Heves Megyei Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-02 / 206. szám

L I » ___i____j . .. a kapcsolat a beteggel döntő fontosságú. Az orvos a személyiségével gyógyít. FOTÓ: PERL MÁRTON. üiíVRíYzu TAT Aki a lélekgyógyítás minden rejtekét ismeri... Hivatástudatról, küldetésről dr. Lajos Zoltán osztályvezető főorvossal Édesapja is orvos volt. Egerben szinte mindenki ismerte dr. Lajos Győző fül-orr-gégészt, hisz évtizedeken át gyógyított. Hogy dr. Lajos Zoltán is az orvosi hivatást választotta, abban nem kis szerepet játszott a családi indíttatás. A megyei kórház II. számú pszichiátriai osztályának 1971 óta osztályvezető fő­orvosa; annak idején ő volt az országban a legfiatalabb, aki ilyen vezető posztra került. Több évtizedes eredményes gyógyí­tómunkájáért Szent István ünnepe alkalmából a „Heves Me­gyéért” kitüntető díjat vette át.- Miért döntött úgy, hogy az orvostudománynak épp a pszi­chiátriai szakát választja?- Valahogy kisgyerek ko­romtól bennem volt az elhatá­rozás, hogy orvos legyek, an­nak ellenére szüleim nem erő­szakolták. Nagy szó volt, hogy érettségi után azonnal felvettek a budapesti egyetemre - ez 1955-ben volt hiszen a szár­mazás akkoriban köztudottan nagy szerepet játszott. Humán beállítottságú ember voltam és vagyok, épp ezért érdekelt mindig is a lélekgyógyászat. Az egyetem elvégzése után akkor még vezényelték a frissdiplo­másokat; engem Egerbe, a kór­ház laboratóriumába. Három hétig dolgoztam ott, amikor az igazgató összehívta a fiatal or­vosokat, ki szeretne a pszichiát­rián dolgozni. Nos, én azonnal jelentkeztem, s 1961. november 10-étől egyhuzamban itt dolgo­zom.- Ezen az osztályon milyen betegeket gyógyítanak?- Az I.-es és a II.-es pszichi­átriának vannak azonos felada­taik. Érvényesülnek a területi elvek, bár a betegek mintegy ti­zennyolc százaléka mégis min­ket választ, hiszen szabad vá­lasztása van. Speciális esetek­kel is foglalkozunk: a neurózis­sal, nemcsak a felnőtt, hanem a tizennégy és húsz év közötti be­tegekkel is; s van már egy pszi­choterápiás ambulancia. A krí­zisintervenció szintén hozzánk tartozik.- Nőtt-e az elmúlt években a néurózisosok száma, s ha igen, akkor miért? Gondolok itt a társadalmi háttérre...-Nehéz kérdés, mert rész­ben nőtt, részben csökkent. Közismert, hogy az életfeltéte­lek nehezülésével a neurotikus megbetegedések ritkulnak. Például háborúban kevesebb az öngyilkos: a létért való küzde­lemmel vannak elfoglalva az emberek. Az úgynevezett ke­mény körülmények is arra kész­tetnek sokakat, hogy tartsák a megfelelő színvonalat. Egy vál­lalkozó például nem megy rok­kantsági nyugdíjba.-Igen ám, csakhogy ez az úgynevezett létért való küzde­lem rengeteg stresszel jár. Nem vezet ez idegbetegséghez?-Ellentmondásos a helyzet. Vannak, akik nem betegedhet­nek meg, mert feladataik van­nak, mert pozitív a hozzáállá­suk, látják munkájuk eredmé­nyét. S ez megvédi őket a neu­rózistól. Mások az átmeneti ál­lapotnak, a változásnak a vesz­tesei.- Sok-sok éves gyógyítómun­kája során hogyan közelíti meg a betegeket?- Úgy gondolom, alapvető fontosságú, hogy együtt érez­zék velük, elfogadjam a prob­lémájukat. Nem jó megoldás arra hivatkozni, hogy esetleg másnak még rosszabb a hely­zete. Mindenkinek az a legna­gyobb bajai ami neki van. A be­teget nem sajnálni kell. A saj­nálat félreviszi a gyógyítást. Felnőttnek kell tekinteni őket. Például egy házassági krízisben a betegnek kell eldöntenie, hogy mit akar. Az orvosnak az a feladata, hogy fölvázolja a le­hetőségeket. Nekem nem az a dolgom, hogy tanácsoljak, nem dönthetek más helyett. Válasz­tási alternatívákat nyújthatok, de a megoldást nem nekem kell megtalálnom.- A betegnek ez egyfajta személyiségfejlődést is bizto­sít...- Egyrészt, másrészt pedig problémafeltáró gondolkodást. Minden gond egyedi. Segíteni kell mindenkit addig, amíg olyan állapotba nem jut, hogy döntsön, cselekedjen. Van egy nehéz kérdés: hordozzuk-e gén­jeinkben a szorongásra való hajlamot. Az esetek többsége nem szól az öröklés mellett. Bi­zonyított tény, hogy a szülői mintákat a gyerek átveszi. Egy feszültséggel teli, viharos csa­ládban - ahol tépázzák egy­mást, alkoholizálnak - biztos, hogy a gyerek nem lesz egész­séges. *** Akik ismerik dr. Lajos Zoltánt, tapasztalataik szerint azt állít­ják: rendkívül nyugodt, határo­zott gyógyító egyéniség, s ez nagyon jó hatással van a bete­gekre.-Ezt tudatosan alakította ki önmagában, vagy ösztönösen vált ilyenné? Kicsit elgondolkodik...- Úgy vélem, jórészt tudato­san, noha nyilván megvan az alapadottságom: szeretem megoldani és nem elnapolni a dolgokat. Talán ez abból is adódik, hogy fiatalon,, har­mincnégy éves koromban let­tem osztályvezető; s azóta is nagy felelősség a munkám. Az egészségügyben a demokrati­kus vezetés abban nyilvánul meg, hogy az ember meghall­gatja a munkatársait, adott esetben el is fogadja vélemé­nyüket. De végül is a döntés az enyém. Az kétségtelen, hogy gyakorlással alakul ki: ismer­jem minden betegem. Annak idején 260 ágyas volt az osz­tály, kevesebb orvos volt, egy­szerűen rá kellett szoktatnom magam, hogy mindenkire oda­figyeljek. Igazsági elmeorvos-szakértő is. Ily módon évek óta segíti a bíróságok munkáját büntető el­járásokban, polgári peres ügyekben vizsgálataival, véle­ményével... ***- Önnek nagy tapasztalata van. Elfogadja-e, hogy létezik pánikbetegség? Mert több pszi­chiáter tagadja...- A pánik tünetcsoport létező betegség. Most, hogy ennyire előtérbe került, nehéz meg­mondani: ebben mennyi a di­vatáramlat, mennyi a valóság. Ez az évek során majd eldől. Azt eddig is tudtuk, hogy létez­nek ilyen tünetek, csak eddig nem pániknak, hanem szoron­gásos neurózisnak hívtuk. Első­sorban a név változott, s az, hogy gyakoribb, mint gondol­ták. Nálunk is jelentkeznek ilyen betegek az ambulancián. Külső jelekben is megmutatko­zik: verejtékezés, remegés, szapora szívverés, fulladás-ér­zés. Van, aki a zárttér-iszonya miatt, van, aki a közlekedéstől való félelmében szenved ilyen tünetekben.- Hallottam róla, hogy terje­dőben egy újfajta jelenség. Az amerikai pszichiáterek munka­alkoholizmusnak nevezték el. Mit takar e fogalom?-Ez egy elég súlyos prob­léma, nem egy ilyen emberrel találkoztam. S nemcsak a szel­lemi foglalkozásúaknál fordul elő. Azért is veszélyes, mert jó részük nem kerül kórházba. Ar­ról van szó pontosan: állandó munka, állandó hajsza, s egy­szerűen a beteg nem tud leállni. Egyik tevékenységből a má­sikba esik. Több szempontból káros. Egyrészt krónikus kifá­radási állapot lép fel, s sok esetben súlyos testi betegség - például magas vérnyomás - alakul ki. S ez már a szívinfark­tus egyik rizikófaktora. Más­részt az ilyen emberek magán­élete hallatlanul megsínyli ezt az életformát. Alig törődik a gyerekeivel, a házastársával, mert látástól vakulásig dolgo­zik, nem mennek el együtt sza­badságra, színházba, vacso­rázni... Mert csak a munka, s képtelen abbahagyni. Nekem volt egy olyan nőbetegem, aki vállalkozó, s a családnak nagy nehezen sikerült rábeszélnie, menjenek el üdülni. Három na­pig bírta ki. Hazajött, s újra dolgozott. Nem tudott lazítani. Rendszerint az emberi kapcso­latokban rejlő gondok, vagy egyszerűen a kapcsolatok léte­sítésének nehézségei eredmé­nyezik a munkaalkoholizmust. Ugyanakkor sikeres üzletembe­reknél, alkotómunkát végzők­nél is gyakori: mert tehetséges vagyok, sikereim vannak, éjjel­nappal dolgozom hát. Csak az­tán jön az infarktus...- Ön miben hisz jobban: a gyógyszerekben, vagy a gyó­gyító szóban?- Úgy vélem, a kapcsolat a beteggel döntő fontosságú. Az orvos a személyiségével gyó­gyít. A nyugodt, barátságos, in­dulattól mentes hangnem nagy hatású. A kapkodó, fejvesztett viselkedés csak rosszat tesz a betegnek. Természetesen a gyógyszereknek is nagy jelen­tőségük van, ma már igen sok korszerű orvossággal rendelke­zünk. De nem pótolhatja az or­vos személyes hatását, különö­sen ebben a szakmában. *** Dr. Lajos Zoltán céltudatos egyéniség. Mint mondja, szo­kott álmodozni, ám inkább ter­vez. Szeretné, ha mihamarabb befejeződne a Baktai úti osz­tályrész rekonstrukciója; bár már eddig is egy korszerű inté­zetet sikerült kialakítani a II.-es kórházban.- Mi az, amit a magánéleté­ben szeret?- Sok mindent. Szeretek au­tót vezetni, utazni, olvasni, s szeretek a gyerekekkel foglal­kozni; két nagy fiam, unokám van. Szeretek tartalmasán élni. Beszélgetésünk végén meg­kérdem, van-e valami, amiről nem érdeklődtem, de szeretne elmondani:- Ennek az osztálynak az élete jelentős fejlődésen ment keresztül. S ha vannak eredmé­nyek, azok az itt dolgozó orvo­sok, munkatársak lelkiismere­tes munkájának köszönhetők. Mikes Márta Autóval a sarkkörön túlra... T Tan Gyöngyösön egy erdö- V mérnök, úgy hívják: Dala László. Három évtizede dolgo­zik ebben a városban, de azt mégis kevesen tudják róla, hogy eddig több mint harminc országban járt már, a világ kü­lönböző részein. Legutóbb a sarkkörön túlra kocsikázott a feleségével. Nemrég tértek haza...- Régi vágyam alapján vág­tunk neki az útnak. Szlovákián, Cseh- és Lengyelországon át mentünk Helsinkibe. Finnor­szágban átutaztunk a tóvidé­ken, végig a Lappföldön, át az északi sarkkörön Honsvengbe, ahonnan már csak egy ugrás Európa legészakibb foka.- Miként készültek fel a vár­ható úti körülményekre?- Vittünk magunkkal kon- zerveket, magunk főztünk. Volt nálunk sátor, de sokat aludtunk a kocsiban, mert Lappföldön annyi volt a szú­nyog, hogy a sátorban nem tud­tunk tőlük meglenni. Nem je­löltem ki a megteendő egyes útszakaszokat, ott pihentünk meg, ahol éppen jónak láttuk. Miután északon ebben az időben a Nap nem nyugszik le, éjjel 12-kor is nappali világos­ság volt, nem kötött bennünket a napszakok változása. Az igaz, hogy az állandó világos­ság miatt a feleségem nem na­gyon tudott aludni. Norvégiá­ban pihente csak ki magát egy kissé, a szállodában ugyanis kértem egy pokrócot az ab­lakra, hogy besötétíthessünk...- Ki vezetett útközben?- Sajnos, végig én, mert a fe­leségem a nagy pakolásban itt­hon felejtette a jogsiját...- Mennyi ideig tartott ez az utazás?- Majdnem egy hónapig. Vízumra sehol nem volt szük­ségünk. Német és finn márkát vittünk magunkkal, és osztrák schillinget. Mindenütt jegyez­ték a magyar forintot is, ami eléggé meglepett bennünket. De alacsony árfolyamon.- Önellátóak voltak végig?- Igen. Kivéve, ha a baráta­ink láttak bennünket vendégül. Másképpen ezt az utat nem le­hetett volna végigcsinálni. Eu­rópa északi része nekünk na­gyon drága. így is körülbelül kétszázezer forintunkba került a kirándulás.- Megéri ennyit költeni egy útra?- Meg, persze hogy megéri. Ha az embernek, hogy úgy mondjam, mániája a világjárás, akkor megéri.- A feleségét hogyan tudta rászedni erre a kirándulásra?- Nem kellett győzködnöm, ő is örömmel jött.- Milyen élményeket éltek át az úton?- Először Lengyelországot említem. Tizenöt év után most jártam ott ismét, hihetetlen, hogy milyen fejlődést értek el az utóbbi években. Mindenhol látszik, hogy mennyire törek­szenek a jóra, a szépre.- Magyarokkal találkoztak valamerre?- Három autóbusszal, ame­lyek magyar egyetemistákat vittek tanulmányútra, ezenkí­vül egyetlen magyar autóval, mégpedig a vaskerítéssel levá­lasztott finn-norvég határnál. Hát igen, ott még megvan a vasfüggöny, mert a rénszarva­sokat így tudják csak megaka­dályozni abban, hogy átmenje­nek a másik országba. Talán ez a világon a legbékésebb határ, és mégis végig szögesdróttal őrzik. Határőrség, vámhivatal nincs, nem is vettük volna észre, hogy átmentünk a hatá­ron, ha nem olvassuk a táblára kiírt országnevet.-Hol csodálkoztak rá ma­gukra a legjobban?- Az északi foknál. Nagyon sokan voltak ott, de magyarok akkor csak mi ketten. Más he­lyen azonban megkérdezték, hogy miként is kerültünk oda, hiszen magyar még nem járt arra soha.- Milyen nyelven érintkeztek az emberekkel?- Angolul. Pár évvel ezelőtt még az tűnt fel nekem a fin­neknél, hogy éppen úgy nem tudnak nyelveket, mint mi. Ma már szinte mindenki beszéli különböző fokon az angolt.- Németül?- Először mindig azzal kell kezdeni a beszélgetést, hogy nem vagyok német. Lappföl­dön ugyanis mindent feléget­tek a németek a kivonulásuk­kor. Ezt a finnek nem felejtik el.- És a finn-magyar testvéri­ség?- Hozzánk sem voltak ked­vesebbek, mint másokhoz. Egy kicsit kimértek a finnek. Egy egészen más világ van ott.- Térjünk vissza az északi fokhoz. A térkép szerint...?- Túl a sarkkörön, a 71-es szélesség, tíz perc és 21 má­sodpercen található. A csúcsán egy hatalmas szikla van, amelynek legmagasabb pontja mintegy háromszáz méterre van a tengerszint fölött. Korlát védi a turistákat a mélységtől, de fényképezni mindenki át­megy a korláton, mert onnan lehet igazán jó felvételeket ké­szíteni. A szikla belsejében pe­dig mindent meg lehet találni: éttermet, presszót, kiállítóhe­lyiséget, szállást... S mindent extra minőségben. A tájékozta­tás pedig tökéletes. Prospektu­sokat garmadával vehet magá­hoz az ember.- Milyen volt az időjárás?- Végig kellemes, 20-22 fok volt. Egy szál ingben vezettem. Norvégiában egy kicsit zor­dabb volt az idő, ott esett is kezdetben, s bizony, árnyék­ban csípett a levegő. De ami­kor kibukkant a nap a felhők mögül, minden megváltozott.- Milyenek voltak az utak?- Elsőrangúak. A legna­gyobb forgalom az északi fok­nál volt. Nyáron nagyon sokan nem délre mennek megfőni és megsülni, hanem északra, ahol kellemes az idő.- Bizonyára szép emlékké­peket hoztak haza magukban.- Gyönyörűeket... A csodá­latos tájak szépségét. A fensé­ges hegyek, a szelíd dombok és a végtelen tenger, ezek mind felejthetetlen élményt nyújtot­tak.-Jövőre? E rdély következik. A felesé­gem kedvéért is. G. Molnár Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents