Heves Megyei Hírlap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-04 / 3. szám

4. oldal Az Olvasók Fóruma 1996. január 4., csütörtök Otven éve együtt. - Egerben él Pintér László és neje, Majoros Rozália, akik nemrég ünnepelték 50 éves házassági évfordulójukat. Ezúton is gratulálunk, erőt-egészséget kí­vánunk nekik. Hol van most a magyar nép? Szinte naponként visz utam Egerben a Gárdonyi Géza Színház felé. Ha véletlenül a szemközti oldalra téved a tekin­tetem, mindig szomorú érzés kerít hatalmába. Egy jókora kerek lyuk az, amivel sehogy sem sikerül megbarátkoznom. Ez pedig a lemezzászló köze­pén van, mely komoran tekint le a magasból az ilyen ártatlan járókelőre, mint én is vagyok. Ilyenkor gondolataim, mint áradó folyó, mindenféle réme­ket hoznak elém: megvakított óriás fejet, elűzött bátyus embe­rek sorát, és még sok, meg nem fogalmazott, sötét felleget. Amióta kiollózták a zászló közepét, hiányzik valami, ami megnyugtatna. Egy szót hiányolok, ez a nép szó. De nemcsak onnan hiány­zik, nem is csak a zászlókról. Úgy érzem, hogy amikor ki­esett az a bizonyos középső da­rab, vele együtt kiesett a nép is, kiesett, leesett. Hol van? Ezt a szép zengésű szót már alig látni, alig hallani. Pedig de szeretnék gyakrab­ban találkozni vele! Ugyanis szerintem nem az a tömeg a nép, akik időnként ösz- szegyűlnek tüntetni bizonyos helyeken. Szerintem az a Nép, mely nem tud, nem bír, de talán nem is akar a „létra legalsó fokáról felkapaszkodni”. Lehet, hogy az a bizonyos létra éppen azért van felboruló­félben, mert nagyon sokan tör­tetnek fel a tetejére. _ Legalján marad a nép. Rajta keresztültaposva igye­keznek az erősek minél előbb, minél feljebb jutni. Ki törődik most a lent lévők­kel? De leírva is egyre ritkábban találkozunk az említett szóval. Nincs már Népköztársaság, Népújság sincsen, de sorolhat­nék még az ismertebbekből. Van középosztály, vannak vállalkozók, milliomosok, nyugdíjasok. Vannak nagy számban munkanélküliek, és vajon ki tudja, mi minden van még? Vajon a régi, nagy költőink most hogy írnának? (A maiakról én nem írok.) Ady „a népért síró”, Józsej Attila: aki a „népét akarja taní­tani”, Petőfi „Népek hazája...”, Benedek Elek: „Becsüld a né­pet” stb. Már csak nagyjainktól hal­lunk a népről a szó igazi értel­mében. Sajnálom a felnövekvő nem­zedéket, akiknek nem sajdul bele a szívük egy-egy gyönyörű hazafias vers jajkiáltásába. (Talán csak nekem fáj ez?) Én nem tagadom és megra­gadok minden alkalmat, hogy nagy költőink intő, megszívle­lendő költeményeit a magam módján és lehetőségeimhez mérten hangoztassam. De ha ez már nem lesz lehet­séges, akkor szívem legmélyén őrzöm, amíg csak élek, vala­mennyit. Tisztelettel köszöntőm a „Népújság” valamennyi dolgo­zóját, eredményekben gazdag, boldog új évet kívánok. Üdvözlettel: Szalai Gyuláné Eger Magát az írást nem közölték... Lapjuk hasábjain több alka­lommal is jelentek meg cikkek a Füzesabonyi Híradó múlt évi októberi számában üresen ma­radt (fél) oldal előzményeiről, a szerkesztőbizottság tagjainak vitájáról, a visszaemlékezők sé- relrríeiről, a polgármester tett és tervezeti intézkedéseiről. Egyet­len dolgot azonban még nem közöltek, magát az írást. Tekin­tettel arra, hogy az eredeti cikk nem fért volna el a számára üresen hagyott fél oldalon - sű­rűn gépelve is több mint öt ol­dal -, ezért csak egy részletét emelem ki az 1956. októberi eseményeket visszaidéző cikk­nek, bizonyítva azt, hogy talán a szerkesztőbizottság elutasító véleménye sem volt alaptalan. Az idézet szöveghű - az „elírá­sokat” is beleértve... „26-án 8 óra körül a kiegé­szítő parancsnokság Novák nevű parancsnoka a Muskátli vendéglőben kezd csapatot szervezni a helyi hatalom átvé­telére. Fegyvert ígér nekik, és sikerül is 15-20 embert magá­val vinni, a Baross úton vo­nulva a parancsnokság felé. Út­közben csatlakozik még hozzá­juk úgy 10-20 ember, majd ez a felfegyverzett, félig idegen - sok átutazó volt közöttük, akik a vendéglőben múlatták idejü­ket -, kissé spicces banda a. Novák vezetésével a község­háza elé vonult, ahol ekkor már zárt ajtókat talált, mivel a régi vezetők elmenekültek. Az ajtó­kat én zárattam be, miután es­tére falugyűlést hívtunk össze. Ez volt az a segítség, amiről ko­rábban már beszéltem. Miköz­ben ők tanakodtak, hogy most mit is csináljanak, megérkezett Gál János, aki tekintélyével, ismeretségével rövidesen át­vette az irányítást. És akit az esti gyűlésen meg is választot­tak a helyi Forradalmi Bizott­ság elnökévé. Ezzel annak a szedett-vedett társaságnak ki is volt húzva a méregfoga. Egyébként ezeknek az embe­reknek a nagy része nem akart ott semmiféle bosszút állni a kommunistákon. Mindössze fegyvert akasztottak a nya­kukba. Volt, aki heccből, a fia­talság hevében, vagy éppen azért, mert egy kicsit részeg volt. Szóval, nagy részük vir­tuskodásnak tekintette. Ezt a virtust sikerült nekünk - ké­sőbb nekem, mint a rendőrség vezetőjeként is - szabályozott mederbe terelni, pedig voltak olyan emberek, akik folyton támadni, lőni akartak. Termé­szetesen az oroszokra. Sikerült a kész öngyilkosságtól vissza­tartani őket, s így a falu épségét is megkímélni. Ézeket az embe­reket később internálták, főleg azért, mert nem tudták tartani a szájukat, hencegtek a dolgaik­kal, s úton-útfélen hirdették kommunista-ellenességüket.” Eddig az idézet. Néhány - még élő - résztvevő szerint az említett esemény nem 26-án, hanem október 27-én, szomba­ton délelőtt volt. A felvonulást a tanács és a pártbizottság munkatársai szervezték az ak­kori páijbizottsági épület - má földhivatal - előtt gyülekezve, vörös és nemzetiszínű zászlók­kal vonultak fel, mert elegük volt a személyi kultuszból, a gazdasági elnyomottságból, több demokráciát és nagyobb szabadságot követeltek. Az ak­kori felvonulók között kommu­nisták is voltak, akik - együtt a többiekkel - kiálltak a követe­lések mellett. Több kommentár, úgy vé­lem, nem is szükséges ehhez. Persze, könnyebb volt egy üres fél oldalt „beszerkeszteni”, mint a Magyar Köztársaság ál­lami ünnepéhez méltó megem­lékezést megírni... Blahó István Jólestek a jók ívánságok Nagy volt a postaforgalom a karácsony és az alkalmából. Jólestek ezek, és engedjék meg, újév közötti napokban szerkesztőségünkben. hogy ezúton is köszönetét mondjunk önöknek Olvasóink, előfizetőink az ünnepek alkalmából érte. Hisszük, hogy 1996-ban is jól együttmű- kedves sörokkal köszöntötték kiadónk dolgo- ködhetünk majd olvasóinkkal. Ennek érdekében zóit, az újságírókat, a szerkesztőket az ünnepek igyekszünk is mindent elkövetni. „Megdöbbenéssel olvastam róla” Tisztelt Szerkesztőség! Kérem, hozza nyilvános­ságra gondomat. Megdöb­benéssel olvastam, hogy a hevesi önkormányzat azon vitázik, hogy mennyi legyen a lakásadó egy-egy lakásnál. Ez a határozat, amit hoztak, nagyon elítélendő, remélem, hogy az egri önkormányzat döntése sokkal igazságo­sabb lesz. Ugyanis szerintem a leg­igazságosabb megoldás az, ha mindenkorra egy négy­zetméterre eső adót állapí­tanak meg. Most kellett be­adni a lakásbevallást, ennek alapján nagyon könnyen ki lehet számolni, hogy a la­kástulajdonos mennyit köte­les fizetni, mert ha 28-30 négyzetméteres lakása van valakinek, az biztos azért olyan kicsi, mert nem volt többre, nagyobbra pénze. Tehát az ilyen kis lakást nem szabad olyan nagy adó­teherrel sújtani, mint akinek 100 négyzetméteres a la-- kása. Ha ezt így oldják meg az önkormányzatok, akkor nem kell vitázni, és a lakos­ság is könnyebben fogadja el a fizetendő összeget. Ez az adóhatóságnak nem kerül sokkal több munkába, mint egy átlagösszeg meg­határozása. Ezt az egri ön- kormányzat jó volna, ha így határozná meg. mivel így is egyre kevesebb a pénze a kis jövedelműeknek. E gon­dolatban a lakótársak is egyetértenek, és támogatják. Tisztelettel: Nagy Tiborné Még egyszer egy igazgatóról! Még tavaly, a november 1-jén megjelent lapjukban olvastam a Kormos Pál által írt levelet, amelyben Balázs Sándor, a He­ves Megyei Bútoripari Vállalat volt igazgatója 1956 előtti, az ’56-os események alatti, majd az azt követő években 1965-ös nyugdíjba vonulásáig a válla­latnál tanúsított vezetői és em­beri magatartását jellemezte és írta le. A levél elolvasása után magamban gratuláltam megíró- jának, mert véleményem szerint ennyit megérdemelt Sanyi bá­csi. ­Ezután a magam részéről be­fejeztem az ügyet, míg el nem érkezett a november 29-e, ami­kor lapjukban ismételten Balázs Sándor szerepelt, továbbá a cikk írója kétségbe vonta Kor­mos Pál igazmondását, és a közvélemény félrevezetésével vádolta. Ekkor felébredt bennem a régi sportember, akinek jel­szava a sportszerűség! Rövid válaszom a cikk írójá­nak: 1. A Kormos Pál által leírtak szóról szóra igazak, a megtör­tént valóságot idézték fel. 2. Balázs Sándor - Sanyi bá­csi - a vállalatnál soha nem igazolta cselekedeteivel a túl­zott bolsevista érzelmeit, senkit nem ítélt el vagy küldött el a vállalattól politikai meg nem fe­lelősége miatt, sőt segítséget nyújtott azoknak, akik abban az időben politikailag elítéltek vol­tak. Drága édesapám 1945 előtt - 20 évig - a Vármegyeházán dolgozott. 1946-ban érkezett haza Németországból, ahotá az egri katonai kórházzal - ott volt katona - került ki. Megérkezése után nem sok­kal sürgősen „bé-listázták”. 1946-50-ig sehol nem dolgo­zott. 1951-ben végre felvették a Tangazdasághoz, majd 1954- ben ismételten osztályidegen­ként eltávolították. Akkor került Balázs Sándor jóvoltából a He­ves Megyei Bútoripari Válla­lathoz, ahol nyugdíjazásáig - 1966 - dolgozott. Nem egyedül volt, akin segí­tett! Ezt azonban most hagyjuk. Ezek után kérdésként merül­het fel, honnan tudom ezeket, az 1-2. pontban leírtakat. Egyszerű: 1953-ban kerül­tem a vállalathoz, és 1977-ig dolgoztam ott, munkaügyi ve­zetőként. Aki ismerte édesapámat és engem, tudja, amit leírtak, az az igazság. Juhász Attila Eger, Bajcsy-Zs. u. 17. Vajon mi az oka? Tisztelt Szerkesztőség! Vajon mi az oka annak, hogy a felsőoktatási tájékoztató kö­rülbelül 300-400 forint, a kö­zépiskolai tájékoztató pedig 1600 forint? Vajon a növény­védő szerek koncentrációját miért nem százalékban adják meg a tájékoztatón? Vajon a növényvédő szerek miért a hek­táronkénti kipermetezhető mennyiség alapján kerülnek forgalomba, még a háztáji kis­kertekben alkalmazhatók is? Nem lesz itt valahol mérge­zés? S ki lesz a felelős? A régi, jól bevált gyakorlaton nem tu­dom, hogy miért kellett változ­tatni? Vajon kinek az érdeke az, hogy minél nehezebben lehes­sen számítani, mérni a helyes koncentrációt a háztáji kertek­ben, illetve a kisüzemekben? De az is nagyon „okos” volt, aki a háti permetezőt 12 literre tervezte, s hozta forgalomba. Üdvözlettel és tisztelettel: Székesi László A szegény emberek szimbóluma volt TT«* •• •••f Köszönjük a leveleiket Kedves Olvasóink! Kiadónk és szerkesztősé­günk ezúton is köszöni, hogy 1995-ben sok levelet küldtek nekünk. Örülünk, hogy panaszaikat, sérelmei­ket, de gyakran kellemes pillanataikat is megosztot­ták velünk. Köszönjük, hogy bizalommal voltak hozzánk, és sokszor a segít­ségünket kérték, hogy jár­junk el bizonyos ügyekben. Ennek - lehetőségeink sze­rint - igyekeztünk is eleget tenni, amit többször vissza is jeleztek nekünk. A tavalyiak birtokában és kedvező tapasztalataink alapján az idén is várjuk le­veleiket. Bízunk abban, hogy segítségükre lehetünk dolgaik rendezésében. Azt az alkotmányt vagy kínzó­eszközt - mert annak is lehetne nevezni - az emberek többsége ismerte Gyöngyösön, az 1930-40-es években. A téli hó­napokban sok szegény ember ezzel kereste kenyerét. Ez a tárgy egy lécből és egy darab deszkából összetákolt valami volt, amit az ember a hátára vehetett. Azzal hordták a Mát­rából a fát, sokszor 10-15 ki­lométer távolságból, a Sástó környékéről és a Vadőrháztól. Aki a ’30-40-es években téli hajnalokon öt óra tájban végigment a Mátrába vezető műúton, sok 3-5 fős csoporttal találkozhatott. A hátukon ezzel a fura alkotmánnyal ballagtak az erdő felé. Sokszor hangosan beszélgetve, az elindulás előtt megivott kis meleg borocská­tól vagy pálinkától. Egy alka­lommal én is mentem velük. Jött Budapest felől egy autó. Megállt, és kiszállt belőle egy úr. Kérdi az egyik embert, hová mennek ezekkel a tyúk­létrákkal? Nem írhatom le ide, hogy az ember mit válaszolt az úr kérdésére. Beszállt az au­tóba, és elszelelt. Kevés autó járt még akkoriban a Mátrá­ban, és aki akkoriban azzal utazott, az biztos, hogy nem volt szegény. Ennek az alkal­matosságnak, a krosnyának, ahogy nevezték, előnye is akadt. Ha jeges volt már a hó, akkor tettek alá két faágat, és úgy húzták maguk után, mint egy szánkót. Ha pedig a hátu­kon volt és északi szelet kap­tak, az úgy tolta őket Gyön­gyös felé, hogy ugyancsak szedni kellett a lábukat. Szinte szaladni kellett a teherrel. Ügy tolta őket a szél, mint a faku­tyát a Balatonon. Ezt a keser­vesen hazahordott fát talán el­adták, és ők is azzal tüzeltek. Nem tudom, van-e Gyöngyö­sön a Mátra Múzeumban ebből a tárgyból, mert ott lenne a he­lye, mini a szegénység akkori szimbólumának. A Mátra és a közeli erdősé­gek nagyon sok szegény em­bernek adtak kenyérrevalót. Amikor már a szőlőkben szü­reteltek, akkor kezdett érni az erdei málna. Nagyon sokan jár­tak érte, és sokan pénzeltek is belőle. A legjobb az volt, hogy nem kellett hazacipelni Gyön­gyösre, mert Mátrafüreden is megvették. Sőt később Mátra­házán is volt felvásárlás, ami nagy könnyebbség volt nekik. A málna után jött a gomba. Nagyon sok jóféle gomba ter­mett, aminek a gyöngyösi pia­con nagy keletje volt. Én a Mátrafüredre vivő Bene úton lakom. A nyáron megállt a há­zunk előtt egy kirándulóbusz, amely székesfehérváriakat ho­zott. Megszomjaztak. Miután itt a közelben van a vízcsap, emiatt álltak meg. Amikor megkóstolták a vizet, azt mondták, milyen jó volna, ha odahaza ilyen vizet ihatnának. Szóba elegyedtünk. Dicsérték a Mátrát, és kérdezték: járunk- e mi a hegyre, mivelhogy ilyen közel van. 'Én elmondtam, hogy néha elmegyünk kirán­dulni, évente egyszer-kétszer, dé azt nem mondtam el nekik, hogy nekünk a Mátráról sok rossz emlékünk is van. Sok­szor elfáradtunk az egész napi málnaszedés után, mire a hegyről esténként hazaértünk. Akkoriban a kullancscsí­pésnek sem tulajdonítottak olyan jelentőséget, mint ma­napság. Akik az erdőt járták, azok között kevés volt, aki nem vitt haza a testén egy-két kullancsot. Én is vittem haza nemegyszer a málnaszedésből. Emlékszem, édesapám pálin­kát csepegtetett rá, és csak úgy volt hajlandó a testemből ki­jönni, mert már jó mélyen be­fúródott a bőr alá. Ha akkor tudtuk volna, hogy milyen sú­lyos bajt okozhat egy kul­lancscsípés, akkor jobban vi­gyáztunk volna. Mindenesetre, ha az akkori években Gyöngyös új címert kapott volna, a „krosnyát” fel­tétlen rá kellett volna festeni, mint a szegény emberek szim­bólumát. Boldog István Gyöngyös, Bene út 13.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents