Heves Megyei Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-12 / 291. szám
4. oldal Az Olvasók Fóruma 1995. december 12., kedd A vetélkedő egy izgalmas pillanata A honfoglalásról - gyerekeknek Műveltségi vetélkedőt rendeztek az egri Hunyadi Mátyás Általános Iskolában a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából. A vetélkedőn a felső tagozatos osztályok ötfős csapatai adtak számot fel- készültségükről. Ez a vetélkedő egy honfoglalási rendezvénysorozat első állomása volt az intézményben. A tanév során több formában kívánják a tantestület dolgozói megismertetni diákjaikkal történelmünknek ezt a fontos eseményét. így sor kerül a tanulók munkáiból összeállított kiállítás megrendezésére, játszóház megtartására, filmvetítésre, irodalmi pályázat kiírására. Szabady Levente Eger A képen a győztes VlII/b osztály tanulói és a vetélkedőt szervező tanárok „Belőlem is kikívánkozott” Tóth Jánosné levele olyan elképesztő tájékozatlanságról tanúskodik, hogy belőlem - aki közel három évtizede vagyok középiskolai tanár - is kikívánkozik néhány mondat. Először is a pedagógusok munkaidejének csak egy részét tölti ki az iskola falai között végzett munka. A 4-5 órányi munkaidő - melyet a levélíró emleget - kétszer annyit jelent, mert ezekre az órákra készülni is kell: dolgozatokat, feladatlapokat kell előkészíteni, majd javítani. Meg kell szervezni a különböző versenyeket, vizsgákat, ünnepségeket, szakköröket. Emellett önképzés is létezik, így ezekre a sokat emlegetett szünetek keretében próbálunk időt szakítani. Még egy megjegyzés: ahhoz, hogy az iskolai élet zavartalan legyen, a különböző szünetek egy részében az előkészületek zajlanak: tantervek, tanmenetek, tantárgyfelosztások, órarendek stb. Kedves Asszonyom! Az Ön gyermeke - ha van egyáltalán - soha nem tanulta volna meg még az alapműveleteket vagy a betűvetést sem, ha a tanítója ücsörgött és nem tanított volna az órán. Érettségi után számtalan olyan, volt osztálytársamról tudok, aki annak idején nem tanult tovább, és mire én öt év múltán elvégeztem az egyetemet, ők már lakással, kocsival rendelkeztek. Lehet, hogy fizikai munka végzése után. A szellemi munka egyáltalán. nem kevésbé fárasztó, mint a fizikai, csak nehezebb kipihenni, és nem annyira látványos. A levélíró nem ismer egyetlen tanárt sem, aki a határban pluszmunkát vállal szabadidejében. Pedig van, nekem is nem egy ilyen kollégám van, csak nem hirdetik ezt a tevékenységüket. Ha pedig sikerül félretenniük annyi pénzt, hogy bel- vagy külföldi úton részt vegyenek, akkor ezzel sokoldalúbb felkészültségre tehetnek szert. Igaz, még sem Görögországban, sem a Kanári-szigeteken nem jártam, valószínűleg már nem is fogok - anyagiak híján. Azok a tanárok, akik jobb anyagi háttérrel rendelkeznek, többnyire egyéb családi vonatkozásoknak köszönhetik. A havi 30 ezer forintot nyugdíjas- korig valóban elérhetjük. Gondolom, az Ön számára kialakult nehéz körülmények, az elkeseredettség íratták a cikk sorait; őszintén sajnálom és remélem a kedvező változást. A magam részéről felajánlom, hogy töltsön el a munkahelyemen velem legalább egy hetet, így lehet betekintése a valóságos munkánkba. Taskár Károlyné r középiskolai tanár Küldjön egy levelet nekünk Az elmúlt időszakban örömmel fogadtuk, hogy olvasóink közül többen is rendszeresen küldtek fotókat, leveleket szerkesztőségünknek. Ezek a közvetlen környezetükről, családi eseményekről, az adott települést, közösséget foglalkoztató dolgokról számoltak be. A mostani Olvasók Fórumában a - nagy visszhangot kiváltó T- Tóth Jánosné által írt levélre küldött levelekből válogattunk. A jövőben természetesen más témáknak is helyt adunk, amelyek foglalkoztatják önöket, az újságunkat forgatókat. Ezúton is kérjük előfizetőinket, a Hírlapot olvasókat és forgatókat, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel. Várjuk a fotókat és természetesen a leveleiket is, amelyeket igyekszünk majd közzétenni a lapunkban. A címünk változatlan: Heves Megyei Hírlap, Szerkesztősége 3301 Eger, Pf. 23. Egy agrárpedagógus gondolatai Észrevételek a „vádbeszédre” Tisztelt Tóthné! Tisztelt hozzá hasonlítóan általánosító Hölgyeim és Uraim! Csupán irigyelni tudom azokat a tanárokat, akiket Ön ismer. Sajnos, én ezeknek még az ismeretségi körébe sem tartozom, mivel Gyöngyösön ilyen nem terem minden általános iskolában. Arról már nem is beszélve, hogy mi feleségemmel együtt „csupán” a fizikai munka öröme és a rengeteg szabadidőnk helyes és aktív eltöltése végett vállaltunk négy sor málnát és dolgozunk apósomékkal együtt a szőlőkben. Minket a pénz nem boldogít, mivel nincs. Miután kifizetjük az OTP-tartozásokat és a rezsit, befizetjük óvodás kisfiúnk ebédjét, miegymást, a menzán az ebédet, megmarad a hónap végéig hatezer forint. Bemegyek a gondnokságra, s mutatom ezt a felemelő újságcikket, s fel vagyok háborodva, hogy tőlem egy csomó pénzt elloptak! Hisz itt áll fe- héren-feketén, hogy én és a feleségem, aki szintén gazdag és léhűtő tanár, ketten több mint 60 ezer forintot keresünk - nem is beszélve a görögországi útról. Ki lopta el a többit?! De eszembe jut, hogy én nem vagyok Tóthné ismerős tanára. Ha az lennék, akkor nem este 6 után járnék haza a sportfoglalkozásokról, melyeket nem fizetnek túlórában. A hétvégéket és az úgy irigyelt szüneti napokat nem a földeken töltenénk, hanem regenerálódnánk, továbbképeznénk magunkat. A gyerek nem élettelen anyag, melyet ha nincs hozzá türelmem vagy fáradt vagyok, legfeljebb hagyom holnapra, kidobom, mert elrontottam. Az órára készülni kell, a gyerekhez türelem és szeretet szükséges, s ehhez fel kell töltődni energiával. Tisztelt Asszonyom! Nem szabad pusztán számokkal dobálózni. Ez megalázó azokra nézve, akik nem tartoznak bele abba a szűk elitbe, akikről Ön általánosít. Kurucsai József tanár Szerkesztőségünk az elmúlt napokban is sok levelet kapott a megyénkben élő és tanító pedagógusoktól. Ezekben további észrevételeket tettek Tóth Jánosné: „Ne haragudjanak, de kikívánkozott belőlem” című levelére, amely a Hírlapban megjelent. Összeállításunkban ezekből teszünk közzé néhányat. „Tóth Jánosné perlekedése többre nem érdemesült” Tisztelt Szerkesztőség! Mellékelem irományomat, melyet egyik leközölt olvasói levél kapcsán írtam. Kérem, szíveskedjenek ezt is leközölni! Engedjék meg, hogy rosszallásomat fejezzem ki az egyre sűrűbben tapasztalható provokatív, egy-egy témát vagy személyt vagy csoportot irritáló olvasói levél közléséélt. Úgy érzem, ezek a „gumicsontok” valóban csak arra jók, hogy az emberek egymásra acsarkodó csoportokká váljanak, vagy csámcsogva a gondokon, erejüket elvesztve, jól terelhető, szelíd nyájjá váljanak. Mivel ezt Önökhöz méltatlan üzleti fogásnak tartom, fontolóra veszem több évtizedes lapelőfizetésemet. Gondtalan pedagógusélet... hej! A minap, a kora esti órákban hazaérve azzal a fáradt, de jóleső érzéssel szálltam ki elfúló hangú helikopteremből, hogy a délelőtti tanítási órák monoton unalmas- sága után csak-csak sikerült bekapálnom a Kanári-szigeteken lévő krumpliföld-bérlemé- nyemet.- Hát, ez is megvolna! - (még sincs teljesen sötét este) mondtam magam elé mormolva, miközben letettem fényesre kopott kapámat. Dolgos ember lévén azzal a szándékkal nyitottam be a ház ajtaján, hogy rávegyem az asszonyt, üljön le végre, tegyünk pontot a családi költségvetés végére. Napok óta nem tudja eldönteni, hogy a nyáron a Kanári-szigetekre menjünk-e (ott a krumpliföld!), vagy valamelyik indonéz örömszigetre. Megértem a la- mentálását - ha pénzügyi megfontolások zavarnák a döntésében. De nem! Ezzel nincs probléma, a gond az, hogy a hosszú nyári szabadságán nem szeretne sok időt utazással tölteni. Finnyás egy nő, az biztos! A gondját még tetézi az a munkahelyi ártalomból származó beteges szokása, hogy nem szeret sokáig egy helyen maradni, megunja. így aztán kérdés maradt a kérdés. Már az is fura volt, hogy se az inas, se a szobalány nem jött elém! Pedig az utóbbi milyen hálás, ha megveregetem arcocskáját, vagy meghallgatom a Lehel téri környéki szenvedéseit (ott vettem ugyanis tavaly egy emberkereskedő vállalkozótól potom egyhavi tanári fizetésért). Hátraszóltam hát Alinak, a jó öreg marokkói pilótámnak, hogy vigyázzon a felemelkedésnél, nehogy a farok-rotor leüsse a sapkáját valamelyik bámészkodó munkanélkülinek - s benyitottam. Kisebbik fiam szaladt elém, s újságolta, hogy a szomszéd Tóth Jani bácsi felesége már megint itt járt, s anyát le akarja beszélni a pedagógustüntetésről. Azt tartja ugyanis, hogy a tanárnak ehhez nincs joga. Meg hogy ideje lévén megfigyelte, az iskolai dolgozók 4-5 órát töltenek a meleg, fűtött helyen munka címén... slussz! Meg hogy hiába mondtam én: menjen, oszt a sarki fűszerest figyelje, az se tart nyitva napi 4—5 óránál többet - nem megy, mert ott hideg van, ő meg fázós, különben is csak a tanárok érdeklik. Tüntetni meg azért nem megy, mert egyrészt sose ment, másrészt neki így is jól van, megszokta. Láttam a gyerek zaklatottságát, ezért a kezébe nyomtam két ötezrest - menj fiam, szórakozó ki magad a diszkóban! -, s hogy lássa, mennyire megértem fájdalmát, a Merci slusszkulcsát is átadtam. Az arcán láttam, milyen hálás. Hát igen, ne érezze magát hátrányosnak egy pedagógusgyerek. A hallban csak kedvenc kutyám feküdt a szőnyegen. Egy vagyont adtam érte, pedig áfát sem számolt fel a tenyésztője. - Nem gond, úgyse fizetek adót - mondtam egykedvűen. A távrecsegő másik végén vendéglátós ismerősöm a nyaralójából kesereg, hogy már megint nem tud adót fizetni, olyan kevés a bevétele. Igaz, a Bokros-csomag kesergői újabban nála mossák le könnyeiket, s így az idén a mínuszból nullszaldós lett. Fejlődött végre, s ez is valami. Egy biztos, most sem cséréli le a tavalyelőtti luxuskocsiját. Szegény. De legalább a földközi-tengeri kőrútjuk meglesz. Mondom neki - gyere tüntetni! Nem tehet, mert nagy bevételi kiesést jelent nála egy nap is. Kiszámolta, majd 50 ezer forintot. Hát igen, ennyit nem is lehet kidobni az ablakon. Nálam egészen más a helyzet. Mi az a 2 ezer 500 forint napi bruttóbevétel-kiesés? A mellényzsebből is, ha az ország úgy kívánja! Ráadásul a fele adó. Neki meg még arra sem futja. Szegény. A tüntetést alig várom. Feledve meleg és zajos iskolát, az unalmas kollégákat, akiknek már a Kanári-sziget sem jó, csak a Maldív a menő, egyenesen a magyar fővárosba vonulhatok, gyalog az utcákon, transzparenst szorongatva, a hideg téllel dacolva lelkesen, a megalázó helyzetet büszkén viselve. Sőt Tóth Jani bá’ feleségének bosszantására. Mert kedves kollégák, Tóth Jánosné perlekedése többre nem érdemesült! Juhász Csaba afelsőtárkányi általános iskola igazgatója „Nem a tanárok fizetése sok...” Nem szokásom újságoknak írni, mégis úgy érzem, szólnom kell a „Kikívánkozott belőlem” című levélről. Azt hiszem, az írója nem áll egyedül véleményével, csak éppen a gyermeküket féltő szülők nem mernek kiállni mellette. Igenis romlik az oktatás színvonala. A gyerekek egyre kevesebb ismerettel hagyják el az általános iskolát, alapvető dolgokat, mint például szótagolni, osztani sem tanulnak meg nyolc év alatt. Hogy ki a felelős? Természetesen a szülő, mert ha probléma adódik akkor kizárólag a család hibás. Tisztelt Pedagógusok! Nem bántani akarom a tanárokat, de azért be kell látniuk, hogy a bérezésüket tekintve igen előkelő helyen állnak ebben a társadalomban a négy-hat órás munkaidejükkel akkor, amikor családapák nyolc-tíz órás kemény munkáért 16-17 ezer forintot visznek haza, ha ugyan találnak munkahelyet. Nem a tanárok fizetése sok, hanem embertársaiké kevés, akik még képesek a gyerekeiket nevelni és iskolába járatni. Mégsem mennek az utcára sztrájkolni, ha van is hozzá joguk, mert nekik nincs érdek- képviseletük. Tisztelettel: egy háromgyermekes anya (név és cím a szerkesztőségben) Nem kívánkozott ki, csak úgy kijött... Tóth Jánosné levelében a hozzá nem értés, fröcsögő pedagógusgyűlölet, félrevezetettség olvasható. Én tudok kapálni, szántani-vetni, sőt a régi szovjet kombájnnal aratni is. Egykor nagyapám szőlőjében dolgoztam. A világ sok félszigete és szigete közül közvetlenül a Tihanyi-félszigetet ismerem. Kisdobos-, úttörő- és cserkész- becsszavamra színét sem láttam sem a Kanári-, sem a görög szigeteknek. Nyaranta gyerekeket táboroztattam, és dolgoztam, ahol lehetett. Harmincöt év után robbantam le, és soha nem volt bruttóban sem 30 ezer forint fizetésem. 13.200 forinttal mentem rokkantsági nyugdíjba, de sebaj, vége a nyomornak, ma már 15.400 forintot kapok, np meg inflációt. Órákon nem ücsörögtem, csak neveltem és tanítottam. Maradt két érzésem, az első a sajnálat, a második az öröm. Sajnálat, mert a tréfán túl őszintén sajnálom Önt. Sajnálom az önpusztító, sehova nem vezető, megoldást nem adó gyűlölete és elkeseredése miatt. Higgye el, az Ön sorsa egy jottányit sem változik, még akkor sem, ha minden pedagógust elbocsátanak. Azok nagy többsége hivatástudattal, tisztességesen dolgozó, és sajna, szegény ember. A nemzet napszámosai, lámpások, Gárdonyi gyönyörű gondolatai szerint most is. Fogadjon meg egy tanácsot: ne álljon be Ön is a bizonyos anekdotikus kocsmai verekedők közé, tudja, ahol leütik a lámpát. és a sőt,étben a legnqgyobb pofonokat a barátok és teljesen vétlenek kapják. A gyűlölet nem jó tanácsadó. Én örömmel nyújtom a kezemet Önnek, de siessen, mert nekem nem túl sok időm van hátra, és nagyon szeretném megérni mindenívelünk hasonló helyzetben élő állampolgárral együtt, hogy mindannyian - orvostól az utcaseprőig, munkástól a pedagógusig - tisztességgel helyünkre kerüljünk társadalmunkban. Munkánk után emberhez méltó módon megélhessünk fizetésünkből, és ne kerüljön senki az utcára. Végezetül: örülök, hogy lehetőség van arra - akár az Ön levelének a következményeként -, hogy az egymásról alkotott hamis képünket megváltoztassuk. K. J.
