Heves Megyei Hírlap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-06 / 5. szám

7\ Ti lt\MK TV Számosán „meghódították” az ország legma- Megszépült Heves központja: méltó környe- gasabb csúcsát, a Kékesi zetben állították fel a hősök emlékművét Nemcsak csinosak, tehetsé­gesek is az egri majorettek, akik immár külföldön is si­kert arattak Terpesen nem múlik el ünnep a helyi hagyományőrző együt­tes közreműködése nélkül. Az immár megyeszerte is számon tartott csoport ifjú tagjai - az egykori szokásokhoz híven - tavaly is májusfát állítottak a község egyik szép háza előtt Vásárlói vélemények szerint a megye egyik legforgalmasabb és legolcsóbb piaca címet érdemelte ki a gyöngyösi ! Az óév pillanatképei j 1995 is úgy elrohant, hogy szinte észre sem vettük... Pedig - ha alaposabban belegondo­lunk - mennyi minden történt megyénkben is ; az alatt a tizenkét hónap alatt, amelytől szil- ; veszteti hangulatban búcsút vettünk. Szeren­csére, a kamera hűségesen rögzítette az ese­ményeket, amelyek közül - természetesen a teljesség igénye nélkül - felelevenítünk most I néhányat. Tanárrá fogadom... - ünnepélyes keretek között adták át a Sokakat vonz minden esztendőben az immár hagyományos Az elmúlt év sem múlt el vasutassztrájk nélkül: „leült a diplomát az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán szerb búcsú Egerben MÁV”, nem dolgozott a forgalmista sem Gyóni Gyula Élmények, emlékek kedves városában Ú jra meg újra ki is mon­dom, nemcsak gondo­lom: igen megszeret­tem, imádom ezt a kedves, szép várost, ahová kiszámítha­tatlan sorsom sodort néhány évtizeddel ezelőtt! Kiváltképpen azóta ragasz­kodom hozzá különösen erő­sen, hogy a szüleim örök nyu­govóra tértek gyermekkorom nem túl távoli helyén. Az ot­tani utcákon már mind idege­nebből járok. Órák hosszat is elcsavaroghatok néha, amíg valakivel összeköszönhetek... Valójában a mostani lakóhe­lyemen értem felnőtté, itt mé­lyültem el igazán az álmodott szakmában. Idevalósi pálya­társakhoz fűz a legtöbb él­mény, innen az ismeretség, ba­rátság is, aminek csak az el­szakító távolság vagy a várat­lan halál vetett véget teljesen. Megannyiszor csak bámu­lom a sok változást, ami körü­löttem történt! Emlékszem, tü­relmetlenül mindig kevesell­tük, amit kaptunk. Szidtuk a város vezetőit a lassúnak ítélt haladásért, miközben akarat­lanul is mindig észrevettünk valami újat, többet, amikkel mára szinte kicserélődött a helység! Egész házsorok szü­lettek, jókora lakótelepek. Ha a panelnegyedek szürkébbre is sikeredtek, mint kívántuk, sze­rettük volna, önmagukban te­lepülésnyiek, polgárok ezrei­nek emberibb otthonai. A ker­tek helyén is épültek üzemek, gyárak, néhol már csak talál­gatni lehet, hogy mi állt ott ko­rábban, s miként mutathatott. A bohémságból tulajdon­képpen már kifutottunk, ami­kor a szakmabeliekkel e város köveit kezdtem magam is kop­tatni, de valamennyi azért még maradt nekünk a hírlapírók egykori világából. Ha kávé­házra éppenséggel már nem is futotta, borozó, kiskocsma, jó­féle vendéglő még jócskán akadt a magunkféléknek. S amikor csak a füstös redakci­óbán, meg a szinte szomszé­dos nyomdában véget ért a napi munkánk, különösen szí­vesen betértünk valahová, va­lamiről hosszasabban is elbe­szélgetni. Rendszerint annak & folyta­tására, amit egy-egy anyag, élmény kapcsán még a szer­kesztőségi szobában kezd­tünk. Közöttük ambiciózus if­jabb pályatársunk alighanem még mindig készülő kisregé­nyéről, aminek közlése egyébként néhány fejezettel. amolyan ízelítőként már akkor elkezdődött lapunkban. Nagy család voltunk, ha néha martuk is egymást. Erez­tük, tudtuk, hogy olykor a leg­gorombább kifakadás, a legle- sújtóbb vélemény sem valami­féle haragból fakad. Csak a másik munkáját, meg talán a világot próbáltuk jobbá tenni. Mit meg nem adtunk volna, ha tudunk, egy-egy kedvünkre valóbb címért, poénért, témá­ért! Mennyire örültünk, ami­kor a másik - akár két vodka között is - okosan belejavított a kéziratba, s értékesebbé tette, mint amilyenre saját sze­rényebb igyekezetünkkel for­málódott. Amíg a nyomda a köze­lünkben volt, úgyszólván együtt éltünk vele. Kollégá­inknak, barátainknak tartottuk az ottaniakat, s ők is hasonló­képpen ragaszkodtak hozzánk. Úgy szereztünk egymásnak örömet, hogy kedvükre valót írtunk, tőlük pedig a legmegfe­lelőbbnek talált formát kaptuk megannyiszor az anyagaink­hoz. A megragadó szedés volt a jutalmunk, a gonddal válo­gatott betűsor, címtől a név­aláírásig. Olvasóinknak, kriti­kusainknak is tartottuk az üzemben szorgoskodókat, akik iránti csodálatunkat, tisz­teletünket külön növelte káp­ráztató sajátos tudományuk: a fejjel lefelé fordított ólomszö­vegben is mindig magabizto­san, s hihetetlen gyorsan el­igazodtak! A Jóbarát - ha más is - va­lamelyest még őrzi egykori hangulatát, de a Vadászkürt az átépítésekor már elveszítette. A szintén kicserélt Vörösrákot be is zárták. Az Otthont pedig talán teljesen elfelejtették a városban, hiszen egészen más van a helyén évek óta... Jóskát is hiába keressük a maradók­kal a vár alatt. Sokkal mé­lyebben, a föld alatt pihen, már jó ideje. Náci bácsi bor­kóstolójába sem ugorhatunk be pohárka vörösre, bármeny­nyire is tartaná a kedvünk. A Kedves legújabban már iroda, a Pettyes meg valamilyen, az­óta divatozó drink... S sereg­nyien kurtítják a pályatársak, barátok, ismerősök, meg haj­dani tisztelőink is a sort! Csak sejtem, hogy hol lehe­tett a városszéli tanya - hiszen sok éve bekebelezte ezt is a rohamosan terjeszkedő telepü­lés -, ahová nem sokkal meg­telepedésem után, holta után is nagyra tartott munkatársam akkoriban magával cipelt tár­saságához, egy máig feledhe­tetlen kettős névnapra. Háló­val frissen fogott vadnyúlból készült pompás vacsorára. S ha nincs is, magam előtt látom még mindig az egyetlen mulatóból hajnalban távozó, lengö-szálló köpenyével a fő­utcán végigszáguldó jópofa pesti srácot, aki természetesen saját - a rádióból már közis­mert - slágerét dudorászta va­lahonnan előkerült cigányze­nész kíséretével a piaci, le­gendás pecsenyesütő felé tartva. S a kelleténél valamivel talán hangosabban. Minden­esetre azért olyan erősséggel, hogy másnap írásban üzent róla a rendőrkapitány a fő- szerkesztőnknek. Mivel igen­csak kiváltotta a rosszallását... Fel-feltűnik még mindig az a fiú is, aki már fölöttébb de­rűs kedvvel, egy szerkesztő­ségi kis összejövetelen két viccalkotásának jóízű elő­adása közben döbbent rá ijed­ten, hogy legújabb gyermekü­ket - valahol kinn hagyták. Megeshetett, hogy el is veszí­tették - siránkozott -, s hirte­lenjében azt sem tudja, melyik ivó előtt keresse a feleségével! Csomó eredeti figura, aki­ket sorra veszek emlékeimben, az utcán vagy munkaszobám­ban elmerengve, kitekintve az ablakon a lefelé futó, hosszú lépcsősorra. Hiányzik az is, akit csak kevésbé kedveltem, mint a lebontott rossz kis épü­letek, a tovatűnt regényes idők, ifjúságom elbúcsúzott, soha vissza nem térő esztende­ivel. N élkülük folytatom to­vább az életemet... Csak az vigasztal, hogy azért nagyon szép, kedves ez a város, s marasztaló így is. Jó, hogy ide tévedtem, s itt lehe­tek még egy darabig. Amíg magam is el nem köszönök egy napon a szeretett helytől, ahonnan azt a még szükséges parányi földdarabot talán kö­vetelés nélkül megkapom. ■<-<! JintfMinvvtf l_ Fphpr HptpV - ft-zínpc VálaeTtpVf Centrum Hétfő: 1 tn/> niiTT^àWf/J

Next

/
Thumbnails
Contents