Heves Megyei Hírlap, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-01 / 152. szám
8. oldal Hirdetés 1995. július 1., szombat Füzesabony - kisváros Az utazgató embernek - főként manapság, ezekben a vonatínséges időkben — óhatatlanul akad egy-két szabad félórája, amelyet jobb híján a vasútállomás peronján tölt el. Nos, Füzesabonyban érdemes ez alatt a röpke idő alatt egy kis sétát tenni - ! 1 mint tette azt kollégánk is -, hogy sajátos szemszögből felfe- ' dezze magának ezt a régi, de egyre szebbé váló kisvárost. PERL MÁRTON KÉPRIPORTJA A nnyira megszoktuk a fegyelmet, hogy ez már védelem. Képzeljük csak el, mi történnék a védtelen gyalogjárókkal, ha nem volnának közlekedési szabályok, amelyek mondják, hogyan vigyázzunk egymásra, de ha rendőrök se volnának, hogy megbírságolják a szabálysértőket! A szabály csak előír, de a rendőr megköveteli annak szigorú betartását. Csak így úszhatunk meg sok mindent ép bőrrel. A vegyes forgalmú utak kényes pontjaira se jut mindenhová személyiségében élő rendőr, de hála a csodálatos technika áldásainak, ezen is tudnak segíteni. A sebesség megszállottjait „fekvő rendőr” csendesíti normálisabb haladásra, a nagy forgalmú útkereszteződéseknél fényrendőr adja meg a jelt az indulásra járműnek, gyalogosnak. ValaFényrendőr nélkül hogy van ebben valami kényelmes biztonságérzet, nyugodtan várakozunk a járdaszélen, mert a fényrendőr úgyis vigyáz ránk. A technika-őr fáradhatatlan és pontos, ha csak nem áll be nála a váratlan üzemzavar. Éppen ez következett be alig néhány hete Eger egyik legforgalmasabb útszakaszán, a Vörösmarty úton. Valamilyen oknál fogva nem működött a fényrendőr a dohánygyár sarkán, de azért nem bénult le a forgalom. Sőt, azt mindhatnám, zökkenőmentesen folyt az autósor, az átkelő gyalogjáróknak elsőbbséget adtak, minden olyan ünnepélyes volt, hogy valamennyi járművezetőnek virágcsokrot is ajándékozhatott volna minden átmenő gyalogjáró. íme, milyen szépen, mennyi kultúrával is tudunk közlekedni, járművesek és gyalog járók, ha akarunk. Pedig a fényréndőr színlátó szeme most vak volt, nem nyitott pirosra vagy zöldre, de az emberek lelkében elindult valami, mutassuk meg ennek a robot segítőtársunknak, hogy mi is tudunk szabályokat betartani külső segítség nélkül. Bennünk is van programálva valami abból a fegyelemből, amit eddig a technikára bíztunk. De most, hogy a technika ördöge megtréfált bennünket, rákényszerültünk ősi törvényeinkre, arra a belső hangra, amit homályos összefoglaló szóval emberségnek nevezünk, de néha zálogházba teszünk, hogy majd kiváltjuk, ha szükség lesz rá. Most a belső parancsra cselekedett mindenki. Kibújunk a fényrendőr látósugarából, mert most nem látott bennünket, és rá voltunk utalva, hogy egymást figyelve tapogassuk ki szándékainkat, merre akarunk menni, de. hirtelen nekifutásunkkal nem okozunk-e bajt embertársunknak. A volán mellől kitekintő szemek nem voltak haragosak és dühösek, nem nézték marháknak a zebra előtt álló gyalogosokat, akiket azelőtt csordának is tituláltak olykor-olykor. Most inkább mosolyogtak, barátságosan intettek az átkelésre váró emberkéknek, hogy vonuljanak csak szép nyugodtan lassan, ha úgy akarják, komótosan a csíkozott zebrán, mintha futószőnyeg terülne előttük minisztereknek kijáró tisztelet jeléül. Ám az. átvonuló gyalogosok arcát se ráncolták a félelem árkai, hanem hálatelt pillantásokat küldtek az autóvezetők felé, akik most minden tiszteletet megérdemeltek. Sokan elfelejtették, hogy valamikor a sebesség megszállottjai ilyen indulattal fontak a szélvédő mögött; Miért állsz utamban? Eltaposlak, féreg!... Nem, kérem, most nem féreg volt a gyalogjáró, hanem méltóságát visszanyert ember, akiről felismerte a volánnál ülő, hogy ott az embertársa, akire vigyáznia kell. Azonban az autóbusz-vezetők is vigyáztak egymásra, mintha egymás kezét fogták volna, úgy vonult csendben az autófolyam. Baleset nem történt, még koccanás sem. Persze, az sem következett be, hogy egymást keressék a másik kocsijában. Hiába, a gépek fölött mindig az ember uralkodik. Hálás vagyok a fényrendőrnek, hogy percekig szünetelt, felfüggesztették a kötelességteljesítésben, mert addig legalább mi emberék vettük át a felelősség, az egymásért aggódás szerepét újra, amely csak pihen, amíg belső emberségmutatóink helyett a fényrendőr dolgozott. Csak az a kérdés, ha teljesen emberi adottságainkra bízzuk újra a kulturált kérdés erkölcsi normáit, nem áll-e fönt az a veszély, hogy ismét belefáradunk a ránk bízott emberi felelősség súlyos terheinek vállalásában? V agy bízzuk továbbra is magunkat a pontos fényrendőrre, mert az másodpercnyi pontossággal mutatja nekünk a zöld utat, és pirossal parancsol megálljt? Mikor leszünk már önmagunk megbízható, pontos fényrendőrei? Gál Elemér
