Heves Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-20 / 117. szám
1995. május 20., szombat 13. oldal Kocsis Albert titkai Tucatnyi magnetofonszalagomon őrzöm a Kocsis Albert hegedűművész életrajzi, önvallomással dúsított meditációit. A felvételek egy későbbi kiadásra tervezett életrajzi könyv alapanyagául készültek. Belőlük adom közre az alábbiakat, elhunyta, s szülővárosában lezajlott temetése alkalmából. A hegedűművész, akinek nevétől és húrjaitól csaknem két évtizedig visszhangzott az ország, egyszeriben külföldre szakadt. Előbb csak alkalmi kiruccanásokra, majd tartósan. Szinte egyik napról a másikra „tűnt el”. S ugyanígy kezdett visszajárogatni, mígnem az utóbbi években mindennapi vendége lett a magyar zenei életnek a fővárosban is.- Az itthoni hangos sikerek után mi csábította állandó külföldi tartózkodásra?- Csábított? Nem, engem valósággal kitaszítottak a hazámból.- És miért?- Ennek nem akármilyen története van! A siker gombamód termeli az irigységet és az irigyeket. A művészvilágba kívülről - és különösen alulról - nem könnyen lehetett betömi. És egyáltalán nem azoknak, akik csökönyösen vállalták önmagukat. Évtizedes sikerhadjárat után tetőzött a kiközösítésemre irányuló alattomosság. Nem, nem azt mondták, hogy megirigyelték - főleg külföldi - a sikereimet. Hiszen már számos nemzetközi hegedűverseny győztese voltam: Budapest, Bukarest, München, Varsó sikere mögöttem volt. Nem azt mondták, hogy nem veszi be a gyomruk a magyar földből sarjadt, onnan gyökerező stílusfelfogásomat, hegedűjátékomat, hanem megvádoltak — nagyon kisszerűén - nacionalizmussal,. urbánussággal, politikai közönnyel, apolitikussággal. Minderről addig visszafogottan hallgattak, amíg élt bennük a remény, hogy házasság meg másmilyen befolyással a maguk táborába terelhetnek, alávethetnek.- Gyermekkorom óta megvan az a rossz tulajdonságom, hogy ami a szívemen, az a számon. Igaz, halkan, sokszor csak suttogva, de kimondom, amit gondolok. Sokszor meggondolatlanul. Sajnos, én sem a családban otthon, Hatvanban, sem a gimnáziumban, Egerben, de a főiskolán sem tanultam meg előbb tízig számolni. Egyszer, egy ilyen alkalommal szinte számba adták a szót, úgy törtem ki, hogy nekem ne szónokoljon senki a magyar zenei életről, aki nem tud elénekelni legalább százötven magyar népdalt. Ez aztán kapóra jött egy bizonyos, rátermettségénél sokkal befolyásosabb csoportnak.- Megint nem azt vágták a fejemhez, hogy irigylik tőlem a gyakori és rangos külföldi fellépéseket, hanem hogy elítélendő ideológiai talajon állok. Az Országos Filharmónia ejtőernyős igazgatója - hadd hallgassam el a nevét, hiszen még él (A felvétel idején! A szerk. megj.) — kivonta a lángpallost. Kocsis-ügy lett a dologból. Aczél Györgyig jutottam el, akit elvtársi-baráti kapcsolatok fűztek az említett igazgatóhoz. Aczél György rajtam tartotta a szemét addig is, mint ígéretes, fiatal tehetségen. Nem csodálkoztam rajta, hogy magához hívatott. Kedélyesen elbeszélgetett velem, aminek az volt a lényege, hogy ezzel a tehetséggel én nem veszhetek el itthon. Ha hallgatok rá, azt ajánlja, hogy próbáljak szerencsét Nyugaton, ahol már ismernek és elfogadnak. Minden segítséget megad. Akkoriban ilyen hivatalos akció, pozitív akció nemigen volt bevett szokás. Éltem az ajánlattal. Nekivágtam a nagyvilágnak. Csak jóval később jöttem rá e jótékonyság taktikájára: két legyet ütött egy csapásra. Megszabadította tőlem a Filharmónia igazgatóját, akivel nem értem, hanem egy tucat Kocsisért se húzott volna ujjat. Nekem pedig gesztust, mondhatnám, úri gesztust tett. Amiért tulajdonképpen hálás is lehetnék neki, hiszen hamar megtaláltam ott a helyemet, a boldogulásomat, felépíthettem a karrieremet, ha erről egyáltalán beszélhet elégedetten az ember szülőhazájának határain túl. A magyar muzsikusok sohasem jószándékukból vették a vándorbotot. (Ha itthon maradok, egy- gyel több alkoholista művésszel bővült volna a meglehetősen népes tábor.)- Keserűséget érzek a hangjában. De hát mégiscsak ennek a taktikázásnak köszönheti a fél világot átfogó művészi sikereit, hírnevét. /- Igen, ennek. Bár ez a két dolog mégsem hozható közös nevezőre, ha megfordultam is a fél világ - Európa, Ázsia, Észak- és Közép-Amerika, Afrika - szinte minden jegyzett zenei helyének pódiumán. És mindent megkaptam, amiről becsvágyó művész csak álmodhat, vagy két tucat hanglemezem van, professzora vagyok a kasseli zeneakadémiának, saját, világjáró kamarazenekart - a Bartók Béla Nemzetközi Kamaraegyüttest - vezetek. Évente száznál több hangversenyt adok, itthon is legalább annyit, mint a Magyarországon élő művésztársaim. Az olaszországi, ausztriai és az NSZK-beli mesterkurzusaimról nem is szóltam. Szabadidőmet - ha van - utazással töltöm. Örökké hazajárok. Van, amikor néhány napra sikerül, van, amikor csak egy estére. Én erőt azonban csak itthon tudok menteni. Nekem a haza az, ami a görög mitológia Anteuszának volt a föld: elég volt neki megérinteni a földet, szülő és tápláló édesanyját, rögvest új erőre kapott tőle.- Ritkán hallani manapság ilyen bensőséges hazafiúi vallomást.- Amíg itthon éltem, nekem a haza, a magyarság, a magyarságom akkor is szent és sérthetetlen volt. Nem szavakban. Bensőmben, egész habitusomban, zenei felfogásomban, odaadásomban, minden megnyilvánulásomban. Én a sallangmentes, szemérmes, de öntudatos haza- fiságot édesanyámtól-édes- apámtól, hétköznapi mentalitásukból tanultam. A cserkész- csapatomban meg a tanáraimtól. És á hatvani, az egri kispajtásaimtól, osztálytársaimtól. Nekem a haza lélekben zajló imádság, tettben mutatkozó kiáltás, küldetésteljesítés, és nem honfiúi bú. Bár szeretek összehajolni négy-öt magyarral. Vagy kevesebbel. Kettővel, sőt eggyel is.- Évtizedek múltán sem lettem világpolgár, akinek ott a hazája, ahol boldogul. A Német Szövetségi Köztársaság engem saját fiaként fogadott be. Én voltam az első magyar zene- akadémiai tanár ott, akinek magyar útlevele volt és van. A munkámmal — nem merem mondani: a tehetségemmel - szereztem megbecsülést magamnak. És lemondtam a kínálkozó előnyökről, kiváltságról, státusról csak azért, hogy megőrizzem magyar állampolgárságomat. A magyar útlevelem nem cseréltem el más nemzetiségűvel. Volt esélyem a kasseli zeneakadémiai rektorságra, amelyet azonban csak német állampolgár tölthet be.- De hiszen Ön német állampolgár!- Ma már az is vagyok. Az akkori magyar törvénnyel azonban vagy-vagy helyzet elé állítottak: lehetek német állampolgár, ha lemondok a magyar állampolgárságomról. Én azonban erre nem voltam hajlandó. Ma is kettős állampolgár vagyok. A német állampolgárságot csak akkor kértem, amikor nem kellett érte feláldoznom a magyart.- Köszönöm a vallomást. Milyen alkalmak, események hozták izgalomba az alatt a húsz év alatt, amióta második hazájában, az NSZK-ban, a valóságban pedig a nagyvilágban él?- Minden fellépésem ilyen esemény. A művészt, aki hivatását szolgálatnak, küldetésnek tekinti, izgalom fogja el, szorongás keríti hatalmába, valahányszor pódiumra lép. A feszültségem csak akkor és úgy oldódik, ahogy kialakul a kapcsolat a közönség és köztem. A szokásosnál is erősebb lámpaláz vett azonban rajtam erőt, ami: kor az elmúlt harmincöt év igazán legkisebb lélekszámú hallgatósága előtt léptem fel. A zsűrire gondolok, amely meghallgatta játékomat, hogy annak alapján döntsön: alkalmasnak ítél-e a kasseli zeneakadémia professzorának. A vizsga kitűnően sikerült. .Játsszon valamit Bach szólószonátái közül” szólított fel egy tisztes úr, a bizottság elnöke. Mire én: „A hatból, amelyet írt, melyiket óhajtják?” Megnevezték. És így ment ez mind a négy, általuk kiválasztott klasszikus szerzővel. Ők általában kértek, én konkrét műsorlapot helyeztem vissza elébük, így aztán ők választottak, én teljesítettem. (Csupán mellékesen jegyzem meg, hogy én voltam a nyugati világban az első olyan szerződő tanár, akinek szocialista útlevél volt a zsebében.)- Az előbb említett kamara- együttes, a Nemzetközi Bartók Kamarazenekar hogyan született meg?- Egy ausztriai Bartók-es- temre átrándult ifjabb Bartók Béla és neje. A zeneszerző fia vetette fel a gondolatot: jó lenne, ha a nagy művész nevét viselő zenekar adózna apja emlékének, életművének. Ä nemzetközi ötlet - bocsánat a hivalkodásért - az enyém. A kis-ze- nekar sok nációból verbuválja tagjait, az előadni kívánt művek igényei szerint. A budapesti Vigadóban adott Bach-estünkön osztrák, NSZK, szovjet, amerikai, görög, holland és - természetesen - magyar zenekari tagokat, szólistákat hallhatott a nézőteret zsúfolásig megtöltő közönség. (A művész az 1989. március 23-i, a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjában szereplő fellépésükre utal.)- Boldog ember lehet, hiszen az ön pályáját szakadatlan siker kíséri.- Előadóművészként kétségtelenül ezt mondhatom. Több mint ötezer hangversenyemen sohasem buktam meg. Technikai bökkenők, más bosszúságok azonban érik az embert, természetesen. A washingtoni, fehér házbeli fellépésem Reagan elnök múló gyengélkedése miatt esett kútba. Nemrégiben pedig számomra értékes, póttjlhatatlan relikvia-gyűjteményemet dézsmálták meg a betörők itt, Budapesten. Szerencsére lemezeim túlélték a sarcot. Fényképgyűjteményem legértékesebb része azonban eltűnt. A Német Szövetségi Köztársaság szociáldemokrata kormányzata idején szinte „udvari zenésznek” számítottam. így a kancellárok világrangú vendégeinek valahányszor hangversenyt adtam, többnyire fényképezésekre is sor került. Ha el nem lopták volna félmilliót érő hegedűmet is, azt mondanám, egy lelkes rajongóm tört be hozzánk. De ha már e témában gondolkodom, akkor azt kell hinnem, hogy inkább a nemzetközi élet nagyságainak autogramjaira vadászó betörő tévedhetett a villánkba.- Évtizede már többedszer kérdezek rá: ad-e hon hazát, nem mostohát?- Értem, persze, hogy értem. Költő barátom az ötvenedik születésnapomra - ajándékul - egy kurta verssel tisztelt meg, ahogy ajánlásában írta, nyolcadik versszakként Vörösmarty A vén cigány című gyönyörű költeményéhez. Ott íródott le az a sor, hogy „a-d-e hon hazát, nem mostohát?” így: a-d-e. A hegedű három húrjának a neve: a, d, e. Nem négy, csak három. Hiányzik a negyedik. Világos, egyértelmű utalás. Egyszer, 1989-ben valami eufórikus hangulatomban egy nyilatkozatban azt találtam mondani, a kérdést kijelentőre foghatjuk: Ad-e hon hazát, nem mostohát! Túl korán kiabáltam el.- Engem sem a magyar közönség, sem a magyar főváros nem bocsátott el soha. Fővárosi akamokok, antimuzsikusok próbáltak távol tartani. Sikertelenül. Tíz év múlva, 1985-ben a zeneakadémiai jubileumi hangversenyemen, aztán a Pesti Vigadóban, majd az 1989-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon a régi, kitörő lelkesedéssel fogadott a közönség. A magyar végekről nem is szólva.- A szőkébb szülőhazáról, Hatvanról, Egerről van szó?- Nekem Heves megye - és benne természetesen Hatvan, Eger - külön glóbusz.' Nemcsak azért, mert itt eszméltem, itt tanított beszélni és imádkozni a drága édesanyám, hanem mert „ott vagyok hon”, ott az én felhőtlen világom. Itt szinte mindenkit ismerek, mindenki ismer, ide úgy jövök, mint aki csak reggel ment el munkába, s este hazatér. Itt minden ház, minden utca, minden fa és kő régi ismerős. Hazatérve, a hétköznapok bensősége ragad magával, ettől hatódom meg. Valahogy itt érzem igazában jól magam, ahol szaporábban ver az eső, szélesebben fúj a szél.- Ez valami mondás?- Igen. Az én mondásom. Az elmúlásról soha nem szoktam beszélni. Nekem az élet valahogy mintha örök lenne. Nem is végrendelkezem. Egy dolognak érzem szükségességét, de ez meg igazából felesleges. Hamvaimnak, ha mégis eljön az idő, csak a szülőhely, Hatvan adhat otthont. Ebben annyira biztos vagyok, hogy szólni sem érdemes róla, nemhogy végrendeletben rögzíteni. * Részlet az 1995. április 21-én a temetésén a barátok nevében elmondott gyászbeszédből: „A halál pillanatáig nem volt bizonyos benne, hogy ad-e, adott-e neki hazát, édest - nem mostohát - a hivatalos zenei Magyarország. A gesztusokat - díjakat, kitüntetések - nem tudta megélni baráti kéznyújtásként, forró ölelésként. Örökké emésztette a kétely. Porai visszatértek a szülőföldbe. Holtában keblére öleli és befogadja a haza.” Kaposi Kis István Köszönetét mondunk mindazoknak, akik CSŐKE MIHÁLY temetésén részt vettek és virágaikkal fájdalmunkat enyhítették. A gyászoló család _______________________________ (3144?) Y Hálás szívvel mondunk \ köszönetét mindazoknak a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, akik felejthetetlen férjem és édesapánk BORSOS SÁNDOR temetésén részt vettek, megjelenésükkel, virágaikkal gyászunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család (31364j í ----------------? F ájó szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy ACSAY PÁL életének 74. évében Santa Rosa-ban (USA) elhalálozott. Temetése 1995. május 23-án 10.30 órakor az egri Hatvani temetőben lesz. Előtte engesztelő gyászmise. Gyászolják: felesége, unokahúga, unokaöccse és rokonai. A szertartás a MEDIATOR Temetkezés közreműködésével történik. (31510) 7 ^ Köszönetét mondunk mindazoknak, akik KOSZTYA ZOLTÁN temetésén részt vettek és virágaikkal fájdalmunkat enyhítették. A gyászoló család ____________________________________(31705) K öszönetét mondunk mindazoknak, akik özv. ERDEI JÁNOSNÉ temetésén részt vettek és virágaikkal fájdalmunkat enyhítették. A gyászoló család _______________________________(31520) Y ! N Ezúton is szeretnénk köszönetünket kifejezni mindazoknak, akik KOBOLÁK FERENC temetésén részt vettek, és részvétükkel igyekeztek enyhíteni fájdalmunkat. A gyászoló család ____________________________________(31605) K öszönetét mondunk mindazoknak, akik JÓZSA GYULÁNÉ szül. Nagy Mária temetésén részt vettek és virágaikkal fájdalmunkat enyhítették. A gyászoló család (31607); Y----------------^ M ély fájdalommal tudatjuk, hogy drága féljem, édesapánk, nagyapánk, kollégánk TASI IMRE tanár, igazgatóhelyettes 63 éves korában váratlanul elhunyt. Temetése 1995. május 22-én, 15 órakor lesz a füzesabonyi (falusi) temetőben. Gyászolják: családja, a Remenyik Zsigmond Gimnázium, Szakközépiskola és Diákotthon _________________________________(31605)
