Heves Megyei Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-29 / 100. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1995. április 29., szombat Májusfa-állítók Terpesen A Palócföld híres a népművészetéről és hagyományairól, amelyet napjainkban is féltve őriznek, ápolnak az itt élők. A májusfa-állítás is régi népünnepély e vidéken, s különösen Terpesen, ahol a helyi hagyományőrző csoportok - ifjak és idősek egyaránt - idézik fel a színpompás szokást a Heves Megyei Hírlap olvasóinak. FOTÓ: PERL MÁRTON Gál Elemér: Nem látott arcokat E zen a nyári reggelen tovább sétált az öreg pap a hűsítő lombok alatt. Súlya volt a napnak, a meleg fények megtalálták a levelek sűrűjében a legszűkebb nyílást is, hogy forró csókkal öleljék a földet. Már lentről is párolgott a hőség, és a fekete ruhás pap levette kalapját az árnyékok alatt. Szabálytalan csíkokban játszadoztak rajta a fények. Szerette ezt a helyet. Gondoskodó kezek óvják a közkertet, egész nyáron nyílnak itt a rózsák. Még a bimbók is az ég felé kívánkoznak, a kibomló szirmok fészke dongó repke- dőknek otthona. A rózsa reggel hívja ebédre darázs vendégét, és milyen jól megférnek egymással! Ezt a csodálatos békét Isten teremtette, és a szerencsétlen ember még ezt sem képes utánozni. Pedig milyen egyszerű: csak be kell fogadni valakit - és ez már a béke. Szokása szerint a fehér hajú pap mindig imádsággal kezdi a reggeli sétát, s ahogy kedvenc rózsáira esik a tekintete, kötetlenné, szabálytalanná válik az ima; elszabadulnak a szavak, és a szent ige körül az élet rejtett csodáira szállnak csapongó pillangói, hogy életadó nektárt szívjanak pillanatról pillanatra. Képzelete a virágok és rovarok közös életét járja körül, szinte röpködve és zuhanva, hogy gombolyítsa le a titkok szálait. Csendben és alázattal keresi az utat a tágabb világosságok felé. Csak tisztán szeretne látni mindent Isten nagy könyvében... Miért van a rózsa? Önmagáért vagy a dongó méhekért? Nem is volna rózsa a kis méhek nélkül? Vagy zümmögő méhek se lennének rózsa nélkül? Hátha csak illatáért él a rózsa? Talán csak nem az ember kedvéért ültette Isten a rózsát, hogy szépségével, illatával örömet szerezzen a fáradó- nak, de figyelmeztessen arra is, hogy tövises utak vezetnek a boldogság felé? Egy bizonyos, a rózsa nem lehet az ördög munkája. Hiába van hódító illata, az még nem maga a csábító megkísérlés, legfennebb sok ember nem érzékeli a szép rózsa igazi küldetését. Kellemes illatából sokféleképp lehet szippantani. Hátha csak keveset, mert megárt a sok? Ennyi volna csupán a rózsa titka? Elmélkedését egy követő árnyék zavarja meg. Nem is tudja pontosan, honnan settenkedik utána, fentről-e, a lombsátor hunyó árnyai mögül, vagy már régóta nyomában van, és alattomosan követi. Megfordul. Egy férfi áll szemben vele. Kissé őszes, de évtizedekkel fiatalabb nála, méri fel józan ítéletével az eltávolító különbséget. Nyugodtan néz a szemébe, nem fél tőle, jámbor szelídséggel tekint rá. Az idegen férfi tekintete mégis zavart, bocsánatkérő, de még nagyobbra nő benne az idegesség. Nem szokott ilyen arcokkal találkozni. Mégis ő, a pap köszön előre.- Jó reggelt, fiam.- Adjon isten - hebegi az.- Szép napunk lesz - kezdi a pap óvatos várakozással.- Atyám, én gyónni szeretnék! Súlyos vallomással tartozom Önnek.- Fiam, te nem tartozol semmivel nekem. Csak Istennek - mondja a pap jóságosán mosolyogva.- De nagy bűnök terhelnek engem, atyám!- Ha szívből megbánod, Isten megbocsát.- De én nem Isten ellen vétkeztem.- Jaj, fiam, az ember bűnei az Úr ellen is szólnak.- De én magát bántottam, atyám!- Te engem? - kérdi az öreg pap, és fürkészi az idegen arcát, de emlékezete nem talál semmi nyomra.- Igen, igen, ezelőtt húsz évvel, amikor vallattuk magát a pincében... Naponta vertük... ütöttük, ahol értük... amíg csak bírtuk, pedig tudtuk, hogy ártatlan... Ezért kérem, bocsásson meg nekem. Minden reggel látom magát, már évek óta kerülöm, nem merek a szemébe nézni, de már nem bírom tovább, le kell tegyem ezt a terhet, súlyos ez nekem. Nincs nyugtom, mintha pallossal üldözne valaki, a nyomomban érzem a nagy számonkérést, egyszer már nekem is fizetnem kell azért, amit akkor tettem. Félek, rettegek, iszonyatos lesz nekem az elszámoltatás... Ó, atyám, szabadítson meg engem pokoli kínomtól! Amikor rugdostam magát, belefáradtam, izzadtam, hogy maga még bírja az ütleget, és én letéptem magamról a fekete maszkot, mert rólam csörgött a víz... Nézzen most rám, atyám, megismer? N em fiam, nem emlékszem rád. Én már estik a csizmák talpára és az ökölre emlékezem, arcokat nem láttam...
