Heves Megyei Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-19 / 194. szám
s»1995. augusztus 19., szombat Fejre állt bika. A spanyolországi maiagai bikaviadal ritka pillanata fotö: feb-reuters A* első fekete lovastestőr. A 28 éves A brit királyi légierő szállítja Zágráb replőteréről a Banja Luka-i mene- Mark Campbell a postatáskát cserélte fel a külttábomak szánt segélycsomagokat. A táborban mintegy 40.000 szerb me- díszes testőr egyenruhával fotó: feb-reuters nekült él kezdetleges körülmények között fotó: feb-reuters Nők és férfiak egyaránt résztvesznek Kazahsztánban a hagyományos lovasversenyekenFOTÓ: FEB-REUTERS Késsel a karjába szúrt, így bizonyítva ártatlanságát egy korrupciós ügyben Liu Hui-hsziung, a tajvani nemzettgyűlés tagja, akit azonnal kórházba szállítottak, állapota kielégítő fotó: feb Csak, csupán, mindössze... HA AKAROM, HA NEM ennél már biztosan Európában vagyunk! - hallom, látom a reklámot. A legjobb filmet is meg-megszakítva biztatják a vevőt a vásárlásra unos-unta- lan. A hirdetést, a kikiáltók harsányságát talán már meg is szoknám, de vigasznak szánt megjegyzéseikkel nehezen, vagy talán meg sem tudok békéim. Az árak elé biggyesztett „csak” és „csupán”, meg „mindössze” szavak a legtöbbször, majdnem mindig irritálnak. A húsz-, negyven-, ötven- vagy több ezer forint közelében járó eladások a kevésbé különleges, mondhatnánk úgy is, hogy az alapvető fogyasztási cikkeknél, a mindennapos használatban ma már szinte nélkülözhetetlen tárgyaknál határozottan más sorrendet kívánnának, mint amit a rádióban, a tévében mindenfélét kí- nálgatók alkalmaznak. Nem az ezért-azért járó pénzt kellene csekélynek tartani, hanem inkább azt, amiért kérik. Hiszen - mint jeleztem már - leginkább meglehetősen közönséges portékákra biztatnak a dobozból, képernyőről. Nem kell különösebben vizsgálódnunk ahhoz, hogy észrevegyük: amely összeget annyira jelentéktelennek tartanak ma nálunk a reklámszakmában, még igen sok helyen nagyon is jelentősnek számít. Jobb esetben a kereső, rosz- szabb esetben az egész család havi jövedelmét meghaladja! S ez a kis pénz bizony sokszor vagy mindig az egyik fizetéstől a másikig elfogy egyéb kiadásokra is. Dehogy marad belőle akár egy fillér is tartósabb fogyasztási cikkre! Eltartott, kiskorú gyermeknél sem vagyok képes megérteni, miért mondja ennél vagy annál a csákót, a csupánt, amikor talán fogalma sincs arról, hogy amit kiszemelt, kér, követel, azért mit és mennyit kell a szülőnek dolgoznia. Ilyenformán az érett felnőttnél - legyen bár kenyéradója, amit hirdet - még jobban bosszant az érzéketlenség. Annál inkább, mivel - föltételezem - tanulta is valahol, amiből él. S ennélfogva bizonyára hangsúlyozhatna, kitalálhatna valami okosabbat, meggyőzőbbet, megragadóbbat is annál, mint amit mond, harsog éjjel-nappal! Most ugyanis - kevés túlzással - aligha állít megnyug- tatóbbat, mint például azt, hogy jelenlegi nehéz helyzetünk, sok gondunk, bajunk, társadalmi problémánk már csak egy emberöltőn, csupán két- három generáción át tart. S MINDÖSSZE ezt kellene kivárnunk türelemmel... Gyóni Gyula Az én ünnepem... Nagymamámnak volt egy búbos kemencéje. Neki az jelentette az ünnepet, amikor anyámékkal együtt megjelentünk a kis mátraalji falu tomácos kis házikójának kapujában. Úgy időzítette, hogy a saját maga dagasztotta kenyér éppenhogy érkezésünket megelőzően süljön ki. Még parázsló« a nagyapám rakta kemencetűz, s olyan illat járta át a házat, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A nagy, két-há- rom kilós veknik ott pihentek a péklapáton, magasak voltak, s kerekek. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna: ilyenkor soha nem ettünk mást, csak egy kis kenyeret. Megszeltük a szegletét, mert mindenki azt szerette, s még az út porától piszkosan, egyik tenyerünkből a másikba dobálva, nagyokat fújva rá ettük, mint a mennyei mannát. Közben nagyapám bort töltött a lopóból apám poharába, mindenki elhelyezkedett már, de a frissen sült kenyér illatát úgy szívtuk magunkba, mint a hegyi levegőt. Másnap ünneplőbe öltöztetett anyám, s nagyapámmal kézen fogva a templomba mentünk. Nagyon kellett figyelnem, hogy mit mond a plébános, mert aztán otthon mindezt nekem kellett elmondanom. Jól emlékszem ezekre a nyár végi misékre. Azzal együtt is, hogy alig tízéves gyermekként nem sokat értettem belőlük. Nem sokat jelentettek a hunok, a gótok, az avarok, meg annak jelentősége sem, hogy amikor felvettük a kereszténységet, akkor csatlakoztunk a civilizációhoz. Szent István, a király azonban már akkor nagyon érdekelt. Olyan mesebelinek tűnt, olyan misztikusnak. Aztán egyszer csak a plébános elkezdett mesélni az aratókról. Ilyenkor behunytam a szemem, s megjelent előttem a cséplőgép, ahová minden délben - amikor ott nyaraltam - ebédet vittünk a nagyapámnak. S hogy ő is tudja, hogy most éppen mire gondolok, megszorítottam kicsit a kezét. Amikor pedig magáról a kenyérről, annak ünnepéről esett szó, nagyon büszke voltam a nagymamámra. Még a tömjéntől átitatott templomban is éreztem a frissen kisült kenyér illatát, amit az a bizonyos kemence árasztott magából. Ez volt az én augusztus 20-i ünnepem. Most meg azon kapom magam, hogy azt tervezgetem: tíz év körüli lányaimat újra falura viszem ünnepelni. S arról mesélek majd nekik, hogy kik is voltak a hunok, a gótok, a longobárdok, az avarok. Ki is volt István, s milyen volt, amikor a nagymamám kenyeret sütött, meg a nagyapámmal kézen fogva a templomba mentem. Kis Szabó Ervin Közbeszólás Heves viták folynak arról, hogy mekkora legyen az önkormányzatok részesedése a személyi jövedelemadóból. Mivel nagy a tét, semmiképp sem állítható, hogy a vita voltaképp vihar egy pohár vízben. De azért nem árt megjegyezni, hogy a bevételeken való osztozkodás, az elosztás arányainak megváltoztatása nem megtakarítás. Pusztán azt jelenti, hogy az adóbevétel nagyobb hányada jut a központi költségvetésnek, kisebb az önkormányzatoknak. Más szóval, a költségvetés nem képes vagy nem kíván annyit megtakarítani, amennyi a korábbi arányok fenntartása mellett szükséges lenne. Az önkormányzatokat tehát kényszertakarékosságra szorítja. Szerezzenek maguknak többletbevételeket: vessenek ki helyi adókat, emeljék föl ingatlanaik bérleti díját, drágítsák szolgáltatásaikat. De a kényszerű takarékosság formája lehet az is, hogy nem végzik el helyi feladataikat: nem fizetnek ki szociális segélyeket, szűkítik az egészségügyi ellátások körét, stb. Bármelyik útra lépnek, a lakosság nettó jövedelmét, fogyasztását korlátozzák. Az ésszerűség azt diktálná, hogy előbb a feladatokat osszák meg, azután a bevételeket. S az kapja a bevételt, aki a törvényben foglalt feladatait teljesíti. A demokrácia egyik alapszabálya, hogy a finanszírozással kapcsolatos döntések ott szülessenek meg, ahol a legtöbb érdemi információval rendelkeznek - vagyis a helyszínen. Ha tehát a bevételekből az eddiginél több kerülne a központi, kevesebb a helyi kasszába, nemcsak az önkormányzatok dolga nehezülne - hanem az elvek is súlyos csorbát szenvednének. Ha pedig a vita eldől, nemcsak az elosztás arányaira kapunk választ. Hanem arra is, hová tartunk, merre halad az ország szekere. Bácskai Tamás
