Heves Megyei Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-25 / 71. szám
1995. március 25., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Czenkár Béla: Katona voltam Herenden Az időpont 1951, egy rek- kenő nyár szárazsággal sújtott kellős közepe. Az egyetem harmadik évfolyamát fejeztem be éppen. Egy évvel korábban született meg a verdikt, hogy a „Sereget” fejleszteni kell, mert az imperialisták...!! Nos, a Vezetés valóban mindent megtett, hogy a „felszabadítókkal” vállvetve egyetlen kaszárnyává és hadiüzemmé formálja az országot. A döntés eredményeként kellett az egyetemistáknak minden nyáron, három egymást követő évben, egy-egy hónapos katonai szolgálatra bevonulniuk. Táborunk Herend közelében, a Bakony vadregényes, ám szerfelett vízszegény erdeiben volt. Azon a környéken legalábbis - lehet, hogy a rendkívüli aszály miatt - nem akadt tavacska, de még egy kis, éltető vizet csobogtató csermely sem. Máig is rejtély számomra, hogy az egy-két ezer katona főztjéhez szükséges vizet honnan kerítették elő. A krónikus vízhiány komoly botrányokhoz vezetett. A mindennapos, 20-25 kilométeres, poros erdei utakon, teljes felszerelésben megtett menetelések után alig vártuk, hogy „haza”, azaz a táborba érjünk, és az izzadtsággal keveredett port leöblítsük magunkról. Pár nap után rá kellett azonban döbbennünk: hiába igyekszünk. A mosdóknál ugyanis kétféle cső meredt ránk: a vízcsapé, amely üresen harákolt, és az őrség töltött fegyvereié. Utóbbiak az edényekben itt-ott cseppenő vizet vigyázták, ha kellett, tulajdon „életük” árán is, hogy a vacsorára valami meleg löttyöt kaphassunk. Ruházatunk egyike éke a szovjet mintára készült gimnasztyorka volt. Ez lényegében erős zsákvászonból készült hosszú ing, amit derékban öv karcsúsított. Mindennapi tortúránkra ebben kerekedtünk fel. Ha mi izzadtunk, porosak lettünk, e szerencsétlen ingkabát a piszok többszörösét szívta magába. Hátán, elején a sófoltok egy jól megrajzolt térkép futurizmusba hajló képeit múlták felül. Végül is a kosz és az „ing” két-három nap után már harmonikus egységet alkotott. „Felállítva” úgy maradtak, így próbáltuk őket legalább kiszikkasztani. Minden vasárnap fél csajka vizet kaptunk borotválkozáshoz. Mondanom sem kell, a csajka ugyanaz volt, amiből egyébként ettünk is. Az öröm, nyugalom, a ci- vilség érzetét ott az árokparton, a térdemre helyezett tükörbe nézve, hirtelen a döbbenet váltotta fel. A hátam mögött ugyanis egy szőrös, retkes arcú, koszmós erdei manót pillantottam meg. Ijedten fordultam hátra, de senki nem volt ott. Ismét a tükörbe, s újra láthattam a rémet. Természetesen a rém én voltam. Hosszú percekig nem ismertem fel önmagamat! Mellesleg sokan tetvesek lettek, köztük jómagam... A tábori élet, életrend számos egyéb meglepetést is tartogatott. Itt ismerkedhettem meg egy „intézménnyel”, amely a maga nemében és fölöslegességében csak a férfiak emlőbimbójához hasonlítható. Ez pedig a ,,miniszteri út" volt. Ez az útnak csúfolt erdei nyiladék kettéhasította a tábort. Szélessége 4-5 méter lehetett. Durva kaviccsal szórták fel, széleit szikladarabokkal szegélyezték. Teljességgel öncélúan naponta takarítottuk, gereblyéztük, de egyébként egyszerű halandó rá nem tehette a lábát. Tán a főtisztek (őrnagytól fölfelé) kivételt képeztek, de erre már nem emlékszem pontosan. Ha a tábor másik felében volt dolgom, 1-2 kilométert kellett kutyagolnom, hogy az átellenben, tízmétemyire lévő sátorban tanyázó cimborámat meglátogathassam. Az „út” deklarált célja egy esetleges miniszteri látogatás méltó körülményeinek biztosítása volt. Mondanom sem kell, hogy az egy hónap alatt a miniszter elvtársnak még a hírét sem hallottuk. A valóságban ez is, mint minden abban a korban, a gerinc megtöretését szolgálta. Arra volt hivatott, hogy az egyetemista, a jövő potenciális polgára szokja meg, hogy a „szocialista valóság” korlátáit nem lépheti át, mert vagy betörik az orrát, vagy ha netán még nagyobbat ugrik, selyemzsinórt akasztanak a nyakába. A tábori élet egyhangúságába Izsák kollégánk lopott némi derűt. Maga volt a megtestesült anti-katona. Az igazi civil, aki csak „véletlenül” visel katonaruhát, aki a feletteseket következetesen úrnak titulálta; bár akkoriban az elvtársba hajló bajtárs megszólítás volt még/ már a kötelező. Egy igazi Svejk a Magyar Néphadseregben! Göndör haja, már-már púpos, hajlott háta, karvalyorra nem kifejezett katonás alkatot rejtett. Számomra máig is csoda, hogy elképesztően csámpás lúdtalpait hogyan tudta egy irányba meneteltetni... Egy langyos, csillagos éjszakán, amikor sátrunk 14 lakója mély álomba szenderült, riadót fújtak. Pánikszerűen szedtük össze cuccainkat, és rohantunk a gyülekezőhelyre. Annyit azonban még hallottunk, hogy Izsák kolléga a sátorban kétségbeesetten keresi a hátizsákját. Az éjszakai menetgyakorlat ötödik kilométere után egyszer csak valaki elkezdte suttogni: Izsák hol van...? Végül is Izsák előkerült. A gyakorlat végeztével mászott elő a prices alól. Mázlija volt, mert dezertálását a főnökség nem vette észre. De a szólás évekig élt az egyetemen: Izsák, hát hol van a hátizsák...? Egy éjjelen, életemben először, csőre töltött puskával őrségben álltam. Egy hete lehettem mundérban. Az őrszolgálat előtt 1-2 órával egy tizedes „eligazított” jogaimról, de főleg kötelességeimről. Előbbinek szinte egyetlen lényeges pontja az volt, ha harsány felszólításomra bárki nem áll meg, azt lőjem keresztül, mint egy veszett kutyát... Éjfél után, a telihold fényénél látom, hogy a tizedes, egyébként a rajparancsnokom, oson felém. Harsány hangon megállásra és visszafordulásra szólítottam fel. De ő csak jött, szótlanul, mint maga a végzet... Tizedmásodperceim voltak csupán eldönteni: lőjek vagy döfjek, hisz a szurony a puska végén volt... Végül is tőlem 1—2 lépésnyire megállt. Utasított, hogy a fegyveremet vizsgálatra adjam át. A hamleti kérdés - lenni vagy lőni - évtizedek őszét fonta hajamba. Mert ha parancsát megtagadom, elöljárómnak nem engedelmeskedem, ha viszont megteszem, a Szabályzatot sértem...- Tizedes bajtárs, óriási dilemmában vagyok... - nyögtem kiszáradt torokkal...- Tudja, miben van maga?!! - hörögte a csöndes éjszakában. - Nem dilemmában, hanem szarban! Már rég lőnie kellett volna! Az ötnapos fenyítés után árulta el, hogy puskámba vaktöltényt tettek... Hadbaszállásomat grandiózus, tüzes hadgyakorlat zárta. Szentgál községet a „kékek” védték, és mi „vörösek” voltunk a támadók. Feladatunk az volt, hogy keleti irányból támadva, űzzük ki a főút mentén védelemre berendezkedett „ellenséget”. Szérűskerteken, udvarokon, kerítéseken át, a magántulajdon szentségét sem kímélve, kegyetlen elszántsággal csörtettünk célunk felé. Mint „a gárda, mely meghal, de megadni nem adja magát” - igazi operett-hadsereg! Jelmezünk is tökéletes volt, ugyanolyan, mint az egykori „felszabadítóké”: szovjet rohamsisak, gimnasztyorka, buggyos nadrág fekete műbőr csizmával. Kezünkben pedig már az első világháborúban is ósdi, dióverőnek becézett hatalmas puska, a rátűzött félméteres félelmetes szuronnyal... Néhányan éppen egy kerítésen dobtuk át magunkat. A következő pillanatban malacokat megszégyenítő visítással egy hat-hét éves legényke pottyant le egy almafáról, és páni félelmében rohant előlünk az oltalmat adó ház felé, miközben egyre azt sikongatta: „idős- anyám, idösanyám, itt vannak a ruszkik...!” Azt hiszem, erre a gyakorlatra a szentgál iák a mai napig is emlékeznek. Befejezésül az történt ugyanis, hogy a zászlóaljparancsnokunk, egy 22-24 év körüli, a lovát pompásan megülő, kreol bőrű hadnagy (!!) úgy rendelkezett, hogy a gyakorlat végén rakétát lő fel, s ekkor mindenkinek hasra kell vágnia magát. így is történt. Ám a rakéta egy zsúpfede- les házikóra hullott. Hat ház égett le... Kívánom, hogy e csokorba szedett történeteken derüljön, aki - szerencsére - ilyesmiket nem élt át. A helyszínek, a szereplők valósak. Minden szava igaz. Pedig béke volt...! Úristen, hogy alakult volna mindez egy „igazi” háborúban... Soraimat elsősorban a Magyar Honvédség tisztikara figyelmébe ajánlom. Magamat is - büszkén - közéjük sorolom. Ám fiainkat ne így neveljék, neveljük hazánk szeretetére. Évek óta elhagyatva FOTÓ: KAPOSI TAMÁS Rekviem egy egri műemlék felett Meddig marad a Buttler-ház ebek harmincadján? A megyeszékhely egyik legnevezetesebb műemlék épülete a Kossuth Lajos utca 26. szám alatt álló ősi Buttler-ház, melynek úgy hiszem, hogy érdemes csak úgy röptében áttekinteni változatos históriáját. Az egri várnak 1689-től parancsnoka a kurlandi származású báró Buttler János ezredes, utód nélkül maradván, örökbe fogadta Bécsben élő unokaöccsét, báró Buttler Lajost, aki azután 1711. március 9-én Jung Jánostól, a Szepesi Kamara prefektusától 500 forintért megvásárolta e házat. Tőle szállt a ház fiára, Gáborra, aki apjától már a megszerzett grófi rangot bírta. Gróf Buttler Gábornak a gyermeke volt a „Különös házasság” egyik főszereplője, gróf Buttler János. A fiatalember azonban a házát 1796-ban elcserélte gróf Keglevich Károly Bródy utca 8. alatti házával. Keglevich 2000 forinton restauráltatta az erősen megviselt öreg házat, de 1828-ban ismét Buttler János kezén találjuk, aki az értékes ingatlant atyafiának, báró Barkóczy László egri kanonoknak ajándékozta, aki az immár kalandos sorsú házat 9000 forinton Barkóczy Zsigmondnák adta el. Innen került a ház Eger város birtokába, ahol 1887-ig az Egerben állomásozó katonaság kaszárnyáját és kórházát rendezték be. Az épületben kapott helyet az Egerben felállított siket- néma-intézet, majd pedig érseki tulajdonban diákkollégiumnak adott otthont. A városban megszervezett múzeum 1949-től 1957-ig használta az épületet. Ezt követően a Heves Megyei Idegenforgalmi Hivatal rendkívül hasznosnak bizonyult turistaszállodájaként szolgált; végül pedig a Panoráma Szálloda és Vendéglátó Vállalat hasznosította. Témánk szempontjából nem közömbös tudnunk, hogy először 1952-ben, majd pedig 1972-73-ban állították szépen helyre. Az Egri Földhivatalban őrzött tulajdoni lap szerint az ingatlan 1068 négyzetméter területet ölel fel. Miután a Panoráma kivonult az épületből, az csak lassan pusztult, kopott, míg végül is a megindult privatizáció keretében a szállodavállalat 1992. március 23-án a híres-neves egri Buttler-házat eladta a Buttler Betéti Társaságnak, mely Budapesten, a Bu- denz utca 7-8. szám alatt van bejegyezve. Rövidesen azonban, 1992. június 16-án a Buttler-házat az 1FB Ipari Fejlesztési Bank Rt. (Budapest, Hold utca 25.) 5.800.000 forint kölcsön és járulékai erejéig jelzáloggal terhelte, s a jelzálog biztosítására elidegenítési és terhelési tilalom alá helyezte. Közben a műemlék épület a megyeszékhely egyik legforgalmasabb belvárosi utcáján lassan, de biztosan, kétségbeejtő mértékben pusztult, romlott. Nem csupán a ház utcai kapuja volt tárva-nyitva, de maga a ház ajtaja sem volt bezárva. így azután az egyemeletes ház szabad prédájává vált a potyán anyagot beszerzőknek. Felszedték a padozatát, leszerelték fürdőszoba-berendezését, stb. Még a fürdőszoba csempézetének java része is fosztogatók prédája lett. A házban járva, szinte kísértetek tanyájának a benyomását keltette. En e lap hasábjain 1993 elején már a nyilvánosság elé tártam e jeles műemlék borzalmas állapotát, remélve, hogy pozitív visszhangjaként valamelyest javulni fog a műemlék épület állapota. Sikerült megtudnom, hogy a Buttler Betéti Társaság megkapta az ún. forintos kaszinó működtetésének a jogát. Valamikor 1993 vége felé a Hírlap egyik fiatal újságírónője cikkéből arról értesülhettünk, hogy a bt. tájékoztatása szerint az év utolján már lehet a kaszinó zöld posztóval borított asztalán forint-alapon kaszinózni. Mivel egyre több panasz hangzott el e belvárosi exponált helyen egyre borzalmasabb képet nyújtó Buttler-ház tarthatatlan állapota miatt, az Eger Városi Televízió városvédő műsorában 1993. augusztus 30-án a nagy nyilvánosság elé tártam az épület belső kifosztott, szétdúlt, kétségbeejtő látványát. Az eredmény ismételten pusztába kiáltott szó maradt. A legilletékesebb, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal egri irodája ölbe tett kézzel nézte, illetve tűrte el - nemcsak mint a műemlékek őre, de mint elsőfokú építési hatóság is - a Buttler-ház botrányos állapotának egyre kétségbeejtőbb, hazai és külföldi látogatókat megdöbbentő látványát! Hiteles adatok birtokába jutván, nem mellőzhetjük el a Buttler Bt. két, ún. „kültagijának az Egri Földhivatalhoz címzett „kérelme” ismertetését. 1994. április 12-én Ferber György egri polgár, s június 15-én dr. Remek Péter budapesti lakos (Besnyő u. 9. 11167.) az alábbi, azonos szövegű iratukban „kérték, a Kossuth L. te. 26. sz. alatt található ingatlant széljeggyel ellátni szíveskedjen, az alábbi nyilatkozatom alapján. A fenti ingatlan a Buttler Betéti Társaság tulajdonában áll, melynek kültagjaként tulaja donos vagyok. Az ingatlan elidegenítéséhez, megterheléséhez nem járulok hozzá, és amennyiben erre vonatkozó kérelmet nyújt be a Társaság képviselője vagy más tagja, az az én hozzájárulásom nélkül, valamint a gazdasági társaságról szóló 1988. évi VI. törvény idevágó rendelkezéseivel ellentétesen történne. Jelen nyilatkozatom visszavonásig érvényes.” Nem kell hozzá nagy fantázia vagy éppen gazdasági szakismeret, hogy a bt. nem rendelkezik kellően elegendő tőkével az egyébként jelzáloggal terhelt ingatlannak forintos kaszinóvá való kialakításához. Leghitelesebb értesülésem szerint a közelmúltban a bt. Egerben tárgyalásokat folytatott a városi önkormányzat képviselőjével, melynek során felmerült a műemléki ház értékesítése. Olyan alternatív javaslat is felmerült, hogy a háztól keletre, lebontott lakóház helyén létesített park térségében, a Kossuth utca vonalának töretlen kialakítása végett, itt emelendő - talán szálloda (?) - vonzásában életre lehetne kelteni a teljesen leromlott Buttler-házat. A közelmúltban Habis László alpolgármester úr nyilatkozata szerint, amennyiben valamilyen megnyugtató megoldást nem talál a bt., úgy a műemlék ház sorsának rendezésére az Országos Műemlékvédelmi Hivatalt kérik fel! Úgy hisszük, hogy a hazai műemlékek hatósági védelmére hivatott egri irodának már hosszú-hosszú esztendők óta minden kímélet nélkül fel kellett volna lépnie a Buttler Bt.-nél az értékes objektum megbotránkoztató állapotának megszüntetése érdekében. Tömören fogalmazva: nem engedhető meg, hogy Eger belvárosa szívében egy műemlék épület évek hosz- szú során egyre lepusztultabb állapotban iskolapéldáját adja annak, hogy miként nem szabad egy 18. század első feléből fennmaradt épületet büntetlenül megtűrni! Sugár István
