Heves Megyei Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-21 / 248. szám

Corvin-köz, ’56. október... Amikor 18 millió magyar fogta egymás kezét Harminckilenc éve már, de úgy emlékszem, mintha ma történ­nék. 1956. október huszonharma- dikára ébredtünk. Már éjszaka elindultam tanítani. Szatmár­németi legnagyobb középisko­lájában voltam magyar szakos tanár. Azt hittem, én leszek az első, de fent a tanáriban, a rádió mel­lett állt Dobos Ernő aligazgató, mintha ott is virrasztóit volna, és egymás után érkeztek a kol­légák is: Haller Feri, Páger An­tal, Bezdek István, Csengery Gyula, Burai Béla, Koós Jóska, Koós Feri bácsi, Dronka Bandi, Tereh Géza bácsi, We­ber Gyurka, Terebesi Sanyi és Ligeti Zoli. Alig múlt 7 óra, de ott szorongunk a rádió körül, mintha mi is ott állanánk a fel­kelők oldalán a Széna téren, a Corvin közben Pongrácz Ger­gely parancsnoksága alatt. Jól hallatszanak a lövések, soroza­tok még akkor is, amikor csak gyászindulót sugároz a rádió, és nem mondja, hogy vér folyik Budapest utcáin. Már tudjuk, ki lőtt először tegnap a Rádiónál, és ma talpon az egész nemzet, fegyverben az ifjúság és velük több katonai alakulat. Nemre és korra való tekintet nélkül ott állnak a barikádok védelmi ol­dalán, lyukas nemzeti zászlók alatt, és harcolnak, hogy az oroszok menjenek ki, alakuljon nemzeti kormány, a nép szaba­don válasszon, legyen vége a diktatúrának. Csak a barikád egyik oldalán álltak hősök, akik a teljes nemzeti függetlenség jelszavát tűzték zászlajukra. A rádióban többször is elhangzott, hogy ez a forradalom az ifjú­ságtól indult, és napok alatt többet is valósítottak meg, mint elődeik, a márciusi ifjak. Fülembe cseng ma is Kónya Lajos felejthetetlen verssora, amely az orosz tankok elleni harcokban született: „ Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, /Ki lobogó hitünket lábbal tiporta,1 S az idegen fegyvert ölésünkre hozta!". Az a felkiáltás is emlékezetemben marad, amikor a novellahős szerelmét egy eltévedt orosz golyó küldi halálba, és az égre sóhajtja panaszát: legyen már a tévedéseknek vége! A Partiumban is ez volt ak­kor minden ép gondolkodású ember titkos vágya, csak a fel­szabadult lelkek hangulatát nem mertük kivinni az utcára. Közel volt hozzánk a párt és a securitate, de ők mélyen hall­gattak. A hatalom látszatnyu­galma félelmetesebb volt a megtorlásnál, mert az utóbbi­nál megvan a védekezés esélye. A tömegtájékoztatásnak ezt a gyáva hiányát úgy jellemeztem akkor, hogy agyzárlat van a pártnál. Ránk hárult a döntés. Az igazgató a rádió mellett be­szélte meg velünk: legyen fel­adatunk összefogni az ifjúsá­got, ne hagyják el az épületet, az órákat tartsuk meg. Nyo­masztóbb volt a hangulat, ami­kor kitekintettünk a tanári abla­kán, és láttuk, hogy semmi mozgás az utcán, sehol egy rendőr. Ez a látszólagos sza­badság sejtette, hogy megtorló erők lesben állanak valahol, csak mással vannak elfoglalva. Egyik hajnalon páncélosok hada vonult a magyar határ felé, de a zajt már nem lehetett titkolni. Itt a hatalom még nem lőtt, és nem voltak sebeink, hogy forradalmi tettekkel vála­szoljunk. Diákjaink ugyanazt tudják, amit mi. Amikor beléptünk az osztályba, ugyanazt a rózsapírt láttuk az arcukon, ami bennün­ket is hevített belülről. Az érett­ségi előtt álló osztályok egyi­kében ott ült akkor a ma Veszp­rémben élő drámaíró, Kocsis István is, aki talán egy fokkal fegyelmezettebb volt, mint máskor, változatlan mosolyá­val, kitüzelt arccal. Provokáló kérdéseket nem tettek fel, mert tudták, ha ma élne Petőfi, ő is a szabadság- harcosok oldalára állna. A for­radalomnak ez a tiszta szelleme hatotta át az egész iskolát. Az egyik kilencedik osztály­ban Kakassy János tanuló kérte társai nevében, hogy a tervezett iskolai újságnak legyen a címe Október Lángja, ahogy ezt én javasoltam még szeptember elején. Akkor hevesen ellenez­ték, mert erősen érezték benne az orosz októberi forradalom sugallatát, de most egyértel­művé vált ennek nemzeti töl­tete. Persze, javaslatunkat ké­sőbb elutasította Bukarest, hal­lani se akart semmiféle októ­beri lángról, de Snagovon kész­ségesen elszállásolták Nagy Imrét és körét. A többit már tud­juk. Éppen súlyos harcok dúltak Budapesten, amikor Uray Ju­liska kolléganőnk tartott nyílt leckét, a téma Arany János Szondi két apródja volt. Ezt az órát csak harmatozó szemmel lehetett figyelemmel kísérni, soha ilyen közel nem került szívünkhöz a múlt, tanúi vol­tunk a történelemnek a történe­lemben. Akkor még nem tud­tuk, hogy lesz még egy új Szondi Györgyünk Drégely romjai után. A forradalom napjaiban ta­lálkoztam Mikó Ervin íróval, (Klein Ervin), aki éppen Ko­lozsvárról érkezett, hogy újra­szervezze az Utunk munkatár­sait, előfizetőit Szatmáron. Az események ideragasztották, és nem is ment vissza, amíg el nem dőlt a helyzet. Ő maga mondta: olyan gyorsan változik minden, nem lehet tudni, mi­lyen fordulat lesz. Kapcsolata volt Kolozsvárral, tőle tudtam meg, hogy Kányádi Sándor író­küldöttséggel Moszkvában tar­tózkodik, és levelezőlapon üzent barátainak, hogy őt ki ne hagyják, ha valamire készülőd­nek Kolozsváron. A városnak helyi vezetékes rádióadója is volt, és Papp Jó­zsef kollégánkat kérték fel, hogy rövid beszédben nyug­tassa meg a lázadó hangulatú népet. Jóska barátunk lelkes magyar nyelven szólt a néphez, és mindenki ámulattal hallgatta, még az elvtársak se mertek el­lenkezni, hogy ilyen forrada­lomról álmodott Petőfi, az igaz­ság Istene most az egyszer a magyarokra tekint, ez a forrada­lom igazságos és győzni fog. így is látszott a helyzet, amikor Nagy Imre kormányt alakított, és bejelenti, hogy az utolsó orosz tank is elhagyta a fővá­rost. Ekkor lélegzett fel min­denki Szatmárnémetiben. Még a román kollégák is összeka­csintó együttérzésükről biztosí­tottak, hogy bravó magyarok, csak így tovább, majd mi is megyünk utánatok. Ereztük, hogy győzött a forradalom. Az öröm, a boldogság órái fényesí­tették az október végi napokat. Nem lehet felejteni. Örökmécsesként világít egy élmény emlékeim közül, és ez a halottak napja. Akkor este égő gyertyával a kézben vonult ki a város a temetőkbe. Katoliku­sok, reformátusok, ortodoxok, zsidók együtt imádkoztak a hő­sökért, és égő lángocskákat he­lyeztek el az elesett szabadság- harcosok keresztje alatt... Itt már nem szűk család elhunytja­inak gyújtottuk meg az emléke­zés lángját, hanem hősök ezrei­nek, akik elhozták a szabadság napját, a halál helyett - az éle­tet. Itt éreztük, hogy most leg­alább tizennyolcmillió magyar fog kezet a világon, megsemmi­sülnek a határok, egyetlen kéz­fogásban egyesül a nemzet: érzi minden kéz a másik melegét, az elválaszthatatlan és megosztha- tatlan összetartozás tudatát, hogy forradalmi nemzetek so­rába tartozunk, akik életet tud­nak áldozni - Életért. Mai napig is az október végi gyertyalángok mindenszentek napján erre emlékeztetnek, de arra is, hogy az ember életében a szabadság napjai a legszeb­bek, és ezért érdemes élni. Gál Elemér Kádár János rádióbeszéde 1956. november 1-jén Magyar Munkások! Parasztok! Értelmiségiek! Sorsdöntő órában szólunk azokhoz, akiket a nép és a haza iránti hűség, a szocializmus tiszta eszméinek becsületes szolgálata ve­zetett ahhoz a párthoz, melyet a szocializmus magyar képviselői: Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztettek. Ez a kalandorpolitika lelkiismeret­len módon eltékozolta azt az erkölcsi és eszmei örökséget, melyet ti a régi világban becsületes harccal és véráldozattal egybegyüj- töltetek, melyet ti nemzetünk függetlenségéért és demokratikus haladásunkért vívott küzdelemben megszereztetek. Rákosiék súlyosan megsértették nemzeti tisztességünket és önérzetünket, amikor semmibe vették hazánk szuverenitását, sza­badságát, és könnyelműen tékozolták nemzeti vagyonúnkat. Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyaká­ról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország füg­getlenségét, amely nélkül nincs és nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk: ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunisták, írók, újságírók, egyetemisták, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkény- uralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytállta­tok, áthatva igazi hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől. Őszintén beszélünk hozzátok. A nép felkelése válaszút elé érke­zett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vív­mányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenfor­radalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munká­sok, parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenfor­radalom uralma váltsa fel. Nem azért harcoltunk, hogy a munkás- osztály kezéből kiragadják a bányákat és a gyárakat, a parasztság­tól a főidet. Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrá­cia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtósza­badságot és biztonságot, a humanizmust, az emberséget - vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komor és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen fegyveres beavatkozás Korea tragikus sorsára juttatja ha­zánkat. H uszonharmadika szür­kén érkezett. Mégis felsejlettek bennem az előző este kerti képei, az ég­bolt változást ígérő alkonyszí­nei. Várt az iskola, az unalmas robot. Vizsgálgattam magam, s arra mindjárt rájöttem, hogy felbomlott belső rendem. Vol­taképpen kihez tartozom? Osztályom taszított. Tagjainak köre idegesített. Belőlük to- borzódott tanáraim egy része, akikkel folyvást hadakoztam. Rám pirítottak: arcátlanul unatkozol. Replikáztam: semmi újat nem kapok. Min­den benne van a tankönyvek­ben. Akkor minek üljek itt, csak pazarlóm a drága időt. Ezekkel vállaljak közösséget? Beugrott egy régi kép. Akkoriban szédített meg Márta, hollófekete hajával, tengerkék óriás szemével. Famíliája az úri kaszt felső ré­giójához kötődött. Ahhoz a csoporthoz, amely nem tole­rálta a módos kereskedőkkel vegyített elitet. Világomat. Egyszer afféle kerti partit rendeztek. Anyámnak jelez­tem - mekkora szamárság volt -: én is megyek. Megdöbbenve tiltakozott:- Senki sem hívott, nincs ott helyed. Választott „párommal” el­lentmondást nem tűrően kö­zöltem: akkor is ott leszek. Jössz velem? Hát persze, hogy igeneit. S két kamasz kölyök betört az egyikőjük számára zárt paradicsomba. Mindenki felhördült. Mit keresel itt? Szembenéztem velük:-Én döntöm el, hogy hol vagyok. Aztán senkire se hederítve, egymásba bódultán cseveg­tünk. Tudatomba villant a má­sik fél. A négy-, a hatelemis, a műveletlen, a hatalomra éhes vörösgárda, annak ostoba ar­roganciája. Hát ezekkel se menetelnék. Mégis megvilá­gosodott számomra: e téren is fordulat következik. A szünetekben érkeztek a hírek. Tüntetés a fővárosban, a belügyminiszter megtiltotta. Ugyanő később engedélyezte. Otthon a Szabad Európa kí­nált mentőövet. Szellemi éb­redésünket mégis zabolázta a barna félelem.- Minden hiába. A ruszkik védik a Rákosi-martalócokat. Ezek a barbárok úgyis elfojta­nak bármi megmozdulást. Huszonnegyedikén, hajnal­ban tanító dédapám szép fara­gásé íróasztalánál ültem. Ékte­len dörömbölés riasztott fel. Kinéztem az ablakon, s Behan urat láttam, aki átdobta magát a kerítésen, hogy aztán rug­dossa a konyhaajtót. Odasiet­Pécsi István: Szabadságcsillagok tem. Felelősségre vontam: maga megbolondult... Be sem fejezhettem, mert majdhogy artikulálatlan hangon üvöl­tötte:- Budapesten kitört a forra­dalom! Mindjárt megszelídültem... A gimnáziumban vegetált a tanítás. Valamennyien az esé­lyeket latolgattuk. Mindaddig, amíg berontott az általam elég sunyinak minősített direktor. Zokogva közölte:- Ütött a szabadság órája... Felszabadultságomat csak az csorbította, hogy eszmélé- sem óta viszolyogtam a pate- tikus, a szirupos ízű monda­toktól. Szélnek eresztettek ben­nünket, s mi élveztük a szom- júhozott függetlenséget. Érkezett az üzenet:- Délután 3-ra gyere be. Fontos tárgyalás lesz. Köte­lező. Ez feldühített. Nekem ne szabjon meg senki semmit. Mégis engedtem, mert érez­tem: valami felvillanyzóan kezdődik. A hangütés egyáltalán nem ilyenre sikeredett. Igazgatónk a meggyőzés hullámhosszára kapcsolt.- Bennetek bízunk, hiszen kizsákmányolok gyerekei vagytok, osztályellenségek származékai. Belőletek tobor- zódik majd a nemzetőrség. Fortyogtam: ne minősítsen senki. Éelfedeztem a puskának nevezett vasdarabokat. Közöl­ték is, hogy következik a ki­képzés. Tiltakoztam. Még hogy én lövöldözzek. Na, eb­ből semmi se lesz. A pedagó­gus főszervező legorombított.-Te különc, hát neked semmi se jó? Nem kellünk mi, megveted a kommunistákat, merre tartasz akkor?- Sehová! Ekkor a lényegre tapintott. Ma sem értem, hogy sikerült neki.- Nem rólunk van szó. Egy sanyargatott ország kér segít­séget. Azoktól, akikre igazán számíthat. A fiataloktól, a jövő letéteményeseitől. Ilyen­kor vétek tétovázni. Elszégyelltem magam, s kezembe vettem azt a fertel- mes mordályt. Beválasztottak a forradalmi bizottságba is. Ahonnan ter­mészetesen kilógtam a folyto­nos különvéleményemmel. Persze, észrevétlenül - s ezt be kellett vallanom - formá­lódtam. Méghozzá szédületes gyorsasággal. Anyám megje­gyezte:-Tamás, te nem vagy a régi. Igaza lett. Társaimmal együtt egyfajta kábulat hatott át mindnyájunkat. Üléseztünk, latolgattuk a jövőt. Közös rá­dióhallgatásra csoportosul­tunk. Kádárt hallgattuk, aki hi­tet tett az új mellett, s megta­gadta a diktatúrát. Szidtuk Nagy Imrét, mert eleinte této­vázott. Címkéztünk. Megálla­podtunk abban, hogy ez is csak egy bolsi. Később tanúi lehettünk a nagyszerű egyéniség lendüle­tes ívű fejlődésének, megtisz­tulásának. Megszabadult köte­lékeitől, hagyta magát sodor­tatni a nagy idők lelkűidével. Gyönyörűség hatott át vala­mennyiünket, amikor arról ér­tesültünk, hogy nincs bosszú­állás, nincs boszorkányüldö­zés. Majd a bíróság ítél. S nem ■ lesz öldöklés. A gazdátlan üz­leteket nem rabolták ki. S a természet is mintha megfelelő háttért teremtene. Október bágyadt fényei simo­gatták az alig megtépázott fák bánatos sárgáját, búcsúzó zöldjét, keserűbronzát. De­hogy fanyalogtam már. Nem hivatkoztam esztétizmusra, kiválasztottságra. Eggyé vál­tam majdhogy tízmillió pol­gárral. Október 31-én „postázták” a felkérést: Házaitok ablakába estére tegyetek gyertyákat! Ezzel tisztelegjetek a hősök emléke előtt. Senki se parancsolt, sürge­tett, s mégis engedett a nép. Abban a kis városban azon az estén a mélykék égen brilián­sok viliództak. A szabadság csillagai. Az utcákon pedig mécsesek gyúltak. Mindazo­kért, akik meghaltak a nemes ügyért. Ezek a lángok jelképesen azóta is felpislákolnak ben­nem. Nemcsak ünnepekkor, hanem a meditáció ritka órái­ban is. S akkor világolnak nemcsak elesettekért, hanem mindazokért, akik életüket vesztették. Azokért, akik el­gyengültek, s kényelemszere­tettől vezérelve kompromisz- szumokat kötöttek. Azokért, akik acsarogtak az új világ hírnökeire. A nem feledő, s mégis tisztakezű megbocsátás jegyében. » i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents