Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-08 / 33. szám
6. oldal Az Olvasók Fóruma 1995. február 8., szerda Kellemes meglepetés... - Feltétlenül az a kocsi gazdájának, hogy ennyire felértékelődött a járműve. Szintúgy az lehet esetleg a bűnözésre hajlamosaknak, akik már attól rettegtek, hogy képtelenek lesznek megszökni a nyugati autócsodákkal ellátott bűnüldözők elől. S persze, kellemes meglepetés ez a fotósnak, aki lencsevégre kaphatta az új Járőrkocsit”. FOTÓ: KAPOSI TAMÁS Miért nem kapnak kárpótlást a törvényen kívül eső hadiárvák? Lapjukon keresztül próbálok hangot adni elsősorban a lel- kemet, de sajnos a zsebemet is érintő problémámnak. A hadigondozási törvény életbelépésekor még bizakodtam - mint hadiárva hogy én is végre hozzájutok a törvényben előírt 50 ezer forinthoz, de amikor a kezembe kaptam az elutasító határozatot, megrökönyödtem, hogy én miért nem kapok. A hadigondozásról szóló törvényeket elolvastam, és a legutóbbit, az 1994. évi XLV. törvényt többször is, de nem tudtam belenyugodni, hogy minket egyáltalán semmilyen kárpótlás nem illet meg elveszett apáinkért. Legyen ez az írás figyelmeztetés a törvényalkotóknak, a nem jogilag árvák nevében. Miért fáj ez nekünk? Azért, mert már 1943-tól voltak 1949-ig is hadiárvák, és én ebben az időszakban lettem hadiárva. Talán elgondolkodnak a törvényalkotók is arról, hogy szabad volt-e ezt így megalkotni és jóváhagyni. Hátha még nem késő. Az a sok hatvan év körüli hadiárva, akiket a helyi önkormányzat elutasító határozattal „ajándékozott” meg, talán még kárpótolható lenne. 63 éves kisnyugdíjas vagyok. Édesapámat mint honvédet 1942-ben kivitték a frontra, egész a Don-kanyarig, ahonnan szerencsésen hazakerült, és amikor az orosz csapatok 1944. december 6-án bejöttek, két napra rá összeszedtek 120 embert, és elhajtották őket Jászberénybe, akik között az édesapám is ott volt. Jászberényből továbbvitték őket, egészen Oroszország valamelyik lágerébe, kényszermunkába. Az Új Magyarország című lapból értesülve, akik onnan a 120 főből hazakerültek (16-an), azok igazolták, hogy 1945. március 29-én édesapám vérhasban elhunyt. Én akkor még csak 13 éves voltam. Az általános iskola hetedik osztályából volt kénytelen engem kivenni édesanyám azért, hogy én is valamilyen munkát vállaljak és valamilyen formában megéljünk. Akkor még az ipar igen alacsony színvonalon volt, így csak mezőgazdasági munkát vállalhattunk, ami tudvalévőén csak idénymunka, és hogy pénzt is kereshessünk, a kampányidőszakban a Selypi Cukorgyárban szereztünk munkát, ami csak 6-7 napig tartott. Ezért nem tanulhattam, pedig nekem is voltak vágyaim, de sajnos így nőttem fel, árván. Arra nincsenek megfelelő szavak, milyen nehéz volt. El nem lehet felejteni, de lassan halványodott bennünk az emlék. A kárpótlási törvény azonban felszaggatta a sebeket. Édesanyám, aki részesülhetett volna kárpótlásban, a törvény életbelépése előtt elhunyt. Én a fenti törvény szerint nem részesülhetek. Kérdésem: 1. Ha a tartozás örökölhető (kötelezően) az elhunyt után, vajon a kárpótlást miért nem lehet megörökölni, illetve annak jogosultságát? 2. Van-e remény a törvény módosítására, hogy megérnénk, hogy bennünket is elismernek hadiárvának? 3. Miért lehetséges, hogy olyan özvegy, aki többször is férjhez ment, az elesett férje után nagy összegű kárpótlási jegyet, nyugdíjához rendszeres kiegészítést is kap? Aki ezt a törvényt alkotta és jóváhagyta, átgondolta-e, hogy milyen iszonyatos megkülönböztetésben részesíti az egyik embert és a másikat, az árvát mindentől megfosztja? Csak reménykedni tudok, hátha valaki meghallja reményt vesztett kiáltásunkat az Önök segítségével. „Árvák" (Név és cím a szerkesztőségben) Engedelmet kérek! Ha sírva jövünk a vdágra...! De nem akarunk örökké sírni, és nem szeretnénk fúrton-fúrt sírást hallani. S ahogyan vágyódunk az éltető eső után, úgy vágyjuk a tündöklő szivárványt, a ragyogó napot, mert örökké nem élhetünk felhős ég alatt; s ha az eső, a nap életünk áldásai is, ha többet kapunk bármelyikből is, azt mondjuk: mostoha természet. A nagy-nagy mindenségnek nem lehetünk urai; önnön természetünkkel szemben azonban vannak örök kötelezettségeink, aminek az egészséges szemléletű ember igyekszik eleget tenni. Engedelmet kérek, de ezen bölcselkedő próbálkozások a médiák útján áramló ösztökélések hatásaként fogantak meg bennem. Hova menjek vissza? Csak a bölcsőig. Onnan indul az élet, ahol mindannyian egyformák vagyunk. Nem, nem anyagiakban - még mielőtt bárki is felhorkanna -, hanem testiekben, lelkiekben. Az életre való igényünkkel. Egyformán éhezzük az anyatejet, anyánk szavát, s az anyanyelv legkiválóbb tápsóját: a mesét, ami csodálatos módon édessé olvad a szánkban. S mi ezt az édes anyanyelvet - csak úgy divatból, vagányságból - lehúztuk a sárga mocsokba. De az sem jobb, hogy befogjuk, bekantározzuk, bezablázzuk néha közönséges, de bölcsnek hitt indulatainkba, és - az én igazam jogán - közreadjuk. Hová menjek vissza? A boldog békeidőkhöz? Igen, a béke maga is lehetne boldogság, de ez az embernek kevés. Harcol a nagyobb kenyérért, s ebben igaza - ehhez joga - van. Nem kell tehát messzire visszamennem, két-három nemzedékkutatás - amiben még benne vagyunk - elég jellemző lehet századokra is. Még vannak eleven emlékeink, amelyeknél a rosszakért bőven lehetne engedelmet kérni... Ha a hadiözvegy arról panaszkodott, hogy nincs a gyermekeinek cipője, s a válasz: „az én libáim is mezítláb járnak”, engedelmet kérek a közgyám miatt, mert nem minden közgyám volt olyan, ha volt szegénynyúzó gazda, gőgös főúr - engedelmet kérek -, volt Nagyatádi Szabó István is, és volt Széchenyi is... és engedelmet kérek, de a nincstelen ember sem mindig szent. Ezért kérek engedelmet a tudatlan, megtévesztett emberek miatt, akik mégis mertek annak idején vezetésre vállalkozni, akik mertek osztályos társadalmi egyezségeket hozni, engedelmet kérek a kulák szót viccként prolongálok miatt, s engedelmet a kispa- raszt helyett, aki már meg meri ütni az asztalt, s azt mondja: nekem ezt még egyszer ne mondd!! Engedelmet kérek, de valami kényszerít, hogy mindezt leírjam, mert különben a késztető fülzúgás szétfeszíti az agyamat. Az agyamat?... a szívemet?... Mindegy, mire keresztelem. Mindkettő nyila itt repked körülöttünk. Hová menjek vissza? A mesékhez. A mesékhez, amikkel azért sejtetjük a valóságot is. S az unokáknak való mesélés közben - engedelmet kérek, ha néha a jelzők is kibuknak belőlem. Ó, te kis bölcs! Ó, te kis cigány, ó, te kis zsidó, ó, te kis skót, te kis álnok stb. stb. Mert mindegyik más, és minden történés más. De ha hazudnak: büntetek, még ha - engedelmet kérek - a nevetést alig sikerül magamba fojtani. Mert a gyermeki füllentés olyan ártatlanul találékony. De soha nem mondom azt nekik, hogy buzik. S nem kérek engedelmet azok miatt, akik a veleszületett hajlamukkal bajlódók táborába betegí- tenek egészséges ösztönű fiatalokat, sem azok helyett, akik ezen tevékenységhez bábáskodnak. Próbálom előhozni a bölcs példákat, gyermekkoromban - ami nem anyagiakban volt gazdag - emlékeiben szeretettel gondolok a babonás tekintélytisztelő, de kedvesen hízelkedő, alkalmazkodó, mulattató, a sármunkát végző tapasztó, vályogvető cigányságra, nagy művészeikre; a kereskedőszellemet vérükben hordozó Svarcokra, a csengős kis zsidó boltokra, ahol mindig kedvesen fogadták a kuncsaftot, a némely magyarnál magyarabb tudósokra... és magam előtt látom a magyar paraszt küzdelmes hitét... aztán a magyar virtust: egy búcsúi verekedés végén a három testvér konyhakövön egymás mellé fektetett tetemét. A valóság fáj, a mese elaltat, de ébrenléteinket is segítheti, ha alkalmasak vagyunk a befogadására. A vita örök az emberiség között, de ha néha önmagunkba nézve engedelmet kérnénk, talán hamarabb közös nevezőre lehetne jutni. Nemrégiben a megyei lapba írtam egy cikket a beteg Igazságról. Aztán volt, aki a szememre vetette: nem ilyen cikket kell írni, elanekdotázni a dolgot... Az asztalra kell ütni, megnevezni a hibást, és számon kérni. Most már lehet. Lehet? De kit? Lehetetlen, hogy a főnök nem tud arról, hogy mit csinál a beosztott, lehetetlen, hogy ha saját magát képzelné az ügyfél helyébe, nem jönne rá a dolgok helytelen voltára. S lehetetlen, hogy visszaélne a hatalmával, ha a demokrácia valóban működne. Ezért gondoltam, a kezdetre megyek vissza, a mesére, hátha ért belőle a felnőtt ember is. Nem értett. Pedig azzal is megelégedtem volna, ha valamit válaszol, s a végére odaírja, teszem azt: az Igazság javulóban, naponta látogatjuk, meleg levest vittünk neki, és a gyógyszer miatt alapítványt létesítettünk. A látszatot, hogy mozognak a dolgok. Igen. Ebben az engem figyelmeztetőknek igazuk van, az ilyen cikk után az illetékesek, mint akit megkuckoltak, nevetnek a markukba. Engedelmet kérek a nevükben, mint ahogyan engedelmet kérek minden bocsánatos emberi vétekért, ha egy gyermeknek soha eszébe nem jut az apja, de halála után a markát tartja, ha öreg szüléit otthonba teszi, s az ajtót sem nyitja rá többé, vagy a tisztviselők minden egyes hibájáért, a közjegyzőért, az adóügyesért, a hivatalnok, a pedagógus, az orvos miatt, mert nem tudják: a közért dolgozni nem annyi, mint Pinokkiót bolonddá tenni, Lú- das Matyit kisemmizni, megalázni; a közhivatal értünk van, és nem mi őérte. Engedelmet kérek mindannyiunkért, ha indulataink elragadnak bennünket, s nem vagyunk birtokában a mértékletességgel való ítélőképességnek, és csak nyújtjuk-húz- zuk azt a szerencsétlen rétest, ami már így is csupa lyuk. Az emberiség újra és újra vérbe mártott kezét nem tudjuk tisztára mosni, de hogy egy kalap alá vegyenek bennünket, s a bűnöket összemosva netán a bűnös kerüljön ki győztesen - engedelmet kérek -, tiltakozom. Keressük önmagunkban a szépet. Adjunk példát emberi akaraterőből. Tanítsuk meg gyermekeinket mesét olvasni, hogy lélekben épüljön, szépüljön, s teremtő két kezével, ifjonti erejével ne törjön-zúz- zon, hanem a jó mellé állva igyekezzen a legjobb, a legügyesebb lenni. Találjuk meg legeslegelébb önmagunkban a hibát, s - engedelmet kérek - próbáljunk javítani rajta! Ne mutogassunk folyton a másikra. Mert így a viszály sárkányának a hét feje soha nem hull le, inkább ön- nemzésbe kezd, s nem lesz ember, aki úrrá tud lenni rajta. Engedelmet kérve: Nagy Edit ÁR VERÉSI HIRDETMÉNY Az Állami Vagyonügynökség megbízásából a KESKENY ÉS TÁRSA Ügyvédi Iroda privatizációs árverésen értékesíti az alábbi üzleteket: Budapesten, II. k. Napvirág u. 1. sz. alatti Marika Panzióban 1995. március 6-án 10 órától félóránként, Szentendrei Városgazdálkodási Vállalat (26/312-788) ■ nények tulajdonjoga - terület /. ktg. 1.400.000 Ft) alapján történik. A vételár y kamattal növelt névértéke s költségre kedvezményes fel. z letétbe helyezése :s Társa Ügyvédi Irodában-én 12 óra. atót ad (átvétele tője: Keskeny Ildikó . j BORFORGALMAZÓK FIGYELEM! 3-5-10 literes marmonkannák nagy választékban! 3l-es 44,-Ft+ÁFA 51-es 47,50 Ft+ÁFA 31-eshordó 34,-Ft+ÁFA ártól kaphatók! DeST DeST MŰANYAGIPARI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG Debrecen, István út 147. Tel.: (52)346-173 (52) 328-188 w FAX: (52) 328-818 V
