Heves Megyei Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-16 / 295. szám
Mann doktor vállalkozásban gyógyít FOTÓ: PERL MÁRTON TÍ l'i AFrATÍI AT Nemcsak a beteg szorul orvosra Az egészségügy rendszere is gyógyításra vár Vállalkozó orvos. Első hallomásra arra gondolunk, hogy itt van az addigi orvosunk, aki eddig ingyen gyógyított, most meg fizetni kell majd neki minden ránézésért. A félreértéseket az egyik első „fecske”, dr. Mann László, Dormánd, Besenyőtelek egy részének és Füzesabony néhány száz betegének orvosa oszlatja el.- Magam is találkoztam már efféle feltételezésekkel. Az orvos vállalkozó azt jelenti, hogy a betegek által átadott tb-iga- zolvány - régebben betegbiztosítási kártya - után járó, deg- resszióval sújtott anyagiakat az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) nem az önkormányzatoknak, hanem a háziorvosnak utalja át. A vállalkozó háziorvos ebből a pénzből fedezi az alkalmazottak fizetését, tb-jét, a rezsit stb. S abból él, ami marad... 1992 novemberére a tb-kár- tyák „elkeltek”. A számok és az utánuk befolyó pénzek ismeretében lehetett először elgondolkodni azon, hogy önkormányzati alkalmazottként a kapott pénz a béralku kapcsán - amit az ún. B típusú szerződés fed - jórészt bérre megy el. Ugyan- I akkor az összeget vállalkozásban másként tudjuk felhasználni. Ekkor, novembertől kezdtük el „hajtani a lehetőséget” az egyik kollégával. Kezdeményezésünknek igen sok ellenzője volt akkoriban (újabb vállalkozás e téren azóta sincs). Senki nem tudta, hogy mit fed tulajdonképpen az egészség- ügyi vállalkozás. Sokan azt hitték, hogy csökkenni fog az ellátás színvonala. Híresztelték, hogy a várakozásért is fizetni kell. A foglalkozási gondokat sokan már „ előre látták”! Hová kerülnek a középkáderek?- S mi lett a sorsuk?-A vállalkozó orvosok alkalmazottai lettek! Az addigi kártyapénz-osztalék helyett egy béralku lépett be.- Hogy alakult ki az ön „körzete” ?- Dormándon volt egy falugyűlés, amin arra kérték az ön- kormányzatot, hogy a jobb betegellátás érdekében hasson oda, hogy a „felnőtt” háziorvos láthassa el a gyermekeket is. Ennek hátterében az a probléma állt, hogy a ’92-ben még egészségügyileg Füzesabonyhoz csatolt Dormándról a gyermekeket jószerével mindig be kellett hordani Füzesabonyba, mert az ellátást a gyermekorvos nem tudta mindennap a településen biztosítani. Az egészségügyi törvény a mai napig nem teszi lehetővé, hogy működő gyermekkörzet mellett a háziorvos fogadhassa a gyermekek (0-14 év) kártyáit. Dormánd ebből a szorításból kiutat látott: leszakadni Füzesabonyról! Mivel egy 1000 fős település a rendelőre jutó fix összegű finanszírozásból és az ezer beteg után járó „kártyapénzből” orvosi, ápolónői, takarítónői bért, tb-t, rezsit képtelen fizetni, nyilvánvalóvá vált, hogy társat kell keresni. Besenyőtelek lélekszáma már ekkor is 3000 körül volt. Ott egy orvos látta el a feladatokat. Kilencvenkettő áprilisában ott is falugyűlés volt, ahol megfogalmazódott az igény, hogy egy másik körzetet is létre kell hozni. Ennek a lakossági igénynek a besenyőtelki ön- kormányzat eleget tett. 1992. augusztus 20-án egy országos szabványnak maximálisan megfelelő egészségügyi központot adott át a lakosságnak. Dormándon ezt valamivel hamarabb teremtették meg.- Nem okozott ez feszültséget, hogy ki-kinek adja a kártyáját?- A két települést nézve egy orvosra 2-2 ezer beteg jut. A lakosságot senki nem presszionálta, hogy a tb-kártyákat melyik orvosnak adja le. A mai napig mindenki oda viszi a betegbiztosítási kártyáját, ahová és akinek akarja. Az orvos, akinek területellátási kötelezettsége van, a saját területén élő betegek kártyaleadási szándékát nem utasíthatja vissza. Durván fogalmazva: a beteg megválaszthatja orvosát, de az orvos a betegét nem. Úgy vélem, ha valahol van demokrácia, akkor az a „kártyázás” kapcsán már beteljesedett.- Önnek Füzesabonyban is van rendelője...- Igen! Ez életem egyik céljának realizálódása. Önerőből, ’93. december 31-re előírt követelményeknek megfelelő, sőt azon túlmutató, sürgősségi betegellátást szolgáló háziorvosi rendelőben tudom fogadni a hozzám ragaszkodó füzesabonyi betegeket. A számítógépes adatrögzítést és a mindennapos kiszolgálást ugyanakkor mindhárom helyen biztosítom. Az országban azon kevés orvos közé tartozónak érzem-tudom magam, aki adott helyen „szelektálni” tud a betegei között. Mivel itt nincs területi ellátási kötelezettségem, így nem muszáj mindenkit vállalnom... Nagyobb településeken előbb- utóbb ki kell jelölni a már rég elfelejtett körorvost.- Az orvos számára vannak-e buktatói a vállalkozásnak?- Persze. Ameddig a pontérték háziorvosi szinten csak 37 forintban van garantálva a jelenleg érvényes törvényi szabályozás mellett! Mert akkor viszik alacsonyabb értékre, amikor akarják. A degresszió, amiről nem beszéltünk - s talán nem is érdekel mindenkit -, akkor megy 2600 pont alá, amikor akarják.- Ennek ellenére jobb így?- Sokkal. Aki körzeti orvosként kezdett és legalább egy éve vállalkozó, az már tudja, mi a különbség! El lehet képzelni, hogy több százezer forintos „bevételt” hozó orvosként valaki odakényszerül a gazdasági ügyintéző elé, hogy kikönyörögje a heti PAX-betét-igényét! Mi is ilyen helyzetre reagálva mondtuk azt, hogy elég volt. Akiben a felelősségérzet csírája megvan, tudja, meddig ér a ta-, karó. Tudja azt, hogy a bér, a tb, a rezsi mennyit visz el. Az ember a sajátjából érzékenyebben költ. Ugyanakkor a vállalkozásban a fejlesztésekről ÉN, és nem egy harmadik személy dönt. Én tudom, mennyire fontos az az eszköz, és mire tudom majd használni. Ebben a szférában érzékelhető különbség van az önkormányzati és a vállalkozói szféra között. A vállalkozói rendelők technikailag sokkal jobban felszereltek, hogy csak egy példát említsek. Visszatérve a vállalkozás buktatóira, meg az egészre, az szinte biztos, hogy anyagi alapok hiányában csak hosszú tá- ■von lesz-lehet versenyképes a vállalkozói réteg. Amíg szektorsemleges finanszírozás nem lép be, hiába végez az orvos megfelelő „jogosítvánnyal" felszerelve akár agyátültetést is, ha az OEP nem finanszírozza, legfeljebb csak Nobel-díjat kaphat, de pénzt nem! A fentiekből következtethető a jelenlegi rendszer minden rákfenéje. Hiába van akármilyen szakképesítése a háziorvosnak, az elvégzett tevékenység díjazatlanul marad. Például elvégezhet valaki gasztroszkó- piás (gyomortükrözéses) vizsgálatot háziorvosként, a saját fibroszkópjával, de ezt az OEP csak akkor finanszírozza, ha erre a vizsgálatra szerződése van. Laborvizsgálat vonatkozásában még rosszabb a helyzet. A felhasznált reagensek árát legfeljebb az adóból lehet „leírni”. Ha eszközt vettem, használni is akarom. Az árát az OEP-től nem kapom meg, a betegektől pedig nem lehet elkérni... Mann doktor mondatai után, noha nincs hozzá , jogosítványunk”, sokan mondanánk ki: beteg az egészségügy rendszere. S sajnos nem az orvosok kezében van rá a „gyógyszerfelírás” lehetősége. Leginkább az idősek gondját oldaná meg a helybeni szakvizsgálat Rada Katalin Gyóni Gyula: Ajándék a túlvilágról A gyászév utoljára fiúunokával is megörvendeztették az özvegyet. Nemcsak azért tettek megint a kedvére, mert egy kislány volt már a családban, hanem amiért az új jövevény valahogy saját elhunyt gyermekére, s boldogult férjére is emlékeztette a mamát. Amikor - évekkel ezelőtt - a fia tragikusan meghalt, azt hitte, hogy a rettenetes csapást nem éli túl. Derékba tört fiatal szálfát látott egyszeriben a porba dőlni. Hirtelen, örök távozását nehezen tudta felfogni, megemészteni. Hasztalannak tűnt mindenféle próbálkozás, vigasztalhatatlan maradt. A párja férfiember létére is valósággal belerokkant a szörnyűségbe. A hazaszállíttatott autóroncsot eszelősen a garázsba záratta, s mozdítani sem engedte onnan. Ha órákra eltűnt a lakásból, az asszony tudta, hogy csakis a kocsinál találja. Ott zokog a rozsdásodó ócskaságra borulva, vagy egyetlen, még valamennyire mozdítható ajtaját kifeszegetve - valahol benne. A legtöbbször már nem is kereste. Könnyebb volt így neki is. Különben együtt sírnak, reménytelenül... Amikor végleg magára maradt a házban, csak sovány vigasz volt számára, ha a lá- nyáék olykor meglátogatták, s szemük fényét is magukkal hozták. Elbeszélgetett velük, a kicsivel játszott. Ám bármenynyire is örült, nehezen tudta titkolni: jobban örülne, ha a kis copfos kezét végre az öcsi fogná. Aztán, hogy megszületett, akit annyira várt, egyszeriben tényleg vidámabb, boldogabb lett a nagymama! Valósággal imádta a lurkót, akiben minden keresett, várt vonást felismerni vélt. Jó darabig kölcsönös volt a szeretet, a ragaszkodás. Ám ahogy a kölyök cseperedett, miként a nővérkéjével, vele is egyre inkább megritkultak a találkozások. Hasztalan iparkodott a nagymama, a barátokkal meg a diszkóval már egyszerűen nem állhatta a versenyt. Unalmas öregasszony lett belőle, lassan-lassan már más sem nyitott rá ajtót napokig, hetekig. Eleinte próbálta észrevétlenül hagyni, ám ha nem akarta is, mind jobban nyomasztotta, gyötörte az egyedüllét terhe. Még inkább emésztette a bánat, mint egykor. Gyorsabban száradt, töpörödött, mint hitte volna, s remélte valaha. Egy idő múltán már a halálra gondolt a legtöbbet. Töprengésében támadt sajátos ötlete: jómaga illendőbben búcsúzik, mint az a haszontalan gyerek! Tudta, hogy ösz- szekuporgatott pénzéből a temetésre tartogatott összegen kívül is marad még valameny- nyi. Sokra ugyan nem telik belőle, de valamiféle ajándékra feltétlenül futja. Főleg ha bankba teszik, s kamatozik egy keveset. Szólt is a lányának, hogy sürgősen vegye kézbe a dolgot! S ha majd eljő a fiú esküvője - nem korábban vagy később -, adja át, amit küldött! Azzal a néhány szóval, amit még melléfirkantott szálkás betűivel, kusza szavakkal. Mivel ő azt az időt már biztosan nem éli meg. Amit szeretne, el nem mondhatja... Jól számított az anyóka, az örvendetes családi eseménynek valóban még a közelébe sem ért. Amilyen csöndesen töltötte élete utolsó szakaszát, oly halkan, észrevétlenül ki is lépett belőle végérvényesen egy őszi éjszakán. A gyászszertartáson a fiúunoka tekintete is elhomályosult, de gyorsan felszáradtak a könnyei, hamar elfeledte, ami történt. Eltelt néhány esztendő, mire elérkezett a menyegző napja. Ki evvel, ki avval kedveskedett az ifjú párnak, s persze, előkerült az is, amit a nagymama a jeles eseményre előre itt hagyott. Az ajándék sajnos, a kamatokból sem nőhetett akkorára, mint amit a fiatalok némely vendégtől kaptak. A vásárolt pecsétgyűrű azonban semmiképpen nem volt utolsó! Hiszen aranyból készült, egyszerűségével is megállította a tekintetet. S különösen megdobogtatta a szívet, hogy amit a vésnök elhagyott, a dobozkában pótolta egy írás a gondosan összehajtogatott parányi cetlin: Légy boldog, kisfiam! A puszit - ugyan, ki más is? - hirtelenjében az édesanya kapta. Csak később derült ki, hogy valójában ki is rótta a kívánságot akadozó írószerszámával a papírdarabkára... A vőlegény beleborzongott a különös helyzetbe, a mesz- szeség közelségébe. Elérzéke- nyült. Majd jobban is kiegyenesítette, kisimította a levélkét, az ajkához emelte, s megcsókolta a messziről érkezett szavakat. Határozottan röstellte magát. Bűntudata lett, mivel már majdnem elfeledte a nagyit, ő meg lám, még mindig gondoskodik róla, régi szereteté- vel veszi körül. Talán az immár kertek alatt járó karácsony, a feldíszített régi fák meg a csengőszó örömét is belerejtette a nászajándékba... Hirtelen érezni is kezdte az ismerős fcnyőillatot, s hallani a halk csilingelőst valahonnan. Pedig akárhogyan is me- resztgette a szemeit, csupán a poharak koccantak össze körülötte a jókedvű, vidám társaságban. A rra a másik, a közelgő újabb, szép ünnepre pedig most valahogy talán még csak nem is gondolt senki...
