Heves Megyei Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-13 / 136. szám

1995. június 13., kedd Horizont 7. oldal Tf < [|K2 ^ & HŰL' £■/ %. ■R > *• M& y } f Az együttes tagjai (balról jobbra): Sohajda Péter, Estefán Géza, Polonkai Tamás, Böl- kény Ákos fotó: kaposi tamás Siker szárnyain - a csúcsra? Eger zenei varázsa ismét kisu­gározta hatását, amikor négy fiatal bátor hittel együttest alapított. A rockhagyományo­kat követő ifjú együttes, stílu­sához híven, angolul nevezi meg magát: POLLY IS DEAD. Magyarul: Mariska halott. Bár a halál fátyla takarja szegény Polly-t, mégis van ebben va­lami gyöngédség, együttérzés, fájdalom, ami magasba is emeli az embert. Ők négyen, az együttes tagjai, nem is tu­lajdonítanak különösebb jelen­tőséget a névadásnak. Szá­mukra az a fontos, hogy célki­tűzésüket, amire 1994-ben vál­lalkoztak, megvalósítsák. Polonkai Tamás, az együt­tes vezetője fogalmazta meg: „Először a magunk szórakoz­tatására és csak a jó fogadtatás után gondoltunk koncertre és nagyobb sikerekre”. Polonkai Tamás húszéves, külkereskedelmi hallgató, ő az énekes, akinek már 17 saját szerzeményét vitte sikerre a négytagú csapat: Bölkény Ákos basszusgitáros, Sohajda Péter gitár, Estefán Géza do­bos. A nagyon fiatal, még múlt nélküli együttes aránylag rö­vid idő alatt indult el a siker útján. Ugyanis a Tokajban rendezett Rock gyermekei fesz­tiválon sikerült úgy megmoz­gatni a közönséget, hogy ma­guk felé fordították a rokon- szenvet, és több száz fiatalnak lettek a kedvencei. Ez a siker más eredményt is hozott, mert a 19 gitáros közül Bölkény Ákos basszusgitáros nyerte el a III. díjat és a Rock gyerme- kei-nek kazettájára felkerült az együttesnek egyik saját száma is. Ugyanakkor a Petőfi rádió is az éter hullámaira bo­csátotta egyik sikeres számu­kat. Ezen a fesztiválon szak­mai elismerésben is részesül­tek. Nem tekinthető csupán véletlennek, hogy az EDDA együttes tagjai és Kocsándi Miklós, Takács Tamás zsűrita­gok egybehangzóan elisme­réssel nyilatkoztak, és elnyer­ték a „Takács Tamás kedvenc zenekara” címet is a záróün­nepély fénypontjaként. És szállt a hírük a siker szárnyain, hogy meghívják a siroki Motorosfesztiválra, Fü­zesabonyba, a pesti Diákszi­getre, és most hevesi fiatalok­hoz illő hevességgel, lázban égő szenvedéllyel készülnek a Tokaj ’95 kihívó erőpróbájára, hogy lemezről is szóljon a dal az együttes húrjain, amire van már ígéret. Az álmok és vágyak betel­jesüléséhez csak pártoló ta­gokra, jó szponzorokra van szükség, hogy a siker szárnya­ira kelve a Polly együttes el­jusson a csúcsra. Gál Elemér Mindennapi perpatvaraink - A jogász válaszol Az önerős lakásépítés csapdái Olvasónk reménykedve kap­csolódott be az egyik hazai építési és befektetési rész­vénytársaság önerős lakásépí­tési programjába. A szerző­dés aláírása után családjával türelmesen várta a társasház felépülését, s pontosan fizette a vételár részleteit meg a közüzemi hozzájárulást. Az első meglepetés akkor érte, amikor az önerős lakásépítő közösség közgyűlésén valaki szóvá tette, hogy a műszaki át­adás határidejét a szerződés nem tartalmazza. Több hónapos egyeztetés következett, de a részvénytársaság nem tudott végleges határidőt ígérni. Két­éves késedelem után végre az első házat szerkezetkészen át­adták a vevőknek, ám azok döbbenten tapasztalták, hogy az eredeti és általuk jóváhagyott tervektől merőben eltérő, rossz elhelyezésű, csúnya szalag­házba költözhetnek be. Mit tehetnek a póruljártak? Többségük már a teljes vé­telárat - amely a vállalkozói dí­jat is magában foglalta - kifi­zette, sőt, néhányan túlfizetésbe is kerültek. Esetünkben az épí­tőközösség tagjai azt tették, amit egyedül diktált az ésszerű­ség, és ami némi esélyt adott arra, hogy tetemes veszteségük megtérüljön: a polgári jog sza­bályai szerint - szerződéssze­gés jogcímén - polgári pert in­dítottak a kivitelező ellen. Hi­bás és késedelmes teljesítés mi­att kártérítést kértek. Ekkor azonban a részvény- társaság levélben tudatta, hogy a vételárat utólag, 3 hónapra visszamenőleg 33 százalékkal megemeli, s felszólítja a cím­zetteket a rájuk eső összeg megfizetésére... Dr. Lajer Erika Tollvégen Például: a nyilvánosság Hogy nálunk demokrácia van, az kitetszik abból is, hogy szinte minden nyilvános már, vagyis a nyilvánosság előtt, a közvélemény szeme láttára, sőt ellenőrzésével zajlanak a közügyek. A nagy nyilvánosság részvételével zajlanak például a bankcsődök. A helyzet tehát igazán megnyugtató. Különö­sen, ha ide soroljuk, hogy nyilvánossá váltak az érettségi vizsgák is. Az illetékesek persze gyorsan megnyugtatták az aggodalmaskodókat. Nem kell majd a helyi sportcsarnokokban rendezni az érettségi vizsgá­kat, hogy minden érdeklődő beférjen. A gyakor­lat ezután is az lesz, ami volt, hiszen eddig is nyilvánosak voltak a vizsgák, és ha az elnök meg az iskola igazgatója hozzájárult, bárki beülhetett a terembe. Most csupán annyi történt, hogy beke­rült ez a rendelkezés a vizsgaszabályzatba, ám a gyakorlat természetesen a régi marad. Vagyis bárki beülhet az érettségire, ha engedélyt kap rá... Nem nagy ügy, ám jó példa arra, hogy egy demokráciában miként gyarapodnak nap mint nap a jogaink. Csak papíron... Mégis úgy kell ne­künk a demokrácia és a nyilvánosság, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Bár lehet, hogy az éhezőnek azért a kenyér kellene jobban. Gombkötő Gábor Ferenczy Europress Színházi jegyzet Remenyik-darab a Vígszínházban A szezon végi - ára hagyomá­nyosnak mondható - országos színigálára az egri Gárdonyi Géza Színház Remenyik Zsig- mond darabjával, Az atyai ház- zal nevezett be. Jól tette. A fel­újított Vígben, ebben az egész­séges, nem megnyomorított fé­szekben, az arányos színpad és nézőtér otthonos légkörében más látványa, más akusztikája támad a látomásnak, a hangnak, a hitnek, a sorsnak, amit élénkbe tessékelt ez a hányatott életű, sokat és sokszor tévesen megélt, tévedéseiben, megaláz­tatásaiban is mindvégig tisztá­nak megmaradó írófajta. Pedig a darab - elsősorban dramaturgiai szempontból - nem igazán jó. Itt mindig és mindenütt az emlékek bukkan­nak föl, itt mindenről, mint félmúltról beszél a ház. A falak sugározzák azt, ami már nincs. De az van, hogy a hős, ez a vi­déki dzsentritől és városi úri­lánytól származó lelki és vér­béli keverék, a tékozló fiú késve ér haza. Kihal mögüle mindaz, aminek mindenét kö­szönhette volna. Ha megkö­szönte volna. Ez a nyomorékká vált fiatalember, még innen a harmincon, végig jelen van a színen, az élve-boncolás fáj­dalmait érzéstelenítés nélkül éli, mondhatnánk: hideg fejjel, összeszorított fogakkal. Kö­nyörtelen őszinteséggel esik önmagának Remenyik, egy pil­lanatig nem hagy kétséget afe­lől, hogy itt gyónás folyik, an­nak a rettenetes érzésnek a megvallása, amely csaknem harminc kötet elbeszélési mu­tatványba torkollik majd. Mert szándékában állt és részben tel­jesítette is vállalt feladatát, hogy az Apocalipsis humanát megírja, ha már Balzac a Commoedia humanának szö­vegbe szedéséről álmodhatott. Hogy Dantét már ne is említ­sem! Remenyik enged a korabeli előképek és a modem drama­turgia csábításának. Idősíkokat tol el a helyéről. Elbeszél, mert mondatai őszinték és világosak, a filozófiai lüktetéshez kell az a nyugalom, amit csak az elbe­szélés lejtése biztosít. Az apa írói; lelki nagybátyja Móricz. Az apa, ez a birtokos, annyira általános figura ebben a korban, hogy kliséjétől a harmincas években sem lehetett szaba­dulni. Az anya más, mint a zsí­ros alföldi humuszon nőtt he­gyes kisasszonykák. Itt zongora áll a főhelyen, könyvek kuksol­nak jobbról-balról. Nagy álmo­dozások szülői ezek a kötetek! Ezek a dolgok - a zene, a könyvek, a bennük rejlő, felfe­dezendő izgalmak - viszik messze Remenyiket, ezt a láza­dót. Meg azért is lesz nyugta­lanná, mert a Dormánd mellett elrobogó vonat füttye hívja őt a messzeségbe. Az unalomból, a fojtottságból - az ismeretlenbe, így lesz ez az író Dél-Ameriká­ban bárzongorista, majd csem­pész, sőt divatáru-kereskedő - mert ízlése az van -, hogy aztán a megnyomorító kaland adód­jék - és a hazatérés. Sokan a lelki csőd leírásának fogják fel „Az atyai ház”-at. Nem az. Része az Apocalipsis humanának. Az emberi kataszt­rófának. Fordíthatom az apoca- lipsist világvégnek is, hiszen már-már benne vagyunk az ez­red végi nagy jóslási áramlásba, Remenyik pedig viharmadár­ként vijjogta végig egész élete folyamán a dallamot, amit meghallott, amit megélt. Az alaphang a tragikum eb­ben a darabban. A rendező még rá is tesz néhány hangsúllyal. Szegvári Menyhért azzal a nyomottsággal, visszafogott­sággal, hogy az apa felbőszült kirobbanásain kívül mindenki úgy jár-kél, beszél, mintha ha­lott lenne a házban, azt sugallja, hogy itt egy társadalmi folya­mat zajlik, végjátszmája egy életformának, amitől nem tud, nem akar megszabadulni az erre berendezkedett magyar vi­dék. Remenyik rokonszenve a meg nem értetteké, a filozófus- alkatú baráté, de nem lépteti túl ezeket sem az adott lehetősége­iken. A csellengőket, az érdek- figurákat kényszerként fogja fel. Minden rokonszenve teljes melegével az Oszláncziak felé fordul, meg az Erzsik felé, sok okból. Pontosan megrajzolja a szélhámossá lett hitvány rokon alakját is, mert minden bűnnel szembe kell néznie, ha már író­nak született. Ilyen darabnál kitetszik, hogy van az egri színháznak néhány jó színésze. Ats Gyula Jászai-díjas szinte jutalomjá­tékként lubickol a figurában. Csendes László fölényes biz­tonsággal tengelyként mozog ebben a félholt világban: nem túloz akkor sem, amikor a kései vallomás arra lehetőséget kínál. Sziki Károly kapta a darab leg­nehezebb próbatételét: mindig jelen lenni, az állandó jelenlét­ből - mintha bútordarab volna, annyira belesimul a környe­zetbe -, csak néha tör ki, a fel­szeg udvarlás és szerelem öt­perces szakasza - színészi és rendező bravúr együtt. Venczel Valentin ismét meggyőzött bennünket arról, hogy lélek­elemzéssel foglalkozik az át­élendő múltbéli árnyékkal. S amiért talán ezt a jegyzetet megírtam. Itt, a Vígszínházban jöttem rá nagy mulasztásomra. A hatvanas években, amikor Remenyik meghalt, elfogadtam azt a képet, amit akkor a kriti­kai és ítészi bajnokok fogal­maztak erről a dzsentriről, aki magatartása miatt politikailag jól jött az akkori rezsimnek. Itt, most, rádöbbentem, hogy neki kell esnem Remenyik prózájá­nak, az Apocalipsis humaná­nak, mert itt sokkal többről van szó, mint amennyit eddig Re- menyikről tudni engedtek, vagy érteni ajánlottak. Farkas András A Helyőrségi Művelődési Otthonban Pódiumon a művésztanárok Hagyomány szerint az Egri Zeneiskola művésztanárai eb­ben a májusban is sort kerítet­tek fellépésükre a Helyőrségi Művelődési Otthonban. Két meghatározott oknál fogva is érdemes írni az ilyes­fajta eseményekrcíl. Egyrészt érzékletes képet alkothatunk a műsor, az egyes számok tar­talmából, a fellépések sorrend­jéből, abból is, ki kivel, és ki­vel nem működik együtt! Arra, hogy milyen irányban érdek­lődik ez az oktatói gárda, kiket tartanak manapság előadandó szerzőknek, másrészt a lelki és technikai teljesítményen le- mérhetővé teszik, milyen kon­dícióban, milyen igényesség­gel fordulnak a művek és vá­lasztott közönségük felé. Az idén ez a kép kifejezetten jóra sikeredett, mert a mi pontozó hadállásunk szerint a tízes ranglétrán a hetes és nyolcas fokozat között billegett a mér­leg nyelve, amikor a program végén a rezesek fújták. És ebbe a pontozásba még csak vélet­lenül sem vontuk bele azokat a barátsági szálat, amelyek évek- évtizedek óta összekötnek minket, az újság íróit ezekkel az áldozatkész művésztaná­rokkal. Akik - a sportból véve a ha­sonlatot! - a versenyló és az igavonó kettős feladatát vállal­ták, végzik életük feladataként. Azon el lehet filozofálgatni, vajon megéri-e a fáradságot ezeknek a lelkes és odaadó ze­nészeknek, hogy erre az egyet­len alkalomra feldolgozzák magukban Haydn G-dúr trió­szonátáját, mint tették ezt Radnóti Tibor, Deák Dorottya, Kiss Katalin és B. Vincze Te­réz. Mára minden technikai megoldás majdnem tökélete­sen visszaadja az eredeti mű­vek szépségét. De csak majd­nem! Az élő zenélés, amikor az adott pillanatban, az adott kö­zönség előtt hangzik el egy- egy kiválasztott mű, az nem csak az alkalom, hanem az egyedi élmény bájával és szép­ségével is megajándékozza a résztvevőket. Látszólag nem hiányozna ez az élmény senki életéből, és mégis, mi úgy hisszük, hogy ez a szerelés, ez a zenében történő kitárulkozás szabadít fel sok erőt, érzelmet, feszültséget azokból, akik az alkalmat létrehozták. És csak azért említjük éppen a Haydn- szonátát, mert a műsort ezzel nyitották. Az is ismételten feltűnt, ahogyan ez a rokonszenves lengyel tanár, Bran Grzegorz most harmonikán vezette elő érzelmi skáláját. Ahogyan Massenet közismert Elégiáját Barczi Edina a nagybőgőn, a sötét melankóliát is érdekessé téve dolgozta fel. Kalmár Gyula hosszú idő óta a legtöb­bet vállaló művész ebben az együttesben, most két Chopin- számmal adta tudtunkra, hogy igazi érdeklődési területe a XIX. század. És hogy a XX. század se maradjon említetle­nül, K. Gulyás Zsuzsanna szinte emlékeztetőül elját­szotta Dohnányi fisz-moll rap­szódiáját. Wiltner Agnes széles skálán mozog, számára a pó­dium azért létezik, hogy onnan mondja el érzéseit, akár Go- dard-ot játszik, akár Joplint, akár a Schubert-átiratban fi­cánkolhat a többiekkel együtt. Majd jöttek a fúvósok. Mik- lovitz László, Kovács István, Papp János, Benyó Tibor, Karnizs Csaba, Kovács Gábor, Puzsik János és Vargyas Zsolt Bizet-vel, Mendelssohnnal, más egyebekkel, és ovációig fűtötték a felhangolt közönsé­get. Ilyen is egy május este Egerben, ha odafigyelünk a naptárra, és nem mulasztjuk el az alkalmat! Ez az igazi pedagógia! (farkas) Három óráig viaskodott... Rekordméretű harcsa Szentesen Saját súlyánál harminc kilóval nehezebb harcsát fogott ki az egyik szentesi tóból a hét végén a 18 éves Tóth László. A 98 kilós, 238 centi hosszú halóriással - zsákmánya orszá­gos rekord, ha hitelesítik - több mint 3 órán át viaskodott a helybeli fiatalember, mire kifá­rasztotta. A harcsa partra húzá­sában már segítettek a horgász­társak is. A nem mindennapi fogáshoz harmatgilisztát, 300 grammos, 2,70-es botot és 50-es zsinórt használt Tóth László. A harcsát Szegedre, a Roo­sevelt téri halászcsárdába szál­lították, ahol már vasárnap meg is kóstolhatták a vendégek. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents