Heves Megyei Hírlap, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-12 / 161. szám
6. oldal Az Olvasók Fóruma 1995. július 12., szerda Hagyományőrző palócok - Parádfürdőn rendezték meg azt a gálát, amelyen harmincnégy különböző együttes vonult fel. Mint lapunkban beszámoltunk róla, a nagyszabású bemutatón az eredeti népviseletbe öltözött csoportok mutatták be hagyományőrző dalaikat, táncaikat. A Heves Megyei Hírlap fotóriportere a helybéli együttes műsorából leste el azt a pillanatot, amikor az asszonyok mellett egy hercig kislány is fellépett a közös műsorban. FOTÓ: PERL MÁRTON Apró tűnődések a megyeszékhelyről Hónapról - Hónapra Peng a kasza, mikor fenik... Akik a nótázásbán járatosak - inkább a régebbi évjáratúakra gondolok ilyenkor és alkalomadtán bánatukban vagy jókedvükben kiárad ajkukról egy-egy kedves dallam. Tudják, hogy a címben feltüntetett nóta folytatása így hangzik: sír a kislány, mikor verik. Ilyenkor arra gondolok, hogy csakugyan pengjen az a kasza, amikor fenik, de sem a kalászt, sem a kislányt, sem a nagylányt ne verje senki. Persze, most a nótáról van szó, s ilyenkor nyáridőben, kaszapengéskor, a kalászosok betakarításának idején óhatatlanul is a régi, a múló idő fátyoltakarójával borított aratásokra gondol az ember, főleg az az ember, aki megélte, részese volt a forró magyar nyár tikkasztó hevében végzett embert próbáló munkának, és emlékszik is rá. Már hogyne emlékezne! Aki végezte ezt a munkát, az sohasem felejti el. Hogy is volt csak? A mi magyar hazánkban június végén, Péter-Pál napja körüli időben vágás alá érett a gabona. Hogy ki ne peregjen a szem, nem lehetett halogatni, hozzá kellett fogni az aratáshoz. Az őszi árpa érett hamarabb, tehát azzal kellett kezdeni a munkát. Utána következett a búza. Az volt az igazi. Már azért is, mert abból lett az ember, a család, az ország kenyere. A mindennapi kenyér, amelyért nemcsak az ország, de a világ népei is imádkoznak. Hogy legyen kenyér. Hogy ne legyen nélkülözés, nyomor. Hogy ne legyen kétségbeesés a kenyér hiánya miatt, hogy ne legyen csonttá soványodott gyermek és felnőtt, pusztuló és elpusztult élet. Ne legyen éhhalál, amely milliókat is képes elvinni a Föld lakói közül. Mert sajnos ilyen is van, és nem is kevés helyen. Szóval: aratás. Izmos, barnára sült két kéz fogja a kaszanyelet, s belevág a rengő búzatáblába. Zizzen, aztán az erőteljes suhintás nyomán földre dől a kalászos búzaszál, millió és millió társával együtt. A földre dől, amely ősztől a vetés után őrizte az áldott magot. Annak meg kellett halnia, hogy újra élet legyen belőle, s kicsírázás után üde zöld dárdaerdöként tavasztól nőni kezdjen az ég felé. Langyos tavaszi esők áztatták, fényes napsugár simogatta, s a föld gazdájának szeme növelte napról napra, amíg eljutott az érlelő nyárig, a betakarításig. Az arató minden mozdulata a helyén van. A kalásszal koronázott búzaszál a földre borul, amelyből életre kelt, kifejlődött és léte beteljesedett. Az arató nyomába lépnek a marokszedők, a kévekötők, akik keresztekbe rakják a kévéket, s a munka halad folyamatosan tovább. A homlokukról bőven patakzik a veríték, s a kaszasuhintások ezer és ezer mozdulata után tarlóvá kopárul a gabonatáblák négyszöge. A mai kor gyermekei, unokái már nem tudják, hogy ki volt az első kaszás, mit csinált a marokszedő, s mit a kévekötő, hogy nézett ki a kéve, s milyen is volt a kereszt, amibe rakták a kévéket. A megerőltető aratási munka egyéb mozzanatairól nem is szólva. A vágtázva rohanó kor elsöpörte útjából a kézzel végzett munka sokaságat, s ma modemnél is modernebb kombájnok guminak a gabonaföldeken. Mentesítik ezzel a keménynél is keményebb, két kézzel dolgozó aratómunkásokat. Ezeknél a soroknál azonban engedtessék meg nekem, hogy papírra vessem azt is, hogy bizony, a kombájnok nem kevés száma nemegyszer működés- képtelenné válik a legégetőbb munka közben. Ilyen-olyan okból, s ekkor órákig, félnapokig, sőt még tovább is állni kényszerül. A munkában fényessé vált, príma acélból készült kasza, hozzáértő kézben, az első suhintástól az utolsó szál levágásáig tette a kötelességét. Csak fenni kellett, hogy pengjen. Ne higgye senki, hogy nosztalgiázni akarok. Nem lenne ennek semmi értelme. De nem haszontalan dolog megemlékezni eleinkről, akik bizony látástól vakulásig dolgoztak a szántó- és más földeken, nemegyszer erejükön felül is, szinte a megrokkanásig. S akik már rég kidőltek a sorból, s egy-egy kis templomot körülölelő vagy dombra kúszó falusi temető kakukkfüves hantjai alatt porladnak, számvetést tehettek maguknak és késői utódaiknak. Ezt a számadást kitűnő osztályzattal kell elismerni, mert akik nyugszanak a sír ölén, megtették, amit maguk is úgy gondolták, hogy meg kell tenniük. Learatták a búzát, hogy kenyér legyen belőle, s hogy jusson is minden szájnak. ,így, aratás táján, csak ezt akartam elmondani. Csillag László A kisnyugdíjasok nevében... Már tulajdonképpen nem új. ... minduntalan meglep, hogy Egerben, jókedvűen gyalogolva a városon keresztül, a gyönyörű Ersekkerten át, tovább a patak mentén kialakított sétányon, odaér az ember a Kertész úti szakmunkásképző iskolához. Aztán ott jön a meglepetés: hirtelen úgy érzi magát az ember, mintha zsákutcába csalták volna, vagy mintha hirtelen be lenne kerítve, vagy egyszerűen útját állták volna valakik. Szinte fellélegzik, megörül, hogy van azért egy kis kapu, amin éppen hogy kifér, és el lehet menekülni onnan. Ez a műtárgy vagy kerítés, ami az arra járó útját állja, híven hirdeti a produktum létrehozóinak hatalmát, de nem utolsósorban a jó ízlését, amit még lehetne fokozni a börtönkerítések tetejéről jól ismert, kifelé és befelé hajló szögesdrót- rendszer felhelyezésével, ami így a Gulágokra emlékezve emlékmű is lehetne egyben. Tehát az első dolog az emlí- i : műtárgy elleni tiltakozás! A másik, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik a jól megszerkesztett, a valóságot hirdető vagy arra utaló, már megjelenésében is figyelemfelkeltő, de a jó ízlést nem nélkülöző plakátokat. A Heti Világgazdaság havonta megjelenő plakátjai ezek közé tartoznak. Szerintem művészi fokon készülnek. A kérdésem: amikor ezeket kiteszik, azon nyomban le is ragasztják vagy letépik - vajon miért? És kik azok, akiknek ez áll az érdekükben? Kik azok az urak, akik úgy látszik, mintha szervezetten végeznék ezt a nem dicséretre méltó munkájukat? Amennyiben lehet, lapjukon keresztül szeretnék kérdéseimre választ kapni az illetékesektől. Kárpáti Gyula Eger Tisztelt Szerkesztőség! Felháborodva olvastam el a július 5-i újságban Mikó Fere ne né „A fiatalokra is figyeljenek oda" című, a polgármester úrhoz címzett írását. Minket, nyugdíjasokat marasztal el, amiért a fiatalok zöme nem jut munkához és lakáshoz. Elfelejti, hogy mi, nyugdíjasok építettük fel a II. világháború után az országot, 35-40, s több éven át fizettük a tb-járu- lékot, a legtöbbünk annyi ledolgozott év után is kis nyugdíjban részesül. Fejünkhöz vágja, hogy „egy élet munkájával nem tudtunk annyi pénzt összegyűjteni, hogy megvegyük lakásunkat”. Hát bizony, nem tudtunk összegyűjteni, mert sokunknak a háború elvitte a lakásunkat, bútorainkat. Mindent újra kellett kezdeni, s becsületes, csak a fizetésből élő ember a múlt rezsimben se tudott vagyont gyűjteni, örült, ha szerényen meg tudott élni. Irigyli tőlünk, hogy a tanácsi bérlakást mi nyugdíjasok birtokoljuk, s nem a fiatalok. Hát talán az utcára menjünk öregségünkre, sokan betegen, hogy a fiataloknak lakásuk legyen? Ismerek sok olyan fiatalt, aki 15-18 ezer forintért nem megy el dolgozni, mert az neki éhbér. Mi meg éljünk meg 10-15 ezer forintból egy hosszú, dolgos élet után, s Mikóné szerint a 13 ezer 522 forintból tudjuk fizetni az 5-6 ezer forintos rezsit is. S azt is felháborodva utasítom vissza, hogy a nyugdíjemelést nem a becsületesen dolgozó polgár zsebéből veszi ki a kormány. Hogy lehet ilyen gyűlölködve gondolni, s meg is írni a nyugdíjasokról? A tisztelt Mikóné talán egyszer nem lesz nyugdíjas? Vagy emelt nyugdíjat fog kapni, hogy olyan hangot mert megütni velünk, kisnyugdíjasokkal szemben? Tisztelettel: Lányi Katalin kisnyugdíjas Ki akart itt háborút? Talán az, aki közösségi házat kíván létesíteni, hogy a lakótelepi magányban a kismamák értelmes szórakozást, elfoglaltságot találhassanak? Vagy az, aki a választási küzdelemben aláírásokat gyűjt, amit hónapok múltán adat be? Következő kérdés: az aláírásokkal igazolható politikai küzdelemben ízlés kérdése, hogy ki írat alá gyermekkorú- akkal. Szóval, ki akar itt háborút? — Talán az, aki gondoskodni akar a nyugdíjasokról, aki - mert ilyen is van - lelki igényeket kíván szolgálni. Vagy az, aki a lakossági fórum után újabb lakossági fórumokat igényel. Talán az, aki nyílt szóval, födetlen arccal elmondja, mit és kinek, hol és miért kíván építeni. Vagy az, aki dehogy mondaná ki, hogy nem kívánja az építkezést, hogy nem kívánja a civilszerveződést, hogy nem kívánja az ingyenes karitatív munkát. De azt állítja, hogy egyedül és kizárólag a hellyel van problémája. Ezért aláírat a munkatársaival és olyan személyekkel, akiknek még ablakából sem látszana az építkezés. Ki is akarta a háborút? Aki kápolnát is kíván építeni, mint arra most már több lakótelepünk is példát ad? Vagy az, aki tárgyilagosnak nem nevezhető, de határozottan egyoldalú és jó szándékúnak se minősíthető beharangozó cikket ír? (Heves Megyei Hírlap, július 3.). Valóban ki háborúzik és kivel? Aki meg kívánja hallgatni a másik érveit, bár erre sem jog, sem más szabály nem kötelezi? Vagy az, aki meghallgatás helyett kitapsolásokat szervez? Szép számban fel- és elvonultak különböző politikai frakciók prominensei. A békét, a megegyezést vagy az érzelmi indíttatású vitát keresték. Eger városában azt már megtanulhattuk, hogy az építkezés mindig testületi vagy hivatali döntés kérdése. Példák igazolják, hogy ez vitáktól sem mentes. Mindegy, hogy Liget kaszinóról vagy uszodáról van szó. Vitatkozunk. Okos ember épít, és nem homokra. Tessék mondani, ki fogja a lelkeket építeni? Békesség a jóakaraté embereknek! Lukács Tamás Tisztelt Lukács Tamás! Köszönjük jó szándékú levelét - több gondolatával is egyetértünk. Kivéve azzal, hogy lapunk akart volna bármiféle háborút. Az említett cikket a jó szándék vezérelte, s nem egyoldalúan, hanem az ott élők véleményét figyelembe véve, mintegy tolmácsolva. Hisz azoknak az embereknek is jár a békesség! Elgondolkodtató gondolatok Ki kinek az áldozata? című cikkükre reagálok. Sajnos, majd- nemhogy az egész bükkszéki nép, még azok is, akik most még a hasznát látják, de megérdemlik, ha a homokba dugják a fejüket, hogy ők nem látnak, nem hallanak semmit. Közben majd szétveti a méreg, hogy egyes urak miket művelnek, hogy kijátsszák a T. Hatóságot. De ezen ne csodálkozzunk, ha a megye vezetői ehhez még asszisztálnak is, nem igaz, hogy nem veszik észre, hogy a veszteségből némelyek milyen jól megélnek a többiek kárára. De így van ez, ha a vezetők elfelejtik, hogy őket mire választották. „Ez szolgálat” - lenne, nem uralkodás. Sajnálatos, hogy így van. Ez nem demokrácia, ahol az emberek ki vannak rekeszíve, nincs kellő összhang a nép és a vezetők között - például: zárt ülések, nincs kellő tájékoztatás. Majdnem úgy néz ki, ha meg merik kérdezni, hogy mit akarsz?: Mi közöd hozzá? - sajnos. Utána meg, ha évek múlva is, de egy-egy rossz döntés súlyos gondokat okoz - például a szemétügy. Akkor sem kérdezték meg a lakosságot, pedig már tanulhattak volna - és azóta sem. Sajnálatos, hogy a javaslatok mint a „falra hányt borsó”, leperegnek. Hogy a vagyont átjátsszák mások nevére, nem azt jelenti, hogy ők máris tiszták lettek. Éeken a dolgokon mielőbb el kellene gondolkodni! Név és cím a szerkesztőségben Volán-jogok és utasjogok? Tisztelt Volán! Hallgatásukat beleegyezésnek tekintem, hogy a korábbi levelemben leírtak megfelelnek a valóságnak. Ez is válasz. De válasz arra is, hogy a Volán monopolhelyzetéből fakadóan mit tart egy utas véleményéről, ha azt válaszra sem méltatja. Miért mondom ezt? Azért, mert akkor nem kényszerítenének embereket arra, akik helyzetükből adódóan, illetve kényszerűségből a jegy nélküli utat választják. Kockáztatva azt, hogy ha lebuknak, hallgatniuk kelljen megalázva az ellenőrök arcpirító féligazságait! Ugyanis mennyivel köny- nyebb lenne a diákbérletet átadaptálni a munkanélküliekre vagy a gyesen lévőkre és további rászorulókra, mint vadászatot tartani rájuk. Nem beszélve arról, hogy a mostani útvonalbérletet megszüntetnék, illetve ennek az árát az összvonalbérletre alkalmaznák! Ez reálisabb lenne, és közelebb állna a helyi viszonyokhoz! Szeretném remélni, hogy az Utasjogok című tábla is előbb-utóbb minden járaton megjelenik, ugyanott, ahol az utast bírságoló tábla is. Ez így volna fair. Ha a Volán mindezt megtette volna, feloldva az ellentmondásokat és megfizethetővé téve a jegy árát, akkor talán joguk volna büntetni - akkor sem 1500 forintra -, de így semmi erkölcsi alap nem lehet rá! Pláne, ha az ellenőrök azt vágják oda a delikvensnek, hogy: „Akkor ne szálljon buszra." Annak magabiztosságával mondva, hogy az illető úgyis rákényszerül majd, hiszen valami dolga mindenkinek van. Most már akkor azt kellene tisztázni, ki bűnösebb: az elkövető, vagy aki tudatosan és hallgatólagosan maga is hozzájárul magatartásával, hogy az elkövető minél több legyen? Talán így a fentiek hozzájárulnának ahhoz, hogy a járatok pontosabbak legyenek, és felszálláskor minden ajtó nyitva legyen. S befejezésként visszatérve az ellenőrök „aranymondására”, amit hozzám intéztek: „Ha egy boltba bemegy, ott is fizetnie kell az áruért!” Engedjék meg, hogy ezt a mondatot, illetve gondolatot tovább folytassam. A boltot, ha az tisztességtelen árat kínál, és az árut, ha az csapnivalóan pocsék, megválogathatom. A Volánt nem! Igaz is, a boltokat és a szolgáltatókat a vásárlók érdekében ellenőrzik! A Volánt kik ellenőrzik? Remélem, korábbi hallgatásuk pozitív irányt vesz, melyet az utasok érdekében tett intézkedések koronáznak meg! Tisztelettel: Marosfalvi Pál Eger
