Heves Megyei Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-16 / 218. szám

Hitűnk erkölcsi tőkévé válhatott Galic (Szlovénia) műve a tárlaton •# „Öten a huszonnégyből” Az Európa 24 szülőatyja, Dohnál Tibor festőművész által szer­vezett kiállításon, a Mesterek Galériájában, az egri Bródy Sán­dor Megyei Könyvtárban ezúttal Victor Vasarely (Franciaor­szág), Galic (Szlovénia), Feszt (Románia), Guobiene (Litvánia) és Laurema (Finnország) művei láthatók. A tárlatot szeptember 20-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Amikor 1989. október 23-án Magyarországról (Egerből) deklarálva létrehoztuk az Eu­rópa 24 Nemzetközi Képzőmű­vésze soportot, csak hihettük, hogy teljes struktúrájában új­szerű kezdeményezésünk meg­értőkre és segítőkre talál - tnihd e hazában, mind a civili­zált Európában. Hiszem, hisszük: nem keve­sebbet szándékoztunk felgyor­sítani, mint a teljes európai kul- hirális-művészeti átjárhatósá­got, egymás sajátos értékeinek kölcsönös megértését és meg­becsülését; felmutatni a más­ságban' lehetséges közök'1 érté­ket, és- a' közös értéket is ■ te­remtő másság nagy csodáját. Mindezt magánkezdeménye­zést! misszió által: nem felüíről irányítottan, hanem belülről szervezetten, öntisztító, fegye­lemmel, megújító megújulás­sal,, Amikor szándékunk a „szakma” olyan kiválóságainál talált visszhangot, mint például ä Franciaországot képviselő Victor Vasarely, az olasz Enzo Cucchi, a spanyol Julian Gil, a finn Esa Laurema, az izlandi Jona Gudvardardóttir, akkor hihettük: valóban tisztességes tett készülődik. 24 ország 24 tekintélyes mű­vésze vállalta az érdekorien­táltság helyett az értékorien- táltságof, felismerve, elfogadva és tudatosan bizonyítva, hogy Európa palettája annál egysé­gesebb, minél színesebb - mindezt egyéni hangszerelésű művek által megszólaltatott nemzeti kultúrák széles, közös párbeszédében. Tehették, hi­szen mindnyájan felülemelked­tek az öncélúságon, átadták magukat a megértésnek - a franciaországi korszakos mes­ter éppúgy, mint a romániai professzor vagy a dán szob­rász... i De miért éppen 24 ország és 24 művész? A 24-es szám egy­Í zerre valós és egyszerre szim- olikus, annak jelképes meg- orökítője, hogy Magyarország 24. tagként csatlakozott - de­mokratikus országként - az Eu­rópa Tanácshoz. A hitetlenkedőkben és a bár­sonyszék-kényelemben tespe- dőkben is bővelkedő munka már-már lehúzó örvényében erkölcsi erőt adott és hitet erősí­tett, hogy szándékunk lényegét éppen olyan nagy tekintélyű személyiségek ismerték fel, mint Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára, Otto von Habsburg, a Páneurópai Unió elnöke, vagy Egon Dohnál Tibor: „...felmutatni a másságban lehetséges közös értéket és a közös értéket is teremtő másság nagy csodáját. ” Klepsch, az Európa Parlament elnöke - de az sem feledhető, hogy legkorábban Horn Gyula, volt magyar külügyminiszter, aki tervünket ismerve 1989-ben fogalmazott így: „A közös Eu­rópa csak akkor válhat való­sággá, ha a szükséges politikai keretek kormányok által tör­ténő kialakítása együtt jár a népek közötti közvetlen párbe­széddel és közös munkálkodás­sal, egymás értékeinek megis­merésével és megbecsülésével. Ebben a megvilágításban érté­kelendő különösen nagyra az Európa 24 kezdeményezése.” Az sem titkolandó, hogy álltak utunkba őszinte szkeptikusok és megrovó „tekintetűek” is, de még olyanok is, akik azt hitték, hogy majd az Európa 24 hátán tevegelnek be Európába, s ami­kor csalódtak tévhitükben, el­fordultak tőlünk - őket temesse a kegyes névtelenség. Hitünk megerősödött, mikor Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára - kiemelve az Európa 24 „bátor, kezdemé­nyező szerepét és kulturális ér­dekét” - személyes védnöksé­get vállalt a Nemzetközi Kép­zőművészcsoport szinte egész Európára tervezett programja felett. A maastrichti szerződés pedig, az Egerből 1989-ben meghirdetett elvekkel egybe­vágóan, integrálta a kulturális együttműködésre, a nemzeti ér­tékek megbecsülésére, a művé­szeti alkotások szabad cseréjére vonatkozó passzust. - Maast­richt óta az Európai Közösség ilyen értelemben kíván kulturá­lis közösség is lenni. Hitünk - bár sem munkánk­hoz, sem szervezeti működé­sünkhöz sehonnan semmiféle anyagi vagy tárgyi támogatást nem kaptunk és nem kapunk - erkölcsi tökévé válhatott. Az Európa 24, Európa egyik leg­reprezentatívabb képzőművé­szeti csoportosulása élő és ható szervezetté vált. Impozáns nyi­tókiállítását Magyarországon, a Szombathelyi Képtárban - ha­zánk egyetlen modem művé­szeti múzeumában - rendezte. Bécsi, strasbourgi „kitérő” után Németország, Spanyolor­szág, Ausztria, Dánia várja az Európa 24 újabb és újabb nagy kiállítását, hogy aztán bejárja Európát. Az Európa 24 igazi nagy programja mégis a nem­zeti tagozatok létrehozása, hogy általuk egy rég áhított mi­nőségcentrikus, önkéntes, sza­bad, nagy kulturális mozgás jöj­jön létre népek és kultúrák kö­zött; ez esetben kivált a képző­művészet vonatkozásában. Nem az államközi tervek, meg­állapodások ellenében, hanem azok felerősítésére, együtt dol­gozásra. Kimondhatom: hitem, hitünk mára vált igazi meggyőződéssé. Meggyőződésem: amilyen nagy fontosságú - és országunk hírét is polírozó -, hogy az Eu­rópa 24 eszméje Magyarorszá­gon fogant, hogy első nagy ki­állítását Magyarországon ren­dezte, ugyanolyan nagy jelen­tőségű az a tény, hogy az első nemzeti tagozat is Magyaror­szágon alakult meg - Hungária 24 néven. A Hungária 24 fővédnöke Otto von Habsburg, a Páneuró­pai Unió elnöke. Jelenlegi tag­jai olyan - határainkon belül és határainkon túl élő - magyar művészek, akik eddig is együtt voltak e küldetésben. Akkor is, ha (netán) nem is ismerték egymást. A távolinak tűnő pó­lusok is összecsengenek, közö­sek műveik időtállóságában és az emberi tisztességben, meg abban is, hogy legtöbbjüket sem ellenszelek, sem forgósze­lek nem kímélték. Ez meggyő­ződésem. A Hungária 24 az ország több városában be kíván mutat­kozni a későbbiekben, és tagjai személyes közreműködése, il­letve a szakmai és állami szer­vekkel, támogatókkal való együttműködés által ki kívánja alakítani nemzetközi kapcsola­tait is. Várja és elvárja azokat a „menleveleket”, melyek mind­ehhez létfontosságúak. Ha széles körben felismerik szándékunk tisztaságát és hord- erejét, akkor bizonyára megte­remthetők a feltételek mind szervezeti létünk, mind prog­ramunk megvalósíthatóságá­hoz. Dohnál Tibor A kkortájt mindenütt dúlt a háború. Fejünk felett dübörögve húztak el a bombázók. Szüleim óvóhelyet építettek. Rémülten, szánakozva figyeltem igyeke­zetüket. Ásatták, kotortatták a földet a süvölvény szilvafa alatt.- Egy nagyméretű koporsó. Ide nem búvok be! - ordítot­tam fel. Mindenki megrökönyödött. Aztán mégis beparancsol­tak. Csillagvert szeptemberi éj­szaka volt. Innen lépkedtünk a vakondok-odúba. Lenn a féle­lem fojtogatott vasmarkaival. Elhelyezkedett a család. Erre a pillanatra vártam, és szinte eszelősként robbantam a fel­színre.- Nem akarok meghalni, dolgom van még... Esztelenek! Egymást gyilkoljátok. Lefújták a légiriadót, anyám és nagynénéim visszatértek a paradicsomfőzéshez. Magamba roskadva hallgat­tam, észre sem vettem, hogy mindnyájan rólam beszélnek.- Miket mond ez a gyerek?- Túlérett...- Sebzettek az idegei. Ülök az egyre terebélyesedő lombok alatt. Ide vágytam. Az elzárkózás szigetére. Azok az izmosodó gallyak mintha az ér­telem diadalát szimbolizálták volna az ostoba pusztítás felett.- Sokakat hökkentett meg az, hogy a Jót mindig világo­san, egyértelműen megkülön­böztettem a Rossztól. A bajokat csak fokozta az, hogy véleményemet minden il­lendő körítés nélkül odavág­tam bárkinek. Az atyai ház a kereskedői jólét kényelmét kí­nálta. Élveztem, hogy bármi enyém lehet, ha kérem, ha kö­vetelem. Kényeztettek, de anyám tekintetében megláttam az ímmel-ámmal megtűrtek ri- adtságát, s mindjárt tündérpa­lotává minősítettem riasztó szegénységben vergődő nagy- szüleim rozzant hajlékát, pon­tosabban azt az egyszoba- konyhát, ahol rokonukkal hú­zódtak meg, ahová még a ci­pészműhelyt is bepréselték. Itt a megértés honolt, amott a pénz keltette viszálykodás.- Mit főzött maga? Dobja ki! Készítsen mást! Terítsen újra!- Pöttömként ugrottam a zsarnok elé.- Miért bántod? Ne hatal­maskodj! Nincs igazad! Lendült a sújtó kéz, de meg­állt. Először, ám nem utoljára. Aztán susmus.- Nincs ez így rendjén, hi­szen még csöppség. Pécsi István: Eszmélés- Nem játszik, folyton csak álmodozik. SzÖtlan, zárkózott.- Nem keresi a társakat.- Egyáltalán nem hasonlít hozzájuk. Egyszer kedvenc fámról le­szedtem az összes szilvát - ak­kortájt nem kellett senkinek -, s több országnyi terület polgár­ságát „formáltam” belőlük. A hadseregek masíroztak, a parlamentekben beszédeket mondtak a képviselők. Végül is megköttetett a nagy egyez­ség, elmaradt a kardrántás. Beletemetkeztem az effajta elfoglaltságba. Néném hajolt felém.- Te jó Isten! Mit csinálsz itt? Sietett a többiekhez. A hangfoszlányokat felém hordta a szél.- Te Pista, begógyizik ez a fiú. Legyintettem egyet a néma­ság konokságával, s bogozgat- tam birodalmam krónikáját. Eltöprengtem. Az azonosság vágya sarkantyúzott.- Nézd őket! Fociznak, vív­nak, íjjal lövöldöznek. Közéjük somfordáltam. El­kábított az unalom.- Gyerünk a magány szige­tére. Ahhoz a virágzó szilvafá­hoz. Minek csatázzak, amikor seregeink békét kötöttek? Azt hiszem, az első szerelem volt. Kilencesztendősen. Erzsi, húgaim barátnője nálunk nya­ralt, ő is megperzselődött. Hajnalban, amikor hálóinge felcsúszott, odalopakodtam leskelődni. Legközelebb hozzábújtam. Kábulat zsombított. Nem messze tőlem a felnőt­tek szuszogtak. Hirtelen felülről, mintegy magaslatról láttam a jelenetet.- Egyszer, valamikor ez már megtörtént velem... - sajdult belém. Elszállt a mámor, szembe­nézett velem a festetten való­ság. Záróakkord az idillre. Hasonlót kerestem. Kábító­szerként hatottak rám a köny­vek, mintha a szerzőkkel talál­koztam volna. Ma már világos, hogy Stella fényeit fedeztem fel műveikben. Akkor azonban csak az lepett meg, hogy mennyire ismerősök. Faltam írásaikat, s az sem zavart, hogy történeteik kifejle­tére rögvest rájöttem. A legszívesebben velük dis- kuráltam. Ott, a jelképes cso­dafa alatt. A jelenbe suhanás elkeserí­tett. Mintha elszakítottak volna enyéimtől. Megzavartak meditációm­ban. Felmordultam.- Hagyjatok velük!- Mamuka - egyik néném hívtam így - tágra nyílt sze­mekkel nézett, és elsietett. A magyarázatot a lugasból csapdosta felém a szél. Éz a Tamás nem komplett. Szóljatok Simon doktornak. Megérkezett az öreg. Vizs- gálgatott. Megmosolyogtam szegény sarlatánt, ő azonban magabiztosan közölte a verdik­tet:- Semmi baj, kérem, kicsit vérszegény. Levegőváltozás kellene. Megszületett a döntés. Irány a nagy tó, a vastagabb pénztár­cájúak agyonrajongott Mek­kája. Fullasztó kánikulában indul­tam a hegynek, csomagom, ballonkabátom cipelve. Félúton elillant a jelen, s a fényözönben egy hang simoga­tott:- Ő is onnan érkezett... Riadtan botorkáltam nagy­anyám testvéreihez. Napokig kutattak az elhagyott holmik után. Faggattak, de szótlanságba menekültem. Meglepődtem, amikor ké­sőbb megkerültek a szanaszét heverő cuccok. Nem magyarázkodhattam. Lesújtó véleményük a ve­randáról szivárgott ki:- Kótyagos ez a kamasz... Hiányzik egy kereke. Sajnáltam őket. Azon a délutánon - kápráza­tos tiszta kék ég borult ránk - a vízparton futottunk össze. O volt, s bennem motoszkált a megérzés.- Onnan, onnan... Későn érkezett és búcsúzott. Ma már nem titok szá­momra, hogy a Stella bolygó jegyét viselte, de ez csak ne­kem csillant fel néhány pilla­natra. Azóta sok ezer kilométerre rendelte a sors, ki tudja, milyen megbízatással. C ímét se sejtem. Akkor rög­ződött belém fájdalmas mementóként egy szólástöre­dék. Solus eris... Egyedül ma­radsz.

Next

/
Thumbnails
Contents