Heves Megyei Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-12 / 188. szám
1 1 —I —I 7 !? 11 i s 1995. augusztus 12., szombat ' },\ _ 7 . oldal Légibemutatóra készülnek ezek a brazil repülőgépek a Baker-hegység hófödte csúcsainál fotó: feb-reuters Hadirokkant gyerek. Bihac, 1995. feb Megtestesült reménytelenség. Ez az idős szarajevói asszony egy rakétatalálattól megrongálódott gépkocsi tetején üldögél: a városban nincs víz, gáz és villany fotó: feb-reuters Az év énekesei. A Salt-N-Pepa popénekesek Stevie Wonderrel láthatók fotó: feb-reuters Photo-Revolver. Árverésre kerül, 35.000 fontot is megér ez az 1882-ből való fényképezőgép FOTÓ: FEB-REUTERS Tűzön-vízen parádé c_ VSzubjektív A SZÜKSÉGES 40 millióból néhány hiányzik, vagy legalábbis hiányzott még a hét eleji híradások szerint is a hagyományos budapesti, augusztus 20-i tűzijátékhoz. Honvédségünket bántotta a dolog, olyannyira, hogy meg is ígérték vezetői: föltétlenül kiegészítik az összeget, bármennyire nem tudják hamarjában, honnan. Dicsérendő a gesztus annál a hadseregnél, amelynél manapság sokkal fontosabbakra sem futja! Föltétlenül nemes gondolkodásra vall, ha ápolják a hagyományokat, amelyek már ki tudja, hol gyökereznek. Kell az a tűz akkor is - vallják a mundérban s másutt -, ha egy sor egyébre már nincs pénz. Szükséges a megszokott parádé, bármennyire húzkodja már a civil is a nadrágszíjat a derekán, mert a fővárosi ember - meg a többi a tévéből - várja a színpompás látványt. Ha csak percig vagy addig sem tart is a közvetítés a vidékinek, egész hazánk kap így még valamit Szent István emléke mellé, sőt, a világ sem marad ki az ünneplésből. Nem tudom, hogy első királyunk igényelte-e valaha is az ország-világra szóló káprázatos de ha ma élne közöttünk, biztosan nem ragaszkodna már hozzá. Cifra nyomorúságnak tartaná jómaga is parányira zsugorodott szegény honunkban. Talán a fejét is venné annak, aki a pazarláshoz még mindig kedvet érez. Hiszen bármennyire pompás és hagyományos is ez az augusztusi tűzijáték — napjainkban már kevésbé illik körülményeinkhez. Bárhogyan fáj, az a 40 millió igencsak meghaladja a lehetőségeinket! Ha lenne is, ki tudja, még hány más helyre kellene? Tízezer forintjával is négyezer rászoruló szegény családot boldogíthatna, ezrével pedig negyvenezernek tehetné legalább erre a szép nyári ünnepre valamennyivel derűsebbé a napot. S ez csak egyetlen példa a más felhasználásra! Aligha hiheti bárki is, hogy csak egy 40 millió forintos tűzijáték aranyozhatja be augusztus 20-át. Igazán, kevesebb rakétát is ellövöldözhetnének Budapesten, ha már a gazdagok - egyébként valóban tüneményes - játékához any- nyira ragaszkodnak, s el sem képzelhetik enélkül az ünnepet. I. István nemigen haragudna érte. Nagyon is megértené, ha köztünk lenne. Lehet, hogy azt is megbocsátaná, ha éppenséggel egyet sem lőnének ezen a nyári éjszakán a magasba. S SZÍVBŐL ÖRÜLNE, ha a csillagok puszta fénye is boldogítana bennünket... Gy. Gy. Vészes barbarizmus Nemrég hallottam, hogy vandál indulaté emberek összetereltek egy seregnyi kóbor kutyát, és meggyújtották. A döbbenetes hír szinte letaglózott. Nemcsak a szörnyű tény, hanem az annak nyomán fakadó sziklaszilárd meggyőződésem is, hogy akik ilyesmire képesek, azok „kedvező” társadalmi szituáció esetén gátlástalanul megtennék az emberekkel ugyanezt. Ezek a szörnyetegek lélektelent megfeledkeztek arról, hogy négylábú társaink arra teremtettek, hogy bennünket segítsenek, jó értelemben véve szolgáljanak. Örömteli percekkel színezzék egyébként elég borongós napjainkat. Az sem jut eszükbe, hogy ezek a zömükben hozzánk képest „csipetnyi” állatok mindig a szeretetük révén győznek, s mi, „góliátok”, ösztönösen engedelmeskedünk, mert hálásak vagyunk a felénk sugárzó tiszta érzésért. Ebben a vesződséges korban lassan már csak tőlük tanulhatjuk meg, hogy mit jelent az önzetlen hűség, az érdek nélküli ragaszkodás. Ezért vétenek a legalapvetőbb etikai regulák ellen azok is, akik divatból tartják őket, s ha megunják, az utcákra űzik valamennyit. Rá sem gondolnak, hogy mennyi indokolatlan megpróbáltatással terhelik mindnyájukat. Tudom, mostanság nem ez a legfontosabb probléma, mégis állítom, hogy minél előbb meg kell alkotni az állatvédelmi törvényt, amely kemény szankciókkal bünteti a kegyetlenkedőket. Nélkülözhetetlen ez a szigor, mert legalább ennyivel tartozunk nekik, akikre illik figyelmezni, hiszen megnyerő magatartásukból okulhatunk. Feltölthetjük rozzant emberség-akkumulátorainkat, hogy továbbadhassuk azt, amit ezektől a kedves, bájos szőrpamacsoktól nap mint nap kapunk. Mindenféle számítás nélkül. Pécsi István • • Otven éve történt... Benes-dekrétum és a lakosságcsere Ötven évvel ezelőtt, 1945. augusztus 7-én közölte a pozsonyi Pravda - a szlovák alapszerződés parlamenti vitáiban sokat emlegetett - Benes csehszlovák köztársasági elnök dekrétumát, amely a magyarokat megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól. Jelen írásunkban hiteles dokumentumok felhasználásával - amelyeket a História című folyóirat 1982/4-5. száma közül - ismertetjük a dekrétum előzményeit és következményeit. Az előzmények közé tartozik, hogy 1943 elején Benes köztársasági elnök és a londoni csehszlovák emigráns kormány követelte a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítését a csehszlovák nemzeti állam megteremtésére hivatkozva. Ezt magáévá tette 1945 elején a csehszlovákiai koalíciós kormány is a Kassán nyilvánosságra hozott programjában, amely még tartalmazott kivételeket is, pl. akik az antifasiszta mozgalomban részt vettek, vagy üldözték a köztársasághoz való hűségükért. A Benes-dekrétum megjelenéséhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy 1945. augusztus 2-án a nagyhatalmak potsdami konferenciája elutasította a csehszlovák kormány javaslatát a magyar nemzetiségűek kitelepítéséről. A Nagy Ferenc-kormány - más lehetőséget nem látván - megpróbálta az egyoldalú kiutasítást megakadályozni, ezért Budapesten 1946. február 27-én aláírta a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, amelynek lényege: ahány magyarországi szlovák önkéntesen jelentkezik áttelepítésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart távolíthatnak el az állam területéről. A két állam közötti viszony az egyezmény aláírása után sem javult, sőt rosszabbodott, mivel a csehszlovák kormány nem függesztette fel a korábban jogfosztó intézkedéseket, hanem tetézték azzal, hogy megjelent a szlovák belügyi megbízott rendelete az ún. reszlovakizációról, vagy más kifejezéssel: a visszaszlovákítási kampány. A magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, de ha nem, el kell hagyniuk szülőföldjüket, kiutasítják őket Csehszlovákiából. A kampány során mintegy 400 ezer magyar „nyilvánította magát” szlováknak, de így is több járásban a lakosság jelentékeny hányada ellenállt a nyomásnak. Ezek után 1946 novemberétől a magyar nemzetiségű lakosság tízezreit szállították erőszakkal közmunkára Csehországba, a korábban németek által lakott vidékre. Ennek hatására megkezdődött a magyar nemzetiségű családok tömeges menekülése Magyarországra. A viták elhúzódása miatt a lakosságcsere csak 1947 áprilisában kezdődhetett meg, amely érintette Heves megyét is. Kisnánáról mintegy 80 szlovák család települt át, Domosz- lón, Mátraszentimrén - ha nem is ilyen nagyságban - éltek a szlovákok ezzel a lehetőséggel. Magyarországot 1948 áprilisáig 73.273 szlovák hagyta el önkéntesen, illetőleg 68.407 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. De ténylegesen ennél nagyobb volt a Magyarországra érkezők száma. A két szomszédos állam viszonyában az 1948. februári csehszlovák hatalmi-politikai változások hoztak fordulatot. Felülvizsgálták a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítését, amely véglegesen akkor szűnt meg, amikor 1949. április 16-án aláírták a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést a két ország között. Horváth Mihály
