Heves Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-22 / 118. szám
6. oldal 1995. május 22., hétfő Tudomány És Világa A természettudományok művelőinek hazai történetében azok közé tartozott, akit a természet szépségei, valamint a művészetek és a tudományok iránt való fogékony lélekkel és képességekkel áldott meg a sors. A 135 éve született Istvánffi Gyula, a nemzetközi hírű növénytantudós hatalmas érdemeket szerzett a gyakorlatban is, különösen a hazai szőlők védelmére szolgáló módszer kidolgozásával és alkalmazásával. Az első magvar szőlészeti kísérleti állomás megszervezésével máig maradandó értéket alkotott. louu. api ma .j-cn az-uiticu i\ulozsváron, ott végezte iskoláit is. 1881-ben az erdélyi város egyetemén természetrajz-földrajz szakon tanári oklevelet és bölcsészdoktori címet szerzett. Ezután lehetősége volt arra, hogy Németországban, a bonni egyetemen képezze tovább magát. 1883-ban visszatért szülővárosába, a helyi egyetemre, ahol a növénytani tanszéken mint magántanár dolgozott. Tudományos kutatásait már egyetemi hallgatóként elkezdte, miután sejtek világával foglalkozott. Abban az időszakban úttörő jellegű dolgozatokat írt a növényi zöld színtestnek, a klo- roftllnak az osztódásáról és a sejtek alakjáról. Később, a mo- szatokkal foglalkozott behatóbban. Emellett érdeklődése az alsóbbrendű gombák kutatására is kiterjedt. Az 1885-ös év fordulatot hozott az életében. Meghívást kapott a münsteri egyetemre, ahol Oscar Breefeld mellett tanulmányozta a gombákat. Istvánffi segítette tanárát nagy gombakönyvének megírásában, és a VII-VIII-IX. kötetek megformálásában mint társszerző vett részt. Egy évvel később a családi Schaarschmidt nevét - mivelhogy nagybátyja örökbefogadta - felcserélte a csíkmádé- falvi Istvánffi névvel. 1887-ben ismét visszatért a kolozsvári egyetemre, ahol magántanárként munkálkodott. Az oktatás mellett teljes lendülettel folytatta tudományos munkáját is. Eredményeit számos szak- és ismeretterjesztő kiadványban közölte. Addigi munkásságának elismeréseként 1889. december 17-én kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum Növénytárának igazgatójává. Új munkakörében tudományos alkotó tehetsége mellett szervezőképessége is jól érvényesült. A rábízott intézmény fejlesztése során elsősorban a növénytár megfelelő elhelyezéséről és bővítéséről gondoskodott. A gyűjteményeket újrarendezte, a könyvtárnak elkészítette a betűrendes katalógusát. Átvette a néhai Haynald Lajos bíboros, kalocsai érsek világhírű növénygyűjteményét és növénytani szakkönyvtárát. A megfelelő munkatársak alkalmazásával biztosította a folyamatos gyűjtő- és kutatómunkát. Istvánffi tevékenységének köszönhető, hogy az osztály élén töltött kilenc év alatt a növényLai tvcmvciii naL— nyolcezerrel gyarapodott, és a gyűjtemény végül is csaknem 400 ezer tételt foglalt magában. Múzeumi munkája mellett tovább folytatta a moszatokkal és gombákkal kapcsolatos tudományos kutatásait. A Balaton moszatflórája című műve, és a A magyar ehető és mérges Istvánffi Gyula, aki elismerést szerzett hazánknak gombák című hiánypótló könyve nemcsak a tudomány, hanem a nagyközönség számára is rendkívül hasznosnak bizonyult. Könyvét még ma is sokan felhasználják az oktatásban és a kutatásban. Másik nagy jelentőségű munkája A Clusius-kódex mykológiai méltatása című, a kultúrtörténet számára igen értékes műve. A belga tudós, Clusius (1526-1609) Német-Újváron gróf Batthyány Boldizsárnál vendégeskedve begyűjtötte a környék növényeit és gombáit. Ez utóbbiakat a főúr lefestette a tudós készülő, Pannónia növényeit ismertető művéhez. A 1583-ban megjelent munkából a gombák képei kimaradtak. Istvánffi hosszas keresés után a Clusius Codex név alatt őrzött képeket a leydeni könyvtárban felfedezte. A képes táblákat ezután nagy utánjárással - saját költségén - Clusius életrajzával, kiegészítésekkel, magyarázatokkal ellátva kiadatta. A belga tudósról szóló munkájával nemcsak hazánkban növelte hírnevét, hanem külföldön is. Az 1901-es párizsi világkiállításon például aranyérmet, a francia akadémiától különdíjat nyert. Ugyanabban az évben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. laivaiiiiiL 107/ i^ui uaijauan a kolozsvári egyetem növénytani tanszékének vezető tanárává nevezték ki. Akkor vált meg a Magyar Nemzeti Múzeum Növénytárától. Röviddel azután egy másik nagy feladattal - a Szőlészeti Kísérleti Állomás vezetésével - bízta meg Darányi Ignác, az akkori földművelésügyi miniszter. A mai Szőlészeti és Borászati Kutató- intézet elődjét, a Központi Szőlészeti Kísérleti Állomást és Ampelológiai Intézetet egy 1896-os törvény hívta életre. Létrehozását a szőlőtermelés súlyos válsága tette szükségessé, amit elsősorban a filo- xéra pusztítása, a betegségek megjelenése okozott. Az országos gondok megoldásában az intézetre nagy feladat hárult. Kezdetben annak szervezése és építésének szerteágazó munkálatai kötötték le Istvánffi energiáját. Ezzel párhuzamosan azonban már elkezdte munkatársaival együtt a tudományos kutatásokat is. 1904-ben, az építkezések befejezése után foglalta el az intézet új otthonát, mely a főépületből, négy pavilonból, kísérleti telepből, üvegházakból és más fontos létesítményekből állt. Az impozáns épületegyüttes korszerű belső berendezést kapott, és szervezeti szabályzata szerint négy osztályra: biológiai, borkémiái, erjedéstani, gyakorlati szőlészeti és borászati osztályra tagolódott. A kísérletek, megfigyelések több helyen történtek: az intézethez tartozó belső kertben, Kőbányán bérbe vett területen és a különböző hazai borvidékeken. Az intézet kétirányú feladatot látott el: egyrészt kutatómunkát végzett, másrészt állandó szaktanács- adással, tanfolyamok tartásával segítette a szőlősgazdákat. Ist- vánffy itt adott helyet a Felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyamnak, melynek vezetését is elvállalta. Igazgatói munkája mellett komoly eredményeket ért el kutatásaival is. A szőlő úgynevezett fakórothadásával, a szürkepenésszel, különösen a pero- noszpórával kapcsolatos vizsgálataival szerzett nagy érdemeket. Munkatársával, Pálinkás Gyulával kialakította - világviszonylatban elsőként - a pero- noszpóra-előrejelző módszert, és ennek a betegségnek a növényvédelmi eljárását is. Munkásságáért három ízben nyerte ta a i lanua í uuuiuan^ua r\ivadémia Prix Thore-díját, majd 1914-ben a Desmazieres-díjat is megkapta. Fontos szerepet vállalt a szőlők hazai környezettani megfigyeléséhez és a talajok vizsgálatához, illetve felvételéhez szükséges módszerek kidolgozásában. Közreműködött a hazai szőlő-statisztikai térképek elkészítésében, a fajélesztők tanulmányozásában. Az intézet felfelé ívelő munkásságát az I. világháború derékba törte. Dolgozóinak nagy része katonai szolgálatot teljesített, az épületekben kórházat rendeztek be. Az egyre súlyosodó gazdasági helyzet, a szűkös létszám a feladatok ellátását csaknem megbénította. Istvánffi abban az időben ellentétbe került feletteseivel is, akik az elméleti kutatásokra fordított anyagiakat is soknak találták. Az egyre szűkösebb pénzügyi helyzetben a legfontosabb kutatásokra is alig jutott támogatás. Istvánffi - miután a tervei szerinti kutatómunkát nem látta biztosítottnak - 1915. szeptember 15-én megvált az intézettől. Utolsó munkahelyén, a Műszaki Egyetemen a növénytani tanszék vezető tanáraként működött. Tudományos munkásságát változatlan energiával ott is folytatta. Foglalkozott az épületek faanyagát pusztító gombafajokkal és az ellenük való védekezés kérdésével, a kukorica szárából kivont cellulóznak a papírgyártásban történő hasznosításával. Ezt az eljárást külföldön szabadalmaztatta. Az élelmiszeriparnak különböző növényi származású pótlószerekről közölt több cikket. Eredményekben gazdag tudományos munkásságának elismeréseként 1920-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta. Számos külföldi és belföldi tudományos társaság tagja volt. Rengeteget dolgozott, nem kímélte magát. Szervezetét a folytonos munka megroppan- totta. Agyvérzés érte, jobb keze megbénult, és ezért 1927 júniusában nyugalomba vonult. 1930. augusztus 16-án hetvenéves korában - Budapesten halt meg. A magyar tudományos életet nagy veszteség érte, de eredményei, az általa fejlesztett vagy alapított intézetek ma is működnek, hirdetik elveit, bizonyítják érdemeit. Mentusz Károly A M. KIR. AMPELOLOOIAI INTÉZET SZŐLÉSZETI ÚTMUTATÁSAI összeállította CSIKMAD EFALVI ISTVÁNFFI GYULA Dr TUD. EGYETEMI R. TANÁR AZ AMPELOLOOIAI INTÉZET IOAZOATÓJA Ez a füzet egyike volt azoknak, amelyek a szőlészeti kutatásokról szóltak 1915-ben Útmutatásokat adtak gazdáknak Az Istvánffi Gyula által megszervezett "Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampelológiai Intézetben arra törekedtek, hogy tudományos eredményeiket évkönyvekben is közzétegyék. Az első ilyen 1907-ben jelent meg. Az ottani tudósok gyakorlati tanácsokkal is ellátták a gazdákat. Ezek egyike volt az az 1915-ben kiadott füzet, amely az intézet szőlészeti útmutatásait tartalmazta. Részletesen leírta a hazai szőlőket károsító betegségeket és az állati kártevőket. Utalt arra is, hogyan minősítik a szőlővesz- szőket. Útmutatást adott a telepítésekhez, a szőlő táplálásához, továbbá a borászoknak is a musterjesztéshez. A peronoszpóra megtámadja és tönkreteszi a szőlőt Egerben is pusztított A történelmi feljegyzések szerint az egri borvidéket a fi- loxéra 1886-ban érte el. A város akkori, 10 ezer 768 ka- tasztrális hold területéből 4145 hold volt a szőlő, és ez az ősi művelési ág három év alatt legnagyobbrészt elpusztult, és súlyos csapást mért a lakosságra. A múlt század végén újabb elemi csapás érte a hazai szőlőültetvényeket, miután azokat ellepte a peronoszpóra. Ez a betegség is Amerikából került Európába. Először Dél-Franciaországban tűnt fel. Hazánkban 1880-ban Erdélyben, Medgyes határában észlelték, és 1891-ben már teljes erővel pusztított a hazai szőlőkben. Az Istvánffi Gyula által szerkesztett és 1915-ben kiadott szőlészeti útmutatás első tanulmányában írt a peronoszpóra elterjedéséről. Az akkori kutatások alapján a következőket vetette papírra: „Az alföldi Tisza bal partján, a Bodrogtól a Marosig, mégpedig különösen a Hármas-Körös és a Berettyó táján, a szolnoki és a hevesi Tisza mindkét oldalán Szolnoktól Tokajig a Duna völgyéhez, a Nagyalföldhöz képest késik. Mindez a nagy homokterületek hiánya és a felületi vizek nagy bősége folytán magyarázható... A peronoszpóra a szőlőt virágját is pusztítja, különösen, ha hirtelen erősen lehűl a levegő, és reá esős vagy ködös enyhe idő következik... Elegendő téli és tavaszi nedvességet feltételezve, annál korábban jelentkezik, minél egyenletesebben emelkedik április folyamán a hőmérséklet." Akivel együtt dolgozták ki Istvánffi Gyula közvetlen kutató- és kísérletező társa volt Pálinkás Gyula. Vegyésztech- nológusi képesítést szerzett, de sokoldalú emberként és kiváló grafikusként tartották számon. Elkészítette hazánk részletes szőlészeti térképét, sőt a szőlészet világtérképét is. Tanulmányokat írt a peronoszpóráról és a védekezés módszeréről. Munkássága során több borászati műszert is szerkesztett, így az aszu-mérőt, az újrendszerű mustfokolót, a szeszfok átszámítására szolgáló mércét. 1957. január 3-án, 74 éves korában hunyt el Budapesten. Az Akadémián emlékeztek rá Istvánffi Gyula halála után egy évvel, 1931. november 23-án a kortárs Mágocsy Dietz Sándor rendes tag emlékezett meg a tudósról a Magyar* Tudományos Akadémia ülésén. Az emlékbeszédet 1932-ben ki is adták nyomtatásban. Ezt néhány hazai könyvtárban ma is őrzik. Ebben - többek között - a következő olvasható: „Istvánffi Gyula értékes életet élt, amellyel hazánk tudományos értéke is gyarapodott, és a külföld előtt is nemzetünk tudományos téren való tevékenysége elismerést szerzett. Nemcsak mint szakember iparkodott a növénytan szakszerű művelésére, de mint tudós, tevékenyen kutatott a növényélet megismerése terén. Fáradhatatlan szorgalma, áldott tehetsége révén a növénytan több ágazatában jelentős eredményt ért el, amellyel azt előbbre vitte. Jelentős munkálkodásával azonban még a növényekkel foglalkozó gyakorlati életnek is nagy szolgálatot tett. Áldozatkészségével is elősegítette a magyar tudomány művelését és annak a világon való elismertetését. De nemcsak mint tudós volt kiemelkedő; mint ember is megállta helyét. Nemzetének, hazájának hűséges, lelkes fia volt. Mint a szőlészeti kísérleti intézet elsij tudós igazgatója, sok időt igénybe vevő, fáradhatatlan munkálkodása mellett hazánk különböző vidékein a szőlészet témakörében tartott előadásokat. Ezek mellett is folytatta önálló kutatásait, és ebben a minőségében, megbízásához híven, a szőlészet érdé- kében és terén munkálkodott.”
