Heves Megyei Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-08 / 83. szám

1995. április 8., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal Továbbra is a modellváltásra esküszik Grósz Károly hisz egy igazságos társadalomban Az egykori miniszterelnök a múltról, jelenről és a jövőről Nincsenek véletlen találkozá­sok. Ez sem volt az. Amikor a hatalom csúcsára jutott, Mes­ter Ákos meginterjúvolta. Hallgattam a műsort, figyel­tem a hangsúlyokat, a hanglej­téseket, az árulkodó szünete­ket, a beszédes csendet, s azt írtam meg, hogy a magas őszinteségszázalék megnyerő. Rögvest elhatároztam: megkeresem. Vitte a posta a levelet, amelyre még választ sem kaptam. Kitartó lévén, ha megkésve is, de csak létrejött az akkor annyira óhajtott diskurzus. Azzal a nem kis különbséggel, hogy most - s ez örvendetes - a töprengő, a számvető em­berrel szembesültem. Azzal, aki tudja, mi van mögötte, és mi vár rá. Innen a bölcsesség ízeivel fűszerezett elmélkedés. Azon a reggelen még nem érkezett meg a tavasz. Legfel­jebb frissítő illatfutárait küldte el hírnökként. Gödöllői otthonában a há­zigazda szívélyességével fo­gadott. Tartása lefegyvérzett. Meg- tisztultan beszélt a hosszú tá­von kivédhetetlen gyilkos kórról, a könyörületet aligha ismerő daganatos betegségről, amelynek csak ideiglenesen lehet megálljt parancsolni, ám véglegesen vissza már nem szorítható. Nem szoktam meg az ilyesmit. Átsegített a pillanatnyi za­varon, s máris kibontakozott előttem az, ami volt: megele­venedtek a korábbi négy és fél évtized eseményei, felvillan­tak mozgatórugói. Méghozzá konkrét történetekkel, átélt él­ményekkel fűszerezve. O Nem titkoltam: a másik part­ról indultam. Azt se, hogy sok szállal kötődöm az 1956-os forradalom és szabadsághar­choz, azokhoz a napokhoz, amelyeket másképp ítél meg, s csak az első szakasz népfel­kelés jellegét ismeri el. Per­sze, az se tagadható, hogy toll- forgatóként - függetlenül a belül gonddal őrzött másság­tól - krónikása voltam ezek­nek az esztendőknek. Érzé­kelve mindmáig is kísértő ár­nyakat, s azokat a fényeket, amelyeket botorság lenne messze űzni. Mindezt termé­szetesnek tartotta, de mint ké­sőbb kiderült - egyébként ezt sejtettem, mert hát megérzé­sek is vannak a világon —, nemcsak szavakban, hanem a gyakorlatban is bizonyította. Mindenekelőtt az izgatott, hogy 1956 után mikor és hói kezdődött a máig ívelő gazda­sági bakisorozat.- A nagy összegű kölcsönök felvételénél. Bizonyos honi bankárkörök képviselői csak részlegesen tájékoztatták az irányítást, élén az MSZMP KB első titkárát. Ha ugyanis ‘ azt is közlik vele, hogy a sze­rény kamatok majdan szinte az égig szökkennek, akkor egészen másképp vélekedett volna. Ez azonban nem történt meg, vagyis innen erednek a bajok. Azok a terhek, amelyek törvényszerűen nehezedtek, s fundamentumai lettek az egyre aggasztóbbá váló prob­lémáknak. Akkoriban még nem töltöttem be magas tiszt­ségeket. Akkor sem, ha az ap­parátusban dolgoztam. Idővel kétségkívül rájöttem a fel­építménybeli következmé­nyekre, akkortól próbáltam is tenni ellenük. Igen nagy kár, hogy az 1968-ban rajtoló, a Nyers Rezső és köre által elő­készített új gazdasági mecha­nizmus lendülete — ennek po­zitív hatása mindjárt megmu­tatkozott - nemcsak lanyhult, hanem meg is torpant. Mi ta­gadás, a külső történések - elég csak Csehszlovákiára utalni - megborzasztották a moszkvai „központot”, s las­san mi lettünk a fekete bárány. Az ország első embere csak et­től tartott, s nem volt hajlandó továbblépni. Innen a durva for­dulat, a visszakanyarodás, ami persze hatványozta a negatív jelenségeket. Azt is észre kel­lett vennünk, hogy a több év­vel később bevezetett demok­ratizálási lépések formáli­sakká korcsultak, s nem hoz­hattak valódi gyógyírt. © Készséggel szól Kádár János karakteréről, személyiségje­gyeiről, korlátáiról, hozzá­téve azt, hogy nem folyvást felhőtlen kapcsolatuk ellenére is mindvégig nagyra becsülte őt. — Bensőből fakadóan puri­tán alkatát nem véletlenül tisz­telték annyian. Egyszer^ meg­látogatott Miskolcon. Ő igé­nyelte azt, hogy összejöjjünk. Olyan vacsora után jött, ame­lyet a franciás ételek jellemez­tek. Meg is jegyezte: jólesne egy pogácsa. Nem volt könnyű dolga, hiszen először le kellett szerelnie, félre kellett állítania azt a katonai kört, amelyik az ’56 előtti Rákosi-rezsimet só­várogta vissza. Számos újítás­tól azonban viszolygott. Azt hitte, felszíni kezeléssel is or­vosolhatók a „sebek”. Azon kevesek közé tartoztam, akik előtte sem rejtették véka alá álláspontjukat. Amikor a vál­tozás elkerülhetetlenné vált, nekem kellett jó néhány intéz­kedést sürgetnem. Mindig az apparátus „lázadására” hivat­kozott. Különösképp akkor, amikor felkértem, hogy vonul­jon vissza, mondjon le a főtit­kárságról, s legyen elnök. S ezt a periódust követte a többi. A vízválasztónak számító 1988. májusi kongresszus előtt és alatt nem akart belee­gyezni a politikai bizottság tagjainak teljes cseréjébe, leg­feljebb egyet menesztett volna. Mondtam neki: ez nem elég. Nem hitte el, csak akkor döbbent meg, amikor már lát­szott, hogy a gárda - Aczél György kivételével - nem ke­rül be a KB-ba, azaz semmi­képp sem juthat tovább. Je­lezte: ez így nem jó, csináljak valamit. Azt feleltem: hamisí­tani nem lehet, de nem is vál­lalnám. A szituáció annyira megzavarta, hogy amikor megszavazták főtitkárságo­mat, elfelejtett szót adni nekem. Ezt követően is jó néhányszor diskuráltunk, próbáltam meg­értetni vele, hogy számítunk rá. Feltétlenül hangsúlyoz­nám, hogy jelen pillanatban is nagyra értékelem, s ez így lesz a jövőben is. Elterjedt például az a hiedelem, hogy nem néz televíziót. A legenda születé­séhez neki is köze volt. A tény az, hogy az olvasás vonzotta, kötötte le, de azért a készü­lékhez sem lett hűtlen. Ami­kor osztályvezetőként hozzám tartozott az intézmény, ne­megyszer műsorokat említet­tem, s ekkor kiderült, hogy a legtöbbet látta. Az azonban idegesítette, ha ízléséről fag­gatták. Megjegyezte: a prog­ramokat a lakosság kívánsága­ihoz kell méretezni, s nem az ő elképzeléseihez. E téren is megmutatkozott póztalansága. © Miniszterelnökként hatványo- zódott felelőssége. Érthető, hiszen ekkortól tőle is függött, miként alakul a hazai história. Vajon kellő­képp mérlegelte-e: kínálko- zott-e több alternatíva?- A parti a két nagyhatalom vezéralakjai között dőlt el. Méghozzá az USA javára. Vi­lágossá vált: a dermedtség nem kiút. Elvtársaimmal egy­ütt az úgynevezett modellváltást szorgalmaztuk. Úgy véltük: átmenet nélkül - ez némi esé­lyegyenlőséget is garantált volna - nem képzelhető el egy másfajta éra zökkenőmentes létrehozása. Csak egy példát: nem biztosítottunk volna 40 százaléknál nagyobb részese­dést a bel- és a külföldi tőké­nek, valamint a kistulajdono­soknak. A nagyobb hányaddal továbbra is az állam sáfárko­dott volna, de más, racionáli­sabb, gyümölcsözőbb tervek szerint. Napjainkban is állí­tom - az azóta történtek hite­lesítik ezt -, hogy ez a nép így elkerülhette volna a megráz­kódtatások jelentős részét. Nem rajtam múlott, hogy más irány diadalmaskodott. Kint­ről — itthon Palmer nagykövet úr osztotta a lapokat - más tempót szabtak. Olyat, amely- lyel nem szándékoztam azono­sulni. Utalok arra, hogy nem ke­vesen megróják azért, hogy fegyveres akciókkal fenyege­tőzött. Felszabadultan derül, s meggyőző ellenérveket említ:- Efféle eszembe sem jutott, mert ostobaság lett volna. Le­hetőségem volt, de elvetettem, mert ellenkezett mindenféle re­alitással. Mit nyertünk volna? „Legjobb” esetben is fél esz­tendőt, ugyanis egy operett-or­szág nem akadályozhatja a fo­lyamatokat. Cseppnyi sziget­ként nem mentünk volna sem­mire. Azt csak hozzáteszem, hogy a história ritmusát képte­lenség zsibbasztani. Mellesleg ettől függetlenül sem lövettem volna senkire, de az előbbi adalékok e vallomásnál be­szédesebbek. így aztán: bár indíthattam a rajtot, elálltam az események útjából. Nem támadt űr. Jelentkeztek má­sok. O Egy kissé elmélázik az MSZP-s nyitánnyal kapcso­latban.- Földönjáró lévén tapasz­talhattam: egykori kollégáim nem számítanak rám, hiszen csak elvi segítséget emleget­tek. Tudomásul vettem, s átad­tam a terepet. Talán ott téved­tem, hogy az alakuló kong­resszusról - elvbarátaimmal együtt - nem vonultam át egy másik terembe, hogy mindjárt megteremtsük a Munkáspár­tot. Ezen persze ennyi idő múltán nem nagyon érdemes meditálni. Az igaz viszont, hogy küzdelmes volt a to­vábbhaladás, holott nem a régi MSZMP örökségét vittük to­vább, hiszen a vétségeket el­ítéltük. Megkértek: irányítsak, legyek az elnök. Nemmel felel­tem, mert azt hittem - ma sem vélekedem másképp -, hogy ki­emelkedő pozíciók jussanak új arcoknak, s ne azoknak, akik egykor exponálták magukat. Ezért távoztam a KB-ből is. Szimpla tagként tevékenyke­dem - már amennyire egész­ségi állapotom engedi -, mert bármennyire, is furcsán hang­zik egyeseknek, jelenleg is kommunistának tartom ma­gam, s ha társaim, barátaim jobbító ötleteket várnak tő­lem, akkor nem fukarkodok ezekkel. Az úgynevezett rendszer- változás kérdésköre továbbra is izgatja, s élénken reagál 1995. történésére, amelyek aktuális háttérzenét adnak ezeknek az óráknak.- Nem ódzkodtam a külön­böző pártoktól, szívesen tár­gyaltam volna velük. Antall úr levélben igényelte ezt, de hát ezzel zárult is a kör. Pozsgay Imre hivatalosan is összejött vele, ám amikor tájékoztatást kértem tőle, ekként felelt: csak véletlen volt az egész. Ebből mindent megértettem, ő már réges-rég más terveket kovácsolt. Távol áll tőlem, hogy bántsam, hiszen végtére, ha fura módon is, de csak hozzájárult ahhoz, hogy tisz­tázódjanak a frontok, s megvi­lágosodjék számomra, hogy mi a szituáció. Egyébként neki se teljesültek vágyai, s panaszkodhatott is emiatt. Nem méltatlankodom a híres bejelentés miatt, az viszont aligha vitatható, hogy akkor lépett - megegyezésünk elle­nére -, amikor Davosban tar­tózkodtam. Mindegy, ezt vá­lasztotta, s mindnyájan adó­zunk azért, amit csinálunk, s egyszer mindenképp belené­zünk abba az egyáltalán nem torzító tükörbe. Akkor is, ha politikusok vagyunk vagy vol­tunk, akkor is, ha ez a lehető­ségek „tudománya”.- Több párttól később is el­jöttek ide. Afféle helyzetérté­kelést reméltek. Nem csalód­tak, de javaslataimat félredob­ták. Az viszont aligha vitat­ható, hogy sokáig megfigye­lők, ügynökök köröztek erre­felé, pedig hát vadászpuská­mat is elvették, holott ezzel senkinek sem árthattam volna. Érdekes: úgy belekábultak a hatalomba, hogy meglepetés­ként érte őket nagyarányú ve­reségük. Alkalmakat szalasz­tottak el, történelmieket. Nem értették meg, hogy a Horthy-rendszert még külsőd­leges jegyeiben sem kívánja vissza a polgárok zöme. A harsány magyarkodás se kel­tett tetszést, mert ezt a nemes érzést szívünkben őrizzük, s nem kürtöljük folyton világgá, hiszen az agyonhasznált szavak megkopnak, s mögötte sorvado- zik a tartalom. Hajdani „híve­ink” egy része főkliensükké vált, de hát ezek a figurák mindjárt jelentkeztek az MSZP-nél is, természetesen a húsosfazék-szemlélettől vezé­relve. Szóba kerül a mai kor­mányzat, a Bokros-program. Higgadtan, tárgyszerűen fo­galmaz.- Nem ártana okulni a mi tévedéseinkből. Határozottan állítom: nem lehet úgy ve­zetni, hogy mindentől begyul­ladunk, s teljesítjük a Nem­zetközi Valutaalap urainak diktátumát. Nemet is lehet, és kell is mondani. Az kétségte­len, hogy nélkülözhetetlenek a megszorító intézkedések, csak az az aggasztó, hogy a pilla­natnyilag beígértek nyomor- fakasztóak, s hozzájárulnak a középosztály fokozatos le­morzsolódásához, s az igen szegények még erőteljesebb nélkülözéséhez. A megvolt erényeket - ezek közé tartoz­nak a szociális vívmányok - nem szabad eldobni, mert ez rossz közhangulatot, feszült társadalmi légkört szül, bizo­nyos rétegeknek semmiféle perspektívát nem teremt. Itt a kétezer forintos tandíj. Nem ez a summa a fontos, hanem az, hogy a pénz szelekciós ereje épül be a rendszerbe, s bizony kizárhatja az érvénye­sülésből a valódi tehetségeket. Igen fájdalmas dolog az ilyesmi... © A holnapokat is pásztázzuk, azt firtatva, hogy mire számít­hatunk.- Nem vagyok naiv. Tudo­másul veszem - másokkal együtt -, hogy ebben a kö­zép-európai térségben jó so­káig honol majd a kapitalizmus úgynevezett szegény változata, amely nem elsősorban a kiugró képességeknek teremt zöld jel­zést, hanem a nyerészkedőknek, az ügyeskedőknek. Mégis re­mélem, hogy eljutunk addig, amikor az előbb már említett szociális elemek, ha meg­csonkítva is, de csak stabilizá­lódnak. Különösképp a gazda­ság lényegesen megélénkül. Na, ez nem hamar lesz. Per­sze, nem vagyok borúlátó, de szerintem két-három generá- ciónyi távolságra. Mégis hi­szek abban, hogy a jövő csak a szocializmusé. Nem azé, ami volt, hanem annak megtisztult, jóval korszerűbb változatáé, amely magába építi a leghala­dóbb államok hagyományait, értékeit, s megteremti azt a rendet, ahol az egyének kibon­takozhatnak, felhőtlenül boldo­gulhatnak. Ézért élek, mun­kálkodom, akkor is, amikor délelőttönként a ház körül ker­tészkedem, amikor délutá­nonként társaimmal disputá- zok, amikor halálom utáni megjelenésre rendelem em­lékirataimat. Bízva abban, hogy számosán okulnak be­lőle, hogy az utókor indula­toktól mentesen mondja ki majd a verdiktet. © Búcsúzóul az egyetlen etikai iránytűről, a nem ártás, a segí­tés elvéről és gyakorlatáról esik szó. Hallgatom, s közben az jut eszembe, hogy folyvást változunk. Nem az érdek és a karrier serkentette pálfordulásokra gondolok, hanem azokra, amik odabenn a lélekben ak­kumulálódnak. Előttem egy változatlanul határozott, de megállapodott ember, akitől már idegen a kozmetikázás. Ahonnan ő néz vissza, ott már semmi nyoma a csak- azértis rózsaszínre festésnek. Elkészítette számvetését, azt, amit majd az utánunk jövők értékelnek. Ahogy kiemeli: a részrehaj­lás nélküliek, a precíz adalé­kokat megfontoltan elemzők. Megint visszacsatolunk a türelemhez, a megértéshez, s a bajbajutottak felkarolásának íratlan, de valamennyiünkre kötelező regulájához. © Ebben a diszkréten közelítő tavaszban ez az, amivel mara­déktalanul egyetértek. S azt hiszem, nemcsak én. Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents