Heves Megyei Hírlap, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-04 / 259. szám

Pécsi István: Novemberi homály Október végén eufória hatott át minden napot. Mintha csak a természet is mellénk szegődött volna: ve­rőfényes napsütés simogatta az ezer színben pompázó lom­bokat. Ezt a ritka pompázatos han­gulatot csakis az idézheti fel, aki részese lett a feledhetetlen atmoszférának. Felülkereke­dett a nemzet jobbik énje, mindenki áldozatkészségét, önzetlenségét igazolta. Szó sem volt tehát bosszú­ról, vagy akár megtorlásról. Az üzletek kivert ablakai nem csábítottak szabad rablásra senkit. így volt ez abban az alföldi városban, ahol a magyarok, a tótok, a szlovének nem táplál­tak gyűlöletet egymás iránt. Egyedül a Szabad Európa adásai idegesítettek bennün­ket. Azok a müncheni urak ugyanis odáig vetemedtek, hogy kényelmes foteljeikből óhajtották szervezni, irányí­tani a forradalmat. Dühítő arroganciával. Tették ezt éppenséggel ak­kor, amikor a szabad Kossuth rádió már kifejezetten valósá­gízű híreket továbbított, ami­kor a veretes kommunista, Nagy Imre szédítő gyorsaság­gal fejlődött, megtagadva haj­dani eszméit. Esténként persze róttuk-rót- tuk a főutca meghatározott, mintegy 500 méteres szaka­szát. A nemzetiszínű karsza­laggal is jelezve azt, hogy ki­zárólag a rend fenntartásáért viseljük azt a kétlövetű va- dászmordályt. Hallottam Mindszentyt be­szélni. Láttam a fellobbanó gyertyalángokat, majd minden ház lakói ezzel tisztelegtek a hősi halottak emléke előtt. Feledhetetlenül csodálatos pillanatok ezek. Olyannyira, hogy azok a fények később is felvillantak. A tudat rejtett szféráiba szorítva. Jöttek a vészterhes infor­mációk. Jó néhányan figyel­meztettek. Az előrelátóak, a tapasztaltabbak, az okosab­bak.- Tamás, jó lenne ezt abba­hagyni. A ruszkik csak lát­szatra vonultak ki, lassan visz- szaszivárognak. Nincs más kiút, csak minél gyorsabban lelépni. Mit se törődtem az intéssel. Társammal, a helyi párttitkár unokaöccsével továbbra is tel­jesítettük a szolgálatot. Azon a november 3-áról 4-ére virradó éjszakán is. Pihenni az Elefánt-kas­télyba vonultunk vissza. A kétórás kintlétet cserélve hat­vanperces sziesztára. P. tanár úr kora este még bi­zakodott.- A kormány úrrá lesz a zűrzavaron. Nyugattal nem le­het packázni. Nem hagynak bennünket magunkra. Telt az idő, sorjáztak az egyre borúsabb közlések, s ő talpraesett kaméleonként mó- dosítgatta álláspontját.- Borzasztó, de tényleg jönnek a tankok. Úgy hírlik, éppen errefelé. Azért még serkentett.- Ugye, tudjátok, mi a dol­gotok? Ha kell, lőjetek. Ezt már nem nyeltem le.- Vadászpuskával nehéz­fegyverzet ellen? Erre csak ütődött, totálhülye képes. Én ugyan aligha! Csak diszkréten korholt. Éreztem, belül azért egyetért velem. Partneremet felkészítettem.-Nem születtünk hősnek, nekünk élni kell. Jobb a sze­med és a füled, mihelyst ész­lelsz valamit, jelezd, s futunk, mint a nyúl. Egy világhatalom ellen „parittyával” nem lehet küzdeni. Azokra a rádióból sugárzott slágerekre mindmáig emlék­szem: Bolyongok a város pe­remén..., Baracknyílás ide­jén.... Egyszer megjegyzi a főnök.- Gyerekek, kezdődhet a visszaszámlálás. Szedelődz- ködjetek. Vége mindennek. Tűnjetek el innen. Véssétek az agyatokba: soha nem találkoz­tunk, nem ismerjük egymást. Más jó tanács nem létezik. Akkor tajtékoztam a dühtől. Magamban piszkos féregnek, mocskos megalkuvónak, trá­gya embernek minősítettem. Most már tudom, hogy neki volt igaza: nemcsak az önér­dek vezérelte, hanem ránk is gondolt. A jövőnkre. Hajnalra változott az időjá­rás is. Sötét felhők gomolyog­tak. A felkelő nap sehol. Sze­merkélt az eső is, jelképesen elmosva mindent, ami jó, szép, igaz volt. Hazaérve bekapcsoltam a készüléket. Az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány ne­vében a hataloméhes Kádár János olvasta be az álságos ki­áltványt. Szürkén, jellegtele­nül, stílustalanul. Amolyan bolsevik bürokrataként. Akkor eszembe se jutott, hogy odaát megzsarolhatták, s a lehetsé­ges rosszak közül a számára legkedvezőbbet választotta. Záróakkordként felhangzott a törvényes kormány búcsú- és segélykiáltás-szózata. Megrendültén álltam, s ide­geim igazolták vissza: valami lezárult. Véglegesen és visz- szavonhatatlanul. Következik a könyörületet aligha ismerő terror. Az iskolában az a szürke eminenciás direktor még uszí­tott minket:- Szervezzetek sztrájkot! Rajtatok áll. A meccs még nem dőlt el. Már nem hallgattam rá. Két kollégámat azonban kegyetle­nül átverte. Ők nem látták be: semmi értelme bármi cselek­vésnek, hiszen a szovjet erő­szak garantálja a restaurációt. Öngyilkosság bármit is tenni. Teltek-múltak a hónapok. Visszaszivárogtunk mi is a padokba. Megint megjelent az álsá­gos igazgató. Nem jutott eszébe hetekkel ezelőtti frázisáradata. Az, hogy köny- nyek között rebegte: fiúk, ütött a szabadság órája. Most irányt váltott, a zoko­gás azonban maradt.- Az élet visszatért normá­lis medrébe, a lázadást elfoj­tották. Munkás hétköznapok következnek. Csak a tanulás­sal törődjetek. Már nem volt minek össze­omolnia bennem. Azt azonban észre kellett vennie az osztálynak, hogy az a két fiú eltűnt. A börtönök­ben. A nagy organizátor azonban megúszta. Őt senki nem vonta felelősségre. Csoda-e, ha kerülte tekinte­temet? Érvényesült a tökéletes el­fojtás törvénye. Mindaddig, amíg lassan-lassan megöre­gedtünk. Még a suttogás is hiányzott. Mintha törlődtek volna az em­lékezet képernyőjéről azok a csodás impressziók. De azért néha az október végi, a november eleji tiszta éjeken ott az égen végre felvil­lantak azok a szabadságcsilla­gok. Azok a bevallatlanul is erőt adó fények, hogy elűzzék a folyvást gyötrő novemberi homályt... Korniss Dezső: Montázs ’67 - Rezeda 9 (1973) sorozatból A HÍRLAPBAN \©t ... KORNISS DEZSŐ: „REZEDA r „Kötelező megjegyeznem, hogy e képek alkotója a legnagyobb árváink egyike, aki élete hosszán szenvedte értékeinek mellőzését, eltakarását, majdnemhogy elsikkasztását... Mert hü akart ma­radni ifjúkori vállalásához, az ideához, hogy a bartóki párhuza­mot megteremtse a festészetben.” (Nagy László) Korniss Dezső 1930-ban Pá­rizsban hallotta először Bartó­kot zongorázni. Az addig avantgarde szellemben, első­sorban konstruktív képarchitek­túrákat alkotó fiatal művész ott értette meg, mit jelent európai módon, tele humánummal ma­gyarnak lenni. Hazajőve nem a népművészet lemásolásához kezdett, hanem - Vajda Lajos­sal együtt - annak szellemisé­gét megragadva munkálkodott. A síkszerűség, az absztrahált formák, a kalligrafikus jelek, a szürreális tartalom, a pillanat- nyiságtól kilépő, kiterjesztett idő jellemzi ettől kezdve egyre összetettebbé váló művészetét. „Tökéletes gondolatból a ha­zugság menekül.” Ez a felirat olvasható Kor­niss „Rezeda 9” című harminc darabos sorozatának első lap­ján, melyben fotómontázsok, rajzok, akvarellek, monotypák éppúgy szerepelnek, mint fel­iratok, képversek vagy újságki­vágások. E kisméretű alkotások aprólékos, elmélyült intellektu­ális befogadást kívánnak, hi­szen a múlt felől a jövőbe mu­tatva aktuális társadalmi és em­beri problémákat villantanak fel. S teszik ezt annak a felis­merésnek a szellemében, hogy a művészet személyes és az egyénhez szól. És ilyen közel­ségben emberhez csak kortársa juthat, így a mindenkori jelen­ben felmerülő problémák csak a kortárs művészetben jelen­hetnek meg. E hat egységből álló, de kü­lönböző időben készült sorozat egy 1972-es kiállításra szerve­ződött egységgé, melyet Buda­pesten a Rezeda utca 9-ben rendeztek meg. A hat egység - „írások”, „A nemzet színei­ből”, „Egy város múltjából”, „Technika”, „Biokémia (Jós­lat)’’ , „Divat” - felcserélhetet­len logikai sorrendet alkot, s fokozatosan juttat el bennünket az ősi jelektől a kalligrafikus formákká váló, átértelmezett színeken és egy város háborúba torkolló múltján keresztül a technika rabjává váló jelenbe. Ebből az ellentmondásokkal teli jelenből tekint ránk az em­beri értékek érintetlenségét megmenteni képtelen új homo sapiens. Ez az elidegenedett, deformált, nyomasztó állapot még az átélt háború rémségei­nél is félelmetesebbnek tűnik. És Korniss a kiutat keresi ebből ä hétköznapi életünket, egész gondolkodásunkat bekebelező technicista civilizációból. Megdöbbentő víziót tár elénk: A hideg háttérben a tökéletes gépezet az emberi agy „szüksé­ges részeit szükséges arány­ban” magába olvasztva létre­hozza az „agy-gépet”, Ez a „legtökéletesebb” szerkezet, melynek részévé válik az em­ber maga is, s e folyamat végén civilizációnk évezredek alatt felhalmozott humán értékei semmissé válnak. E tragikus végről, a tömegpusztító szerek felhalmozásáról, a személyisé­get átváltoztató kémiai szerek­ről a „Biokémia” című lap új­ságkivágása tudósít, majd egy átváltozott, de még emberszerű lény tűnik fel a sorozat utolsó lapján. „Félelmetes vízió - gro­teszk mementó”. De vajon megoldást jelenthet-e ez az iró­nia? (Korniss Dezső „Rezeda 9” című sorozata megtekinthető a Dobó István Vármúzeum góti­kus palotájának kiállító termé­ben.) Halászné Szilasi Ágota Svejk naplója így folytatódott utólagos leírásban:- December, pontosan két perce, mert hallani, hogy Prága órái elütik az éjfélt. Harangjá­tékok üzenete a csendes hó­esésben. Milyen szép, kará­csony előtti nyugalom és béke száll az alvó városra. Még az osz­tályellenség is alszik. Nem zavarja ezt a csodálatos prá­gai éjszakát. Nem ólálkodik senki a közép­kori Lőporto­rony körül, hogy felrob­bantsa. Sehol egy rés, hogy be lehetne látni, mit őriz­nek most benne. Még rendőrök se ügyelnek rá. Pedig micsoda kalamajka támadna, ha valaki felrobbantaná. Lehet, hogy ma már nem lőport tartanak ott. Hátha semmit. De akkor mi­nek azok a kilónyi lakatok rajta? Csak őriznek valami tit­kot? Jó lenne múzeumnak, szemléltetni a népnek, hogy régen Jan Zizka cseh lovag, a táboristák vezére milyen pus­kaport használt a gazdagok el­len, és a prágai szegények ho­gyan dobálták ki az ablakon az urakat. A defenesztrációt jól lehetne demonstrálni, hiszen elég magas a torony. De jó lesz, ha már hazamegyek, úgy látszik, mégiscsak vigyáznak a toronyra, jő egy katonákkal erősített őrjárat, az majd kipo­rolja a fenekemet, ha itt talál­nak engem őgyelegni füstölgő pipával. Még azt gondolhatják, diverzáns vagyok, és valami­lyen merényletre készülök. Még élni akarok, látni egyet- mást, mert nagy látványosság előtt áll a világ. Kár volna idő előtt elpatkolni. Ha már az élet színpadán leeresztik a vasfüg­gönyt, ne maradjak le arról a pillanatról se, amikor már tap­solhatunk. Mert azt a füg­gönyt, amit egyszer leenged­nek, fel is kell húzni. Az ember természete nem sokáig viseli el a lefüggönyözött életet. Ami elveszi előle a fényt, azt nem szereti, ezért a függönyt néha félre is kell húzni, hadd jöjjön be a világossággal a szabad le­vegő is. Éltető erő. Ilyennek vagyunk teremtve, mindig a fényeket keressük és a levegőt. Ezek nélkül nincsen élet... Már otthon vagyok, elhúzom a füg­gönyt, szélesre tárom az abla­kot. A kiáramló fény bevilágít az éjszakába. Sűrű pelyhekben esik a hó, mintha puha, fehér függöny hullana a földre, és mintha jóságos tündérek en­gednék kígyóztatva a magas­ból a sötétségbe ezt a fehér fátylat. Csak azért látom, mert az ablakomból kiszűrődő fény világítja meg. Az egyik abla­kon mindig felhúzom a re­dőnyt és félre a függönyt, hogy szóródjon szét a fény odakünn, ahol sötét van...” Ennyit jegyzett fel Svejk tit­kolt naplójába, de másnap be­nyitott a Kehelybe, hogy em­berekkel találkozzék. Egyéb­ként is, mintha gyomorgörcsök jelezték volna jövetelüket. A társaság már együtt volt a Kehelyben az ebéd előtti ét­vágygerjesztőre, úgy látszik, nekik is hascsikarásuk volt, mert valamennyien stampedlit rendeltek a sör mellé. Pálivec szokása szerint a pult mögött állt fehér vállpántos kötényé­ben, de nagyon küszködött, hogy leszokjon vaskos trágár­ságairól. Mielőtt mért volna valamit Svejknek, rákérdezett:- Na, te fullajtár, mi kéne, ha vóna?- Sör, egy stampedli rum­mal! - hangzott a rendelés.- Azért nem kell annyira demokratizálnod magad, te fullajtár, hogy kövesd a pél­dánkat. Nekünk fekszi valami a gyomrunkat, azért áll mellé a kis rum. Látod - mutatja körbe a társaságot -, Pálivec aszta­losnak keserű a szája, az ubor- kásnak is lefittyen az ajka, az órás mindjárt elmegy szerze­tesnek, a boltos csak kötelet fog árulni, ha fel akarjuk kötni magunkat. Vagy neked is meg­feküdte valami a gyomrodat?- A vasfüggöny - bökte ki Svejk, és a kriglivel köszön­tötte a pult előtt állókat.- Hát nem érdekes? - figyel fel a szóra Látés, a kertész, akit uborkásnak csúfolnak baráti körben, mert télen uborkát lo­csol a melegházban.- Minekünk is ez fekszi meg a gyomrunkat. Igaz-e, csapos komám? A vasfüggöny. (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents