Heves Megyei Hírlap, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-01 / 152. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1995. július 1., szombat JÚLIUS Arany János az Őszikék című szép versciklusá­ban tárja fel életének nosztalgiáit. Szemérmes, szerény természet volt. A Kapcsos Könyv kincsei kiadásra voltak ugyan szánva, de a költő életében nem került erre sor. Nagy szerencsénk, hogy költészetünk­nek ez a kincse ránk maradt, és az utóbbi évek­ben hasonmás formájában megjelent. 1877. július 6-ra keltezte a költő Epilógus című költeményét. Félve dédelgetett gondolata így szólal meg: Az életet már megjártam:/ Mit szívembe vágyva zártam,/ Azt nem hozta,/ Attól maka­csul megfoszta,/ Egy kis független nyugalmat,/ Melyben a dal megfoganhat,/ Kértem kérve:/ S ő halasztá évrül-évre./ Csöndes fészket tölgy­lomb árnyán,/ Hová múzsám el-elvámám,/ Mely sajátom;/ Benne én és kis családom./ Munkás, vidám öregséget,/ Hol mit kezdtem, abban véget.../ Ennyi volt csak;/ S hogy megint ültessek, oltsakJ Most, ha adná is, már késő;/ Egy nyugalom vár, a végső:/ Mert hogy száll­jon,/ Bár kalitja már kinyitva,/ Rab madár is, szegett szárnyon? Az Epilógus kelte után három napra újabb remekmű születik Vásárban címmel. Ennek keltezési dátuma 1877. július 9. Arany lélekben Szalontára gondol. Oda húzza származása, múltja, emlékei, szülei sírja. Július van. Folyik az aratás. Elveszett illúzió már a saját birtok. Megpró­bálta. Sógorával közösen vettek egy közepes földbirtokot. Mint ilyenkor lenni szokott, az át­írás nehézségei, az utóbb kiderült adósság, só­gorával való kapcsolatának megromlása elvet­ték kedvét a birtoklástól. Ma már nem vagyunk biztosak abban, hogy a falusi magány termékeny lett volna. Illúzióink olykor rózsaszín ködbe vonják látásunkat. Em­lékeink megszépítik a múltat. Arany sem tudja, mit jelent az adósság, a föld munkáltatása, a jégverés, az adó. A Parnasszuson mindennek más színe van, mint a gazdasági udvarban. Arany lelkében el- törölhetetien emlékként megmaradt a falu képe. Őrizett egy falut a magasban, bár visszavonha­tatlanul pesti, és a palota lakója lett. Innen szökdösött ki a ligetbe. Talán egy ilyen útján ta­lálkozott a búzásszekérrel. Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,/ Hon­nan cipel a,sors- s e három egér?/ Hoztál-e pi­rosló, új búzamagot?/ Mezők üde lelkét: friss széna-szagot? -s Arany látja az aratók népét. A kasza suhan, a búza rendre ledől. Jönnek a marokszedő lá­nyok. Kötik a kévét. A férfinép keresztbe rakja. Az utolsó kéve a „pap”. Legfelül van, mint a pap a szószéken, és a keresztet összefogja. Ezt látja Arany emlékei tükrében: Odakünn már, ugye, megért a kalász?/ Rét gyapja lenyírva; foly a takarás;/ Boglyák tetejéről egy-egy suta gém/ Néz szét aratóknak vidám seregén./ Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,/ Minden nyara új seb - a régire fájt:/ De talán most e nagy mezei jószág/ Áldást hoz ez egyszer: szép Magyaror­szág. Az aratás nehéz munkáját végzők mégis „vi­dám sereg” volt. Kétheti verejtékes munkával egész évre megszerezték a kenyérnek való búzát. Áldott volt ez a munka. Július nemcsak az aratás, ha­nem a cséplés hónapja is. A gazda vidáman rakta fel a gabonakereszteket a szekérre. A vendégoldallal kiszélesítve ballagott a hazai szérűskert felé. A költővel együtt halljuk a megrakott szekér kerekének tompa hangját; hogyne, hiszen tíz keresztet rakott fel a gazda. Ő aztán értett a búzásszekér megrakásához, ugyanúgy, mint az asztag alakításához. A szé­pen rakott asztagnak tojásdad alakúnak kellett lennie. Nem csúszhatott széjjel, nem ázhatott be. Most már csak a cséplőgép megérkezését várták. Arany korában kézzel csépelték ki a búzát, és enyhe szél fújta ki a pelyvát. A búzásszekér lát­tán mindez felmerült a tudat mélyéről az akkor már végleg pesti polgár lelkében. Megilletődve gondolt a hazai termőföldre: Legyen is, legyen is megáldva e föld/ - Isten maga telke - mint rég ezelőtt,/ Mikor én is „markot hajtani” kezd­tem,/ S nem sikerült, bár s mint igyekeztem,/ így vézna, ügyetlen testi dologra/ Adtam fejem a bölcs tudományokra,/ Barázda helyébe szánt­ván sorokat,/ Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat. Modem világunkban a búzatermelés mód­szere megváltozott. Ma már nem ismerik a ka­szát, a sarlót. Nem nyikorog a kerekek basszus hangja. A kombájnok elintézik az aratást és a cséplést is. Mégis meghatottan állunk az arany­ban fürdő, sárga búzatenger szélén, mint Van Gogh, aki arles-i magányában ezt sokszor meg­festette. Előttünk hullámzik az élet, ahogy a magyar ember hívta, és az étel. Zöld fű között a mező virágai keretezik. Nem látunk búzavirágot. Nem dalol felettünk a pacsirta. De még mindig izzik a pipacs, illatozik a kakukkfű, táncol a szarkaláb. Bevalljuk Arannyal: De hogy a me­zőt, az anya-természet/ Kebelét elhagytam, sa­jog egy érzet,/ Holtig sajog itt benn, - s tüze­sebben vér/ Láttodra, te búzás alföldi szekér. Miklós Béla Mindennapi nyelvünk „Amikor a sport rehabilitál...?” Nem véletlenül kérdőjeleztük meg közleményünk címadását, több olvasónk is figyelmezte­tett, hogy a latin eredetű szócsa­lád közéletünk nyelvhasznála­tában nemkívánatos mértékben vállal közlő, kifejező szerepet. Mint orvosi műszó, a rehabili­táció az utógondozás, az utóke­zelés fogalmi és használati érté­két nevezte meg. A rehabilitá­ciós osztály jelzős szerkezet is ezt tanúsítja. A rehabilitálás, rehabilitáció fogalmi tartalma és használati értéke a rendbe­hoz, helyreállít átvitt értelmű minősítések megnevezését is magára vállalta. A rehabilitál, rehabilitálás, rehabilitáció, rehabilitációs szóalakok a napi nyelvhaszná­latban, szóban és írásban egy­aránt gyakran vállalnak szere­pet. Hogy milyen szövegkör­nyezetekben, arról ez a példatá­runk bizonykodik: „Légző­szervi rehabilitációt a kórház rehabilitációs egysége vállal” (Magyar Nemzet, 1995. jún. 2:). - „Erkölcsi rehabilitációt várnak az egyetemi rektorok” (Magyar Nemzet, 1995. jún. 9.). - „A transzplantáltak moz­gással történő rehabilitációját segítő egyesület” (Heves Me­gyei Hírlap, 1995. jún. 2.). A latin eredetű szócsalád magyar megfelelőinek szócsa­ládja is több lehetőséget kínál számunkra, hogy visszaszorít­suk a latin szóformák szerep- vállalását. Hogy van miből vá­logatnunk, tanúskodik róla ez a példatárunk: elégtételt szolgál­tat; kiengesztel; kárpótol; visz- szaadja jó nevét, hírét, helyre­állítja megcsúfolt becsületét, visszahelyez állásába. Hogy rehabilitációs helyze­teknek mennyire tág a hatóköre, arról beszédes példatárat kap­tunk a Rehabilitációs Magazin tévés műsor adásaiból is. Sze­mélyiségi jogaink sérelmére el­követett egyéni, közéleti ügyekkel való visszaélések nagy száma a legváltozatosabb tortúrák, sokáig elhúzódó kel­lemetlen eljárások csapdáiba is gyakran esünk, és még gyak­rabban hiába várjuk a rehabili­tációt. Ezt bizonyítja a sajtóbeli jelenség és gyakorlat, hogy az elkövetett sérelmek gazdag tár­házát tárják fel a sajtóbeli köz­lemények, és az egyéni és a közéleti botrányok rehabilitáci­ójára vonatkozó összefüggése­ket mellőzik. Mindennapi apró bosszúságainkat enyhíti az a gyakorlat is, hogy egyre gyak­rabban vidéken rendeznek meg a rehabilitációval kapcsolatos szakmai konferenciákat: Erről tájékoztatja olvasóit ez a hírlapi szövegrészlet is „A Magyar Gyógypedagógiai Egyesület Egerben rendezi XXIII. orszá­gos konferenciáját Rehabilitá­ció - 1995 címmel” (Heves Megyei Nap, 1995. jún. 19.) A „sérelmi politizálás" cél­kitűzéseit vállaló rehabilitáció latin eredetű alapszavai: a habi- litáció, habilitálás, habilitás magyar megfelelői, így különö­sen a valamire való képesség, ügyesség fogalmi tartalmát és használati értékét is felidézik számunkra. Rehabilitálhatunk egyéneket, közösségeket. Kü­lönösen elszenvedett sérelme­kért, hátrányokért. A hivatalo­san is elégtételt adott és kapott minősítéssel szerepet vállaló rehabilitál, rehabilitálás, reha­bilitálható, rehabilitáltat Ér­telmező Szótárunk szócikkeiben is olvasható szóalakok. A sajtó hasábjain megjelent olvasói levelekben is kulcssze­repet kap, például ilyen szö­vegösszefüggésekben: „A fa­sizmus felett aratott győzelem 50. évfordulója alkalmából Em­léklap kitüntetést adományoz­tak, és ezt rehabilitációnak te­kinthetjük” (Népszava, 1995. jún. 20.). Egyéni és közéleti szereplé­seinket gyakran kísérő botrá­nyok szülte bizalmatlanságok rehabilitációs kiküszöbölése ma már közügy, nemcsak poli­tikai szempontból, hanem szel­lemi és kulturális összefüggése­iben is. A társadalmi együttélés szabályait megsértő viselkedés- formák és módok rehabilitáció­járól szólva külön is ki kell emelnünk: a városcsúfítók fele­lőtlenségével kapcsolatos sza­badossággal nincs sok értelme a rehabilitációs intézkedések jogosságát emlegetni. Hogy ebben a közlemé­nyünkben mi mégis ezt tesszük, annak csak egy oka és magya­rázata van: nap mint nap együtt kell élnünk a megnevezéssel és valósághátterével. Dr. Bakos József Ősi Erény: Gyűjtemény a Magyarság Történetéről 896 -1896 -1996 A címben jelölt számok min­denki számára világossá te­szik: az alábbi sorok a honfog­lalás ezeregyszáz éves jubile­umáról szólnak majd. *** Már két éve szorgoskodtam egy nagyvonalú elgondolás szerény munkásaként baráta­immal, akik közül az első, vagy inkább úgy mondanám, a legcélratörőbbje a HETEB el­nöke (Honfoglalási Emléktúra Bizottság) apróbb-nagyobb jogi ténykedésekkel bízott meg. Szerveztem alapítványi struktúrát, elkészítettem több­fajta okiratot; ülések sorozatát ültem végig. Órákat a pesti belvárosban, mert formáló­dott, alakult a nemes szándék és a tettek sora. Nagy önzet­lenséggel, éber képzelőerővel. Mára már hegyen-vízen, leve­gőben, tutajon, gépkocsin, ke­rékpáron, helikopteren, gya­logosan és természetesen ló­háton, az anyaországiak, a Kárpát-medence magyarjai és nem magyarjai állnak név- és csatasorban, hogy Vere ekétől Pusztaszerig megtegyék az utat elődeink és elődeink lova­inak patanyomában. A lelke­sedés fűti ezeket az ülésező embereket. Már tízféle csopor­tosulás ismeri vezetőit. Egyez­tetnek, részleteket kidolgoz­nak, indulókat rendelnek. A vérszerződés helyébe örök ba­rátságifogadalmat tartalmazó szöveget szerkesztetnek. A túra városaiban és fontosabbnak ítélt helyeken, így Egerben is egynapos tartózkodást tervez a vezérkar, ünnepet csihol azoknak, akik még nem tüze- sedtek úgy be a gondolatra, mint ezek az idősebb korosz­tályhoz tartozó „öregfiúk”, akiket a két világháború közti időszak nevelt fel, adván ne­kik az alapos eligazítást törté­nelemből is, honismeretből is, hazaszeretetből is. Az ülésezéseket meguntam. A gondolatot nem, de közöl­tem a HETEB elnökével, hogy türelmesebb embert kérjenek meg a szervezési munka jogá­szi részére, mert ehhez nekem ennyi időm nincs. Értetlenül fogadták lépésemet, akkor én úgy gondoltam, hogy nekem elég lesz majd 1996 augusztu­sában kinyitni a tévét, és vé­gignézni, hogyan is zajlik le Vereckétől Pusztaszerig az út, ott a fogadalomtétel stb. De a közép-európai hon­polgár hétfőn még nem tudja, mi történik majd csütörtökön. Állok a Ferenciek terén, a ke­reskedésben, a pult mellett, és éppen bizományba akarja adni egy nénike a szatyrában lévő antikvitást: egy albumot, mert kórházba kell vonulnia, nincs pénze az orvosi hálapénzre, ennyiért meg ennyiért adná. Maga a jelenet fogott meg, ahogyan a hölgy sok évtizedé­nek és sorsának súlyát ismer­tette hallgatásával. *** A vastag mappa ötven fény­metszete a pultra került. Áz Ősi Erény című gyűjtemény ötven grafikai feldolgozást tar­talmaz, fénymetszetről beszél a szöveg, az akkori technika szabatos nyelvén. Than Mór Attila lakomájával indul a so­rozat, majd sorra következnek Árpádok, a századok, arcok, történelmi események, tragi­kum és siker, ármány és szere­lem - mondaná Schiller, a drámaíró -, szentek, királyok, a viharos idők és a krónikák hitelesített nagyjai, fel egészen a XIX. század utolsó évtize­déig. A befejező alkotás arról szól, ahogyan Ferenc Jóska a szegedi árvizet megszemlélte, és elhíresült mondatát kita­lálta. Vagy kitalálták neki: Szeged nem volt, hanem lesz! Már nem voltam idegen, már belehajoltam a mappába, már tudtam, hogy a hölgy megkapja tőlem az orvosi há­lapénzre költendőt, noha nem is sejtettem, mit fog kérni. Nem tartotta túl magasra a mércét, rögtön kölcsönkértem, mert éppen a cégnél történt mindez, ahol jogászkodom. A hölgy még hálát is rebegett, én meg gyorsan rendeztem a bi­zományba adás papírmunká­ját. Akkor csak azt tudtam, hogy ezt a mappát meg kell vennem. Talán a filigrán hölgy sok szarkalába sírta rám a ke­gyességnek ezt a mozzanatát, talán a belső sejtés. Az, aho­gyan a gondolat szokta magát kelletni! És kellette! Mire ha­zavittem a többkilónyi művé­szetet, már lobogott bennem a gyertya fénye. Ha ezt az ötven festményt, annak „fénymet­szetét” kellő elosztással felvo­nultatom az én újságom hasáb­jain - keményen és nem cím­zetesen vagyok egri -, a Hír­lapban, akkor sokkal többet teszek, mintha a HETEB-nél ülésezem még egy bő eszten­dőt. Az ötlet felragyogásánál még nem látszottak az erkölcsi és szellemi haszon körvonalai és távlatai. *** A magyar társadalom annak idején a millenniumi ünnep­ségsorozatra minden képessé­gével, anyagi és szellemi erői­nek teljes bedobásával készült. A bazilika a pesti belvárosban már 1843 óta épülgetett, a szá­zadvégi jubileum érintésére minden felgyorsult, művészek sora, festők, szobrászok, ötvö­sök, építészek, és amit-akit csak leltárba lehetett venni, megtette a magáét. A Budai Várban Schulek Frigyes - mi­után felfedezték a középkori szellemiséget és annak művé­szetét - a Mátyás-templomot, amit Nagyboldogasszony- templomnak vagy Koronázó­templomnak illenék nevezni, külsőleg neogótikussá ragyog- tatta. Belül Lotz Károly és Székely Bertalan meg a töb­biek festettek, díszítettek min­dent, amire arany meg bármi nemes szín ráfér. A szobrá­szok is megtették a magukét. A templomon túl Feszty Ár­pád sokadmagával létrehozta a Körképet, amin jövőre resta­urálva, hódító fényében ámul- hat az ország népe. Szigligeti Ede sorra írta az Árpádokkal foglalkozó drá­máit, mert az érdeklődést már korábban felkeltette Arany Já­nos. A Buda halálával? Ki tudja? Ipolyi Arnold kutatta, kiadta mitológiáját, amiben - sok minden egyéb mellett - tárgyaltatik Attila is, az a bi­zonyos VI. század is, ahol és amikor a hun birodalom a Rajnától Közép-Európán át az Urálig terjedt. Mi, akkori ma­gyarok már benn tartózkod- tunk-e akkor és milyen kör­ben, az Urálon innen, kikkel, hogyan is szövetkeztünk, ke­veredtünk, nem keveredtünk, mozogtunk, ahogyan ez a né­hány század élni, harcolni en- gedte-rendelte az akkori népe­ket. Ez a történelem. És ez a múltszázad-vég, a kiegyezés utáni évtizedek! Addig nem látott, el sem kép­zelt társadalmi, gazdasági, szellemi szökellésnek tűnik. Festőink járták Münchent, Pá­rizst, s hazajöttek, sikert si­kerre halmoztak, érmeket hó­dítottak haza. Munkácsy - a korszak nagy csillaga Európa egén is, de itthon sokan majd nem tudják azt, amit ő: köte­lességük a történelmet, a ma­gyart megfesteni, mert a mű­vész oldja fel elzártságunkat, nyelvi korlátáinkat: a fest­mény, a szobor tágítja körülöt­tünk a zártságot, azt a szemlé­letet, miszerint minket osztrá­koknak neveztek külföldön a Monarchia okából. Hetekig nyugtalanított a téma, hogyan fognék hozzá, ha javaslatot tennék. Itt van egy kiadvány a millenniumi korszakból, a kiadó rég meg­szűnt, a metszetek készítőit nem is említi az album. Tehát ha lefotóztatom ezt az ötven metszetet, amiről a festő ere­deti témája és szelleme felis­merhető, élvezhető, akkor fel­ébresztenek egy gazdag tar­tományt. A magyar szellemi életnek ezt a lenyomatát mu­tathatom be - részben -, amely akkor vitte be ennek a népnek a karakterét - ha be­vitte - a nemzetközi tudatba. Mára már sorakoznak a kö­tetek, a szakmunkák, a lexiko­nok, Hóman-Szekfütől László Gyuláig, Dümmerth Dezsőtől Kr is tóig, az erdélyi szerzőkig és vissza, Ipolyi Arnoldtól Márki Sándorig, nem hagyva ki Kosáry Domokost, Benda Kálmánt, Tardy Lajost - mi­lyen jó is! -, Marczali Henri­ket sem. És a lexikonokét! Hatalmas erdőbe tévedtem, ahol minden más méretű, mint ez a mai, kicsinyített és sze­gényre vedlett világunk. Liszt művei hatottak akkor, Erkel operái, Paulay működött a színivilágban, Jászai Mari tündöklése is hozzátette a ma­gáét a korhoz. Ma a magyar irodalom képtelen évek hosszú során át felmutatni egy jó da­rabot, egy időtálló regényt. Ugyanígy festő egy valamed­dig is világító alkotást! Akkor meg havonta tucatjával dara­bok, regények, szobrok, fest­mények versengtek a közön­ség kegyeiért. Ványadt stílusú, izmusos ítészek fanyalgását lehet nemegyszer olvasni, le­kezelni igyekeznek a romanti­kát, a millennium évtizedét, azt, amihez úgy istenigazában mit sem értettek, vagy nem jól akarják azt megközelíteni. *** így alakult ki aztán a végleges megoldás: a közönség elé visz- szük fotókon az ötven müvet, „tartalma miatt”. Az ábrázolt esemény vagy személy hatását megértve, innen, a mai szomo­rúságból, szegénységből és ünnepelni vágyásból zaklatott sorokat írtam-írok az alkotá­sokhoz. Mert nemcsak történelmi emlékezést szerettem volna létrehozni, főképp nem má­solni, hanem azt a szellemi csúcsteljesítmény-sorozatot közelebb juttatni a mai olva­sóhoz, amely múzeumokban, vastag falak között álmodja a jövőt, amikor ez a nép, e nem­zet megint megrázza magát. Ha nem is a Himalája hósap­kás csúcsáig emeli a nemzet őrleikét, de megcélozza a Kárpátok valamelyik ormának magasságát. Egy év múlva csinálhatunk leltárt. S akkor mit köszönhe­tek majd az orvoshoz készü­lődő hölgynek? Farkas András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents