Heves Megyei Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-14 / 242. szám

Esslingen

irodalmi

múltjáról

A róka és a holló

Korabeli illusztráció Aesopus fabuláihoz

;Eger testvérvárosi kapcsolatai I közül az esslingeni viszonylag ; rövid múltra tekint vissza. Az i elmúlt években a két város kö- i zötti kapcsolatok örvendetes | módon szélesedtek, ma már i rendszeresek a kölcsönös látogatások, amelyekből mindkét város profitál. A minap épp arról értesülhettünk, hogy nagy sikerrel zárult Esslingenben az Eger múltját és jelenét bemutató kiállítás. Szerencsére mi, egriek is sokat tudunk már a 1 baden-württembergi városról, bár akad még „felderítetlen” terület. Arról például még nem i esett szó, hogy Esslingennek i nem elhanyagolható irodalmi hagyománya is van. Erről az irodalmi örökségről is érdemes j tudni a testvérvárosban.

Míg a középkorban a német I szellemi életre elsősorban Burgundia és Franciaország volt hatással, addig a XV. század első félétől kezdve egyre inkább az itáliav orientáció lett a meghatározó. Az Itáliában megszületett reneszánsz és hu- rnanista műveltség a XV. század folyamán német földön is ! gyökeret eresztett. Á nemet reneszánsz és humanizmus maradandó értékekkel járult hozzá a művelődéstörténet e korszakához, elég csak Johannes Reuch- lin, Ulrich von Hutten, Albrecht Dürer, ifj. Hans Holbein vagy Regiomontanus munkásságára utalni. A földrajzi közelség miatt a humanista eszméket a délnémet területen fogadták be legkorábban, és a legfontosabb német humanista központok később is délnémet városokban voltak. Nem véletlen tehát, hogy a német humanizmus előkészítői közül kettő szorosan kapcsolódik Esslingenhez. Niklas von Wyle és Heinrich Stein- höwel, akiket „sváb fordítókörként” is szoktak emlegetni, hosszabb-rövidebb időt töltött a városban.

Niklas von Wyle 1415 körül született a svájci Bremgarten im Aargauban. 1430-tól a kor egyik legjelentősebb egyetemén, a bécsi univerzitáson folytatott tanulmányokat, később Zürichben a székesegyházi iskola tanára volt, majd Nürn- bergben városi írnok. Frankföld fővárosában nyílt először alkalma a humanizmus eszméinek megismerésére. 1448-tól 1469- ig Esslingenben volt városi írnok. A városban eltöltött közel két évtized életének legfontosabb periódusa volt: itt bontakozott ki írói, fordítói tevékenysége. Szoros kapcsolatban állt Eberhard von Württemberg gróffal, a tübongeni egyetem alapítójával, a kor egyik legnagyobb mecénásával. Esslingeni éveiben többször teljesített különböző hercegi és grófi megbízásból diplomáciai missziót, járt például Bécsben, s ami még fontosabb: az északolasz hercegi udvarokban. Ezek az utazások kitűnő alkalmat nyújtottak arra, hogy mélyebben megismerje az itáliai humanizmust. 1469-ben az esslingeni városi tanáccsal való nézeteltérése miatt Stuttgartba költözött, ahol 1479-ig, tehát élete végéig fontos tisztséget töltött be: a würt- tembergi grófok udvari kancellárja volt.

Wyle a német humanizmus egyik legkorábbi képviselője, irodalomtörténeti jelentőségét

elsősorban annak köszönheti, hogy elsőként ismertette meg a német olvasókat az itáliai humanizmus irodalmával. 1461 és 1478 között (tehát már esslingeni éveiben is) mintegy 18 művet fordított németre, többek között Boccaccio, Poggio Bracciolini, Petrarca és Enea

Silvio Piccolomini, a későbbi II. Plusz pápa műveit. Fordításait 1478-ban „Translationen” (Fordítások) címmel összegyűjtve is megjelentette. Tevékenysége nagy hatással volt a későbbi német humanistákra.

Az 1412-ben született Heinrich Steinhöwel esslingeni patrícius családból származott, bár ő maga nem Esslingenben, hanem a Stuttgarthoz közeli Weil der Stadtban látta meg a világot. Vélhetően esslingeni elemi tanulmányai után a bécsi, pá- duai és heidelbergi egyetemen tanult, valószínűleg Páduában ismerkedett meg a humanista műveltséggel. 1443-ban Páduár ban lett doctor medicináé. Hat évvel később már Esslingenben találjuk, ahol orvosként működött. Itt kapcsolatba került Niklas von Wylével, Steinhöwel azonban nem sokáig maradt itt: 1450-től haláláig Ulmban volt városi orvos. Ő is szoros kapcsolatban állt a délnémet hercegi udvarokkal. 1482-ben (mások szerint 1478-ban) hunyt el.

Steinhöwelt is elsősorban fordítóként tartja számon a német irodalomtörténet. A német korai humanizmusra nem az antik szerzők, hanem az olasz humanista irodalom fordítása jellemző. Lefordítottak ugyan néhány ókori művet is, ám az igazi antik recepció német földön 1500 után, a német humanizmus virágzó szakaszában kezdődik. Steinhöwel sem kivétel ez alól, ő is főképp az itáliai humanisták (Boccaccio, Petrarca) műveit ültette át németre. Leghíresebb műve érdekes módon mégis „Aesop" című könyve lett, amely azonban nemcsak aesopusi mesék fordítását tartalmazza. Fabulagyűjteményének népszerűségét jelzi, hogy ez a mű volt a XV. századi európai könyvkiadás egyik legnagyobb könyvsikere. Steinhöwel e művének magyar irodalomtörténeti vonatkozása is

van: egyik változata szolgált alapul Heltai Gáspár 1566-ban Kolozsváron megjelent Száz fabulájának.

Az itáliai trecento és quattrocento alkotásai iránti érdeklődése indítéka a mecénások, azaz a német nemes urak műveltségének hézagossága. A latinul nem tudó nemesség fordítások révén alakította ki udvari ízlést tükröző műveltségét. Nagy szerep jutott ebben a női mecénásoknak, akik elsősorban szerelmi históriákat tartalmazó alkotásokat fordítottak, valamint a nők társadalmi helyzetével foglalkozó írásokat. Ez az igény voltaképpen egybeesik a reneszánsz kor emberének szórakozási igényével, ami a reneszánsz műveltségeszmény egyik fontos jellemzője.

Ha a német átlagpolgárt ma megkérdeznénk, tudja-e, ki volt Niklas von Wyle vagy Heinrich Steinhöwel, legnagyobb részük valószínűleg nemmel felelne. Nem kétséges: Wyle és Steinhöwel sohasem volt a reneszánsz kori német irodalom két legismertebb alakja. Olyan előfutárok voltak ők, akiknek a nevét ma az irodalomtörténészeken kívül - sajnos - alig ismeri valaki, tevékenységük nélkül azonban elképzelhetetlen lett volna a humanista műveltség térhódítása német földön. S nekünk, egrieknek illik tudni: Esslingen Niklas von Wyle és Heinrich Steinhöwel tevékenységének köszönhetően - ha rövid időre is - a korai német humanizmus egyik fontos szellemi központja lett.

Lőkös Péter

Októberi fények

M

indig megbabonáztak az őszi fények. Ebben a bágyadt aranyözönben felsejlett a búcsúzó nyár perzselő forrósága, a távozók szomorkos- sága, a visszatérést sejtető elmúlás szívmelengető melankóliája.

Kedveltem a család másik házának kertjét, amely szinte paradicsomi állapotokat, mindig sóvárgott nyugalmat su- gallt. Szerettem itt töprengeni. Volt min.

A költözés is emlékezetes.- Tamás, cuccolj át oda, az egyik szobára írd ki a neved, mert jönnek majd a „fogdme- gek” ellenőrizni, hogy ki lakik ott. Nagyanyádék már hont foglaltak.

Meg is érkeztek.

Egyikőjük csizmás, betonbuta vezérbolsevik. Akár egy csendőrőrmester, intézkedett, durválkodott.

Felcsattantam, majdhogy nekiugrottam, s üldöztem kifelé. Tudtam, megtehetem, hiszen korom miatt nem sanyargathatnak.

Bemérgelődött. Követtem példáját.- Menjen innen a fészkes fenébe, semmi köze egy família magánéletéhez.

Gondoltam, megkavarom, megrémítem.- Szép kis hála ez azért, hogy őseim emberségesen bántak jobbágyelődei vei. Azokkal, akik úgy köszönték meg, hogy kifüstölték őket - Dózsa katonáiként - udvarházukból. Úgy látszik, követi a példát. Takarodjon.

Most már üvöltött, de kissé zavarodottan hátrálva.- Miket beszélsz össze, te, taknyos? - replikázott, ám hamarosan kisasszézott a kapun.

Ott az üdítő magányban háborítatlanul sorjázhattak az elkeserítő, impressziók. Láttam a felszabadítókat.

Brutális vademberként kutatták a lányokat, az asszonyokat, ám mivel ők a padláson rejtőztek, megelégedtek volna a kecskével, de ez se akadt.

Aztán raboltak, féktelen indulattól sarkallva kirámolták az üzletet, átmentek a pincébe, szétlőtték az értékes nedűket tároló hordókat, majd követelték a terített asztalt, márkás italokkal. Igaz, evőeszközt nem igényeltek, s nem vették észre az éjjeliedény és a tányérok közti különbséget.

Aztán a zuhanás a munkában szerzett jólétből a szinte biztos semmibe.

Morzsákat kellett lopni a sajátból, mentette a tokaji aszús üvegeket.

Pécsi István:

Akkor is ott fogadta meg - később megbánta -, hogy ha felnő, bosszút áll a kisemmi- zettség miatt.

Megint egy kép.- Az osztályellenség, a kizsákmányoló gyerekét nem vehetjük fel a gimnáziumba. Kit érdekel a kitűnő bizonyítvány? A népi demokrácia ellenségeinek nem jár az érvényesülés.

Szerencsére apám hajdan - humánumtól vezérelve - patronálta az üldözött helyi kommunistákat, kaphattak soha vissza nem adómra néhány fröccsöt, s egyikőjük ezt nem felejtette el. Telefonált, s mehetett a középiskolába, ahol 120 forint féléves tandíjat szabtak meg.

Csillagászati összeg a nullázottaknak...

Szegény anyám alázkodott meg, könyörületet, megértést kérve.- Elvettek mindenünket, nincs egy fillérünk se. Miből fizessünk?

Ráhorkantottak.- Ne így fogalmazzon, örvendezzen, hogy bejutott a gyerek.

Sebzetten somfordáit el.

Aztán az öröm pillanatai... Akkoriban negyedévenként osztályoztak. A színjeles megtette a hatását.- Elengedjük az összeget, sőt ugyanennyi ösztöndíjat kap.

Az első reménysugár. Ebből a summából vette a mackót felváltó első hosszúnadrágot.

S mennyi izgalom...

Disznót vágtak, de titokban, hiszen erre is engedély kellett volna. A pincében szorgoskodtak, vigyázva, hogy az illatok ne szivárogjanak ki. Kész agyrém, de a rettegés még most is felizzik memóriámban.

Megúsztuk.

Esténként a Szabad Európát hallgattuk. Néhány sorstárs beszivárgott hozzánk, s a recsegő hangszórványokból merítettünk bizakodást.- Ezt már guggolva is ki lehet bírni. Nemsokára vége a bolsevizmusnak. Eltakarodnak a moszkvai pribékek.

Mekkora kárt okoztak az

összkomfortos kényelemből ordítozó urak. Kitartásra serkentettek, s újabb tragédiákba sodortak ezreket, hiszen nem léptek be a szövetkezetekbe, nem csatlakoztak az áfészek- hez, hogy aztán valamennyi értéküket elorozzák.

Vágyott menedékemben tovább morfondírozhattam.

A hírek azért annyit jeleznek, hogy ami elkezdődött, az be is fejeződik.

Igaz, itt terpeszkednek a ruszkik és honáruló bérenceik. Ám mintha kevesebb ember tűnne el, mintha éjjelente nem olyan sűrűn érkeznének azok a félelmetes fekete kocsik.

Az év tizedik havában tovább strázsált az aranyló ősz. Húszadika után is.

Szűkebb körben nyíltabbá vált a szó.- Ezek az állatok egymást is pusztítják. Nem baj, legalább fogynak, s úgy hírlik, Pesten valami készül.

Esztendőkkel ezelőtt a Rajk- pert közvetítette a rádió. Érdekes - persze, közrejátszott ebben a neveltetés is -, de az első pillanatban megvilágosodott számomra, hogy ez az ember ártatlan, hogy vallomásra kényszerítették, megkínozták. Akárcsak a bíboros Mind- szentyt, a hercegprímást, vagy

Grősz József kalocsai érseket. Szinte megjósoltam: ez a bűntömeg magában hordozza büntetését. A rettegés birodalmában mindenki borzong. A fenn terpeszkedő csirkefogók is rémüldöznek attól, hogy az igazság pallosa egyszer lesújt rájuk. Ézért a vadállati tombolás, a legaljasabb, a legfertelme- sebb gyötrésformák hadba vetése. Haláltánc ez, mind vadabb ritmusban, iramban, s az aláfestő zenét az Intemacio- nálé szolgáltatja. A leköpött, az őskeresztényekre visszanyúló tiszta, veretesen igaz eszme meggyalázott, arcul köpött indulója. Az, amiért ezrek áldozták a legtöbbet, a legdrágábbat, a pótolhatatlant. Létüket. Az, amely mozgósított, erőt, hitet adott, s az összefogás mindent elsöprő lendületét sugározta.

Huszonharmadikát abban a városban még a némaság uralta. Figyeltem a naplementét. Ott az ég alján tüzes fények terpeszkedtek. Ráéreztem a jövőre, s Vajda János nagyon is aktuális verssorait „morzsol- gattam”, átköltöttem. Körülbelül ekként:

Vörös az ég alja, szélvihar lesz holnap, s azok a rémromok mind-mind leomolnak.

így is történt...