagnál; csak menni és gyógyítani, ahová hívják. Ott volt mindig, ahol várták. Kis műszertáská­jával a gyógyítás reményét is vitte magával dr. Besznyák István főorvos, aki hivatásának élve, az egrieket szolgálta mélységes humánummal és kiapadhatatlan cselekvő szeretettel. Nem gyűjtött aranyakat, mert a legtöbb páciense csak a köszö­nöm meleg hálájával tudott fizetni, amiből nem lehet palotát emelni. Csak pillanatnyi kincseket látott, melyek hálaként a szemekben ragyogtak. Érték ez is, de csak az emlékezeté. Hippokratészi esküje mellett talán vallotta azt is: Ne emlékköve legyek városomnak, hanem az élő emlékezeté. Már-már úgy látszott, hogy feledésbe merül a név, a váro­sáért élő orvos, amikor váratla­nul Dobó Zoltán nyugdíjas ta­nár megszólaltatta a hallgató emlékezést. Leikéből szakadt fel a szó, amely ötven éve tar­totta a titkot, hogy ennek az or­vosnak köszönheti az életét. így vall a szabadulás felejthetetlen napjáról:- Múlt év szeptember 3-án volt 50 éve, hogy a szovjet ha­difogságból szabadultam, olyan szerencsés körülmények kö­zött, hogy Focsani-ból (Foksán) dr. Besznyák István főorvos úr segítségével hazakerülhettem. Ez az ötven év nagyon a szí­vemben maradt, miután Pista bácsi már nem él, kedves fia volt szíves, és fogadott ben­nünket, hogy lerójam tisztele­temet, hálámat, szeretetemet és nagyrabecsülésemet a család iránt.- Az életét mentette meg a főorvos úr?- így is lehetne fogalmazni, mert ’45 júniusában betegen kerültem a kórházba húszéve­sen, és Pista bácsi, mint fiát, szárnya alá vett, úgy kezelt, mert régi ismerősök voltunk... A véletlen szerencsés össze­játszása folytán az augusztusi magyarországi választásokra hazaengedtek, de ha én nem vagyok akkor Pista bácsinál a kórházban, nem valószínű, hogy hazajutok.- Milyen orvos volt Pista bá­csi a fogolytáborban?- Humánus, jól bánt a bete­gekkel, magyarral, némettel, Dr. Besznyák István - már-már feledésbe me­rült nemes tette de volt még egy keresztje, a Szűz Mária-nyaklánc, a sajátja, amelyet az ing alatt, meztelen mellére ragasztott sebtapasszal rejtegetett a prédára leső zsák­mánykeresők vizsla szeme elől. Talán ez a háborús sztigma se­gítette haza, amikor már az ész azt gondolta, hogy utolsót dob­ban a zaklatott szív. Az utolsó percekben is leha­jol Isten keze, kinyúl azért, akin segíteni akar. így tette kezét házuk kilincsére, de a második ajtón már a Besznyák-lakáson kopogtatott, hogy átadja a jó hírt a zsebórával együtt. Titok­ban azt súgta Pista bácsi Zoltán fülébe: hátha otthon nagyobb szükség lesz arra az órára, hi­szen ínséges idők járnak. De amikor a feleség tenyerébe fogta a zsebórát, úgy simogatta, mintha határok fölött nyúlná­nak át a karok, hogy egymást öleljék, láthatatlanul is, mert a szeretet nem ismer határokat. Nem váltódott át ez az időmu­tató napi hasznot hozó dologgá, családi ereklye lett, szimbó­luma egy megfoghatatlannak, ami anyagi értékek fölé emel­kedik. A történet méltó befejezése dr. Besznyák István októberi szlovákkal, nem tett kü­lönbséget kö­zöttük, a lelki vigasztalást sem tagadta meg senkitől, igazságosan osztotta el a gyógyszere­ket, minden lehetőt elkövetett, hogy több fecskendőhöz jus­son, kötszert és gyógyszert kap­jon. Nehezen vált meg zsebórá­jától, de azt hazaküldte... Ezzel következik egy fém­tárgy kalandos útja Eger felé, ez külön történet, de két embert kapcsol össze, ami nélkül egyi­kük sem volna egész, mert va­lamiképp ez az időmérő ember­ségük mutatója is. És ez a zseb­óra ma is jár. Mutatja az időt, és emlékeztet. A történet ott kezdődött, hogy Besznyák István órájának a másodpercmutatója meghibá­sodott, ami egy orvos kezében jelentős hátrány, azonban Dobó Zoltán jól elrejtett Omega kar­órája kifogástalanul működött. A doktor és a tanító fogoly egyezséget kötött. Kicserélik a két órát, az Omegát a Doxával, majd otthon újra visszakapja ki-ki a sajátját. Addig a Zoltán órája Pista bácsinál marad, hogy mérje vele a pulzusszá­mot, amíg őt is haza nem ren­deli a gondviselés. Először húszéves barátja szabadult a fogolytábor poklából, aki már ’45 augusztusában vitte magá­val válltömésébe varrva a zseb­órát ezer veszedelemnek kitéve, hazatérésével ér véget, aki el­csodálkozik, hogy nem kell be­várnia az óracsere napját, mert az ő Doxája az asztalon várja gazdáját. Már csak ő adós az Omegával. Visszakerült ez is eredeti gazdájához, és azóta a két óra egyformán ketyeg, de nemcsak az időt mutatják, ha­nem azt is, hogy van még be­csület a világon. Akkor még így volt szokásban öreg egrieknél. Még őriz egy emléktárgyat a Besznyák család, azt a kis szürke noteszt napi bejegyzé­sekkel, amelyet a főorvos apa vezetett a fogolytáborban, nem személyes jellegűek, hanem az orvosi beavatkozás sürgető te­endőit tünteti föl, hogyan segít­sen másokon, ki jött Egerből, milyen az állapota, mire van szüksége? Nem fér kétség ah­hoz, hogy ami feladatként áll az apró kis betűkben, az végre is hajtatott. Saját magáról csak ennyi: „V. 9. Elváltam az egri­ektől. Áthelyeztek a kórházhoz IV. osztályt vezetni”. Mások sorsával törődik jobban: „V. 29. Találkozás Gyergyák Ká­rollyal, enteritis haem. Ápoló. Gyergyák 3 napja lázas beteg... Dr. Tóth Csepregi Béla szkv. és Dobó Zoltán rendőr fia itt van­nak a kórházban”. (Valószínű arra az esetre, ha ő már nem lesz az élők sorában, jegyzete alapján valaki mégis tudjon ró­luk.) „Tóth Cs. Béla, Dobó Zoli cukorka”. (Nyilván nem cukor­kával akart kedveskedni, ez rejtjel, valami többletet jelent­het, a hazaküldetés feladatát). „Gyergyák: szappan + cukor + ceruza”. (Ez már az orvosi gondoskodás, emberi segítség- nyújtásra vonatkozik, a beteg írni akar haza, ebben is csak or­vos segíthet.) „Okt. 7. Bejött ma Fógel Elemér”. Nincs több erről feljegyezve, de számára esemény volt. Érdekes, hogy három fiának a születésnapja külön jelölve a naptárban, mintha ez lett volna az egyik hazavezérlő csillagkép. Ezek a szigorú takarékos­ságra szorítkozó szavak mégis mondatokban szólnak hozzánk, és jellemképpé formálódnak ötven év távlatából, de a leghi­telesebb kép egy apáról mégis a gyermekben marad meg, aki már felnőtt szemmel tekint vissza az édesapára. (Folytatjuk a jövő heti Maga­zinban) Gál Elemér Miben járjanak katonáink? S­VSzubjektív MINDIG KITALÁLNAK valami elterelő „hadművele­tet” a politikában. Olykor ka­tonákkal is, persze. Mostaná­ban éppenséggel arról vitáznak a nagy nyilvánosság előtt, hogy a sorköteles járhasson-e civil ruhában a szolgálattétel után, vagy sem. Megoszlanak a vélemények, mint a legtöbb esetben máskor is. Fogalmam sincs arról, hogy az ügyben végtére is hová jutnak, min­denesetre érdeklődéssel figye­lem a fejleményeket. Határozottan élvezem, hogy már ilyesfélék sem hiányzanak a tématárból, s reménykedve várom a folytatást. Elképze­lem, hogy katonáéknál talán felveti valaki, hogy például nem csupán a rövid haj szük­ségeltetik az újoncoknál, ha­nem akkor igazán kopasz a kopasz, ha mindjárt bőrfejű. Aztán szóba kerülhet a fiúk fülbevalója is. Kell-e vagy sem? Tény, hogy eleddig szo­katlan a dolog a laktanyások­nál, no de hát odakinn már annyian hordják! S ha megen­gedik a bentieknek is, az öreg­bakák esetleg mindjárt jobban hozzáigazíthatnák a sörényü­ket. Akkorára is növeszthet­nék, hogy gyűrűbe foghassák, vagy esetleg befonhassák a váll alatt. Mindjárt emberar­cúbb, polgárbarátibb lehetne a legénység. Nem igaz? S nyilván még egy sor más is észbe juthatna, ami tovább színesíthetné, vidámíthatná a szolgálatot. Már amennyire egyáltalán szükség lenne még arra a szolgálatra... Hiszen a már mostanára lényegesen le­csökkenteti haderő mindennél ékesebben bizonygatja, hogy ennek az országnak nincs mi­től tartania. Nem fenekedik rá senki a határainkon túlról, mind kevesebb akad nálunk, amire netán irigykedni lehet, s amit elvehetnek még tőlünk. Kiderülhet, hogy annyi katona is elég hazánkban, amennyi mondjuk jelesebb ünnepeinken jelmezes civilként parádézik. Mint néha az a pár huszár, aki­nek szerepére innen-onnan, olykor még tejfölös szájjal, szemüvegesen is akad vállal­kozó, ha kell a hazának. Egyszóval hálásabb, sokkal népszerűbb ilyenfélékkel elő­hozakodni, mint például - ha már a katonasággal foglalko­zunk - a rendre, sorra kiürülő, jól megépített, tisztességesen felszerelt laktanyák bizonyta­lan sorsát feszegetni. Jobb, ha róluk egyenesen megfeledke­zünk, valamennyit enyésze­tükre hagyjuk. Hadd omolja­nak, romoljanak, míg poraikba nem dőlnek teljesen! CSAK ELFELEJTJÜK majd egyszer, s dehogy medi­tálunk azon: ha már nincs szükség rájuk, azért még mennyi okosat kezdhettünk volna velük... Gyóni Gyula A kormányfő nemes gesztusa Mindnyájan emlékszünk a felháborodást keltő január havi, túlzott adólevonások keltette jogos indulatokra. Ebben a felpaprikázott légkörben kellemes meglepetést keltett Horn Gyula nyilatkozata. A kabinet első embere nemes gesztusra szánta el magát: bocsánatot kért az érin­tett millióktól, a hiba sürgős korrigálását garantálta. Mi tagadás: fertelmetes korunkban szívmelengető az efféle magatartás, ugyanis felelősségérzetre, empátiára utal. Mindarra, ami a hatalom pillanatnyi gyakorlói kö­zött fehér holló ritkaságú. Megértem a baloldali indíttatású kormányfő állandó vívódását. Ebből fakad az, hogy szívére hallgatva előbbre lép, ám fő pénzügyére fondorlatos módon vétóz. Ezt tette nemrégen is, amikor főnöke tiltakozott minden­féle további sarcoltatás ellen. Mihelyst értesült a hírről, Bokros külhonból jelentkezett, hogy az újfajta adónem mellett kardoskodjék. Megdöbbentő helyzet az, ha - jelképes értelemben szólva - a farok szeretné csóválni a kutyát. Kétségkívül létezik tolerancia, de nem vagyok rossz jós, ha azt mon­dom, ennek is van ám határa. Az azonban nem kétséges, hogy ki marad a porondon. Pécsi István Felel-e a műszaki ellenőr.,.? Szinte alighogy elbontották a segédácsolatot az egri Dobó István Gimnázium elől, az épületet újraállványoz­ták és -tatarozták jelentős költséggel nemrégiben. Mégis különösebb szakképzettség nélkül észreveheti bárki, hogy az egyébként határozottan szebbé tett homlokzat, a réz­csatornákkal is ékesített külső a legkevésbé sem minden. A hófogó bizony nem sokat ér. Az olvadó hó - olykor igen nagy tömegben - a legváratlanabb pillanatban zúdul az ember nyakába. Jobb esetben - és esőben - „csak” a víz csorog az elhaladók, álldogálók gallérjai mögé. Le­het, hogy a hideg zuhanyt derűsebb évszakban, a nyári kánikulában könnyebben elviselnénk, ám amikor a leg­kevésbé sem kívánunk tovább hűlni, igencsak kellemet­len. Csupán az iskoláknál maradva: vészesen kikezdte a víz a „líceum” hátsó részét is, felül. S onnan várhatóan maholnap a vakolat is megindul, hogyha el nem mozdult már eddig. S nem csupán azért, mert itt mér régebben történt az évtizedekig tartott felújítás. Hanem minden bi­zonnyal azért is, mert szintén előfordult némi mulasztás, amikor az építők ott jártak, dolgoztak! Gyöngyösön - hogy valamivel távolabbit, s mást is idézzek - a városszél egyébként megcsodált, talán iri­gyelt Ringsted utcai, pár esztendeje épült házaiban több földszinti, tetőtéri lakás valósággal rothad a kellő szige­telés hiánya miatt, sőt falmozgás is keseríti már az itt élők napjait. Pedig biztosan nem akkor álltak először munkába, akik a feladatokat végezték itt vagy ott, és még sok he­lyen megyénkben. S valószínűleg volt a szakemberek körében műszaki ellenőr is, aki felülbírálta minden eset­ben, amit a többiek csináltak. Mégis hibás, ami a kezük­ből kikerült. Legalább a műszaki ellenőrzésnek feltétlenül megbíz- hatóbbnak kellene lennie mindig. S ha az eddiginél na­gyobb, netán a mulasztással, a kárral arányos anyagi fe­lelősség is terhelné végre az elvégzett munkák átvevőit, alighanem kevesebbet fájna a fejünk, sok kárt elkerül­nénk! Gy. Gy. HÍR(TELEN)KÉK. Francia lapok szerint magyar bankoknak is szerepük volt abban a nagyszabású pénzmosási ügyben, amelyet egy bolgár származású üzletember követett el 50 millió frank értékben. Hát, ez - frankó...! * Lech Walesa volt lengyel államfő - korábbi állításával ellentétben - mégsem megy vissza a gdanski hajógyárba villanyszerelőnek. Úgy gondolhatta: miután államfő volt, ott csak nö­velné a feszültséget és az ellenállást... * Birger Moquist svéd farmer egy nap arra figyelt fel, hogy a közeli tejüzemből szerzett - s időközben megerjedt - joghurt-, tej- és fagylaltmaradványtól a 2500 sertése ösz- szevissza tántorgott és hányt. Részeg disznók...! * A Belügyminisztérium illetékesei - mint hallom a rádió­ban - „prostitúcióipari vállalkozói engedélyek” kiadásán gondolkodnak. Magyarul: bárcán... (szilvás)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents