Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-14 / 38. szám

1995. február 14., kédd Nyugdíjasok Fóruma 7. oldal ____________Fölpik Vagyunk e Tájon...____________ „Matyó” Klára terpesi öröksége A napokban a rádióból hallot­tam a hangját. Gyertyaszente­léskor sugározták a műsort, szárnyalt a szent ének: „Az Is­ten házába siet az Áldott Szűz Mária...” Szállt a dallam a hangszóróból, s közben fel- idéződött bennem az énekes, a terpesi Végh Menyhértné mo­solygós, kerek arca, tömzsi alakja. És az éneklés örömétől csillogó tekintete, amely az aranykeretes szemüveg mögül sugárzik ilyenkor. Mint most is, amikor be­szélgetés közben belefog egy-egy strófába, hogy nyo- matékot adjon palócos ízzel ejtett szavainak. Mert lehet-e múltat, jelent s jövőt idézni énekszó nélkül ebben a taka­ros házban?- Meggyengült a hangom - szabadkozik, s ujjaival masz- szírozgatni kezdi a nyaktájé­kát. - Betegeskedtem mosta­nában, leforrázhattam a nyelő­csövemet... Úgy mondja ezt, mintha va­lami szégyellnivaló történt volna vele. Amiért restelked­nie kellene mások előtt. Holott csak arról van szó - bár ezt in­kább csak ő veszi észre -, hogy nem sikerül úgy „meg­hajlítani az éneket”, amint azt egy népművészet mesterének illenék. Ezt a címet még 1988-ban kapta a jó hét esztendeje nyugdíjas asszony, akit haj­danvolt gyermekkorában kerí­tett hatalmába a bűvös ének­szó. Ebbe született bele, a sokgyermekes család buzgó templomba járó volt, s ott hét­ről hétre bújtatta lelke mé­lyébe a szebbnél szebb dalla­mokat. És ámulatba is ejtett velük mindenkit. Mondta is ’38-ban a szüleinek Krisztik Pál iskolaigazgató, hogy „...adják valahová tanulni, mert a kislány nagyon jófejű.” - Oda is adtak, libapásztor­nak meg summásnak - idézi nagyot legyintve az akkori időket. - Hiába volt a sok di­cséretes jegy a bizonyítvány­ban, csak a mezőig futotta be­lőle. Mindenért az kárpótolt, lelkem, hogy a falusi emberek, a summások mindig énekel­tek. Ahogy végigmentünk a soron, egyik után a másikon, s eljött az evés ideje, hát tűzre- valónak kiszedtük a csormót, meggyújtottuk, és nyársaltunk egyet. Közben valaki mindig rákezdte... - s már dúdolja is a régi dalt. Ezek a percek juthattak az eszébe sok-sok évvel később, amikor Borsai Ilona népzene- kutató azt kérdezte, ismer-e valamilyen summásdalt. „Hát hogyne ismernék már...!” - méltatlankodott akkor, s már fújta is az egyik legszebbet: Rakjál tüzet, babám, Hadd melegedjek meg. Gyenge karjaimat Hadd melegítsem nieg. A lábam is fázik, A hátam is ázik. Nyalka csizmám nyoma Házad előtt látszik... Most is nagy élvezettel kezd bele az első strófába, szépen csengő hangja betölti az apró szobát, nemhiába gyö­nyörködött benne a palócna­pok híres vendége, a „pává- sok” nagy támogatója, Vass Lajos karnagy is egykoron. S nem véletlenül mondta neki a népzenekutató Borsai Ilona, hogy „magával én sokat fogok még találkozni."- Úgy is lett aztán...! - bó­lint rá, s meséli-meséli, hogy a „tudós hölgy” révén 24 dalt énekelt egyvégből a fővárosi Zeneakadémián, s hogy a magnószalagok nem keve­sebb, mint 62 stúdiófelvételt őriznek. Az elmúlt évben öt­ször, az idén pedig már két íz­ben tűzte műsorra dalait a rá­dió. Jöttek is a telefonhívások az öreg terpesi portára, hogy „hallottuk ám, Matyó Klára...!” Kuncog, ahogy fel­idézi, s mindjárt meg is ma­gyarázza, hogy a Mezőkö­vesdről elszármazott dédnagyapja után kapta ezt a „csúfnevet”, s itt már csak így ismerik. S a már meglévő, igazi kin­cset érő örökségéről, amit az utókorra hagy: a Betlehemes- ről, a Búcsújárásról, a „fájin” mesékről, a mintegy hatszáz nótát tartalmazó gyűjteményé­ről, amelyeket - legalábbis így szeretné - az iskolavezető Nagy Sándorné, illetve a régi dalostárs, Lakatos Istvánná Zvara Dóra őriz, és gyarapít majd tovább az asszonykórus tagjaival, s azokkal a gyere­kekkel, akik ma még oly lel­kesen vesznek részt a hétfőn- kénti próbákon, s az egyre szaporodó fellépéseken... Szilvás István Az erős lábfájás is orvosolható Az időskor egyik kellemetlen kísérője a lábfájás. A lábfej megdagad, néha úgy földuz­zad, hogy az egyébként ké­nyelmes cipőt, sőt a papu­csot sem lehet fölhúzni rá. Szerencsére ezen a bajon - ha nem valamilyen betegség vagy jókora túlsúly követ­kezménye - az esetek nagy részében házilag is lehet se­gíteni. A kúra lényege: lába­ink rendszeres, gondos ápo­lása és folyamatos karban­tartása. A fájós, puffadt lábfejnek az áztatás valóságos jótéte­mény. Készítsünk langyos áztatóvizet, tegyünk bele egy kávéskanálnyi sót, és keverjünk el benne ugyan­ennyi sampont. Legalább 8- 10 percig pihentessük benne lábainkat, majd alaposan dörzsöljük szárazra. Ügyel­jünk arra, hogy a lábujjak között se maradjon nedves­ség. Ezután habkővel vagy dörzskefével, reszelővei gondosan távolítsuk el a bőrkeményedéseket, a föl-föl pattogzó, reszelős hámrétegeket, végül pedig kenjük be vékonyan krém­mel vagy olajjal. A megviselt, kivörösö­dött lábfejnek visszaadhat­juk normális színét is né­hány savanyú növényi nedv segítségével: az uborkalé vagy a citromlé igen jó fe­hérítő hatású. Hasonló eredményt érhetünk el, ha vékony uborka- vagy bur­gonyaszeletekből készítünk lábpakolást. Csökkenthetők vagy megelőzhetők a lábpana­szok a házi „iszappakolás­sal” is. Főzzünk meg két nagyobbacska burgonyát, törjük meg, és keverjünk hozzá egy kevés tejet. Ezzel alaposan masszírozzuk át bokától lefele az egész láb­fejet - néhány alkalom után már tapasztalhatjuk, hogy enyhül a bőr érdessége, s visszatér normális színe. A masszázs egyébként önmagában is jó ellenszere a lábfájásnak, a bokadaga- dásnak. A műveletet mindig a lábhegynél kell kezdeni. Minden kis ízületet alapo­san vegyünk munkába, s a masszírozó kezek lassan ha­ladjanak a boka felé. Ezzel megélénkíthetjük az elhasz­nált, visszaáramló vér ke­ringését, s megszüntethetjük a bokadagadást. Befejezés­ként térjünk vissza a lábuj­jakhoz: jól mozgassuk át va­lamennyit, hogy a rozsdás ízületek fölfrissüljenek, majd a házi kúra zárásaként mind a tíz lábujjat erőtelje­sen húzogassuk meg. Milyen módszerekkel neveljünk mindig tisztelettudó unokát? •Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy minden nagyszülő és valamennyi dédszülő élénken rajta tartja tekintetét az unokáin, déd­unokáin. A folytonosságot látja benne, élete továbblo- bogtatóját, máskor dédelge­tett tervei megvalósítóját., vagyis őrködve vigyáz rá. Fedezékből is nevel, puszta létével is, nagy távolságokat áthidalva is. A nagyszülők ezért kel-- lően fontos szerepet töltenek be a felnövekvő újabb nem­zedék életében, így nemkü­lönben a nemzetében. Ez akkor is így van, ha el­lene bárki bőszen vesel­kedne! Az élet rendjét a kü­lönféle irányzatok csak ideig-óráig tudják felborítani, aztán úgyis visszaáll a termé­szetes egyensúly; az átlaghoz való visszatérés. A liberá­lis-demokrata nevelés térhódí­tása elvetette a szülőtisztelet bibliai parancsát... Ez a sza­bados szemlélet azt harsogta, hogy nem kell az ősöket any- nyira tisztelni, arccal a felnö­vekvő ifjúság felé kell for­dulni, és az egészséges lelki fejlődése érdekében úgyszól­ván mindent meg kell engedni annak a gyereknek, mert csakis akkor válik majd fel­szabadult, kiegyensúlyozott, korlátoktól és sorompóktól mentes, harmonikus, boldog felnőtté. A langymeleg, min­dent megengedő stílus követ­kezménye az lett, hogy fel- növekedett az így nevelt ifjú­ság, és tizennyolc éves ko­rára agresszívabb lett a legel­szántabb agresszomál. Benjamin Spock hirdette meg ezt a megengedő peda­gógiát. Vaskos, vörös fedelű könyve futótűzként terjedt az egész világon, és nyomban perzselt. Belopakodott a tisz­tes családok életébe, és fene­kestül felfordította az ősi és jól bevált rendet. Magára adó szülő könyv­tárából nem hiányozhatott (és nem is hiányzott) a Spock-tévtan, amit Biblia gyanánt és helyett pergettek. Gondos olvasatán hány anya szólt ingerülten a nagyszü­lőre: „nagyika, ne avatkoz­zon bele a gyerekneve­lésbe!”. Én szültem, majd én tudom, hogyan kell nevelni azt a gyereket. Gőgös elbiza­kodottságot sugallt a könyv. Minden tisztességes magyar nagyszülő érezte, hogy va­lami nemzet- és természetelle­nes dolgot erőltetnek rá - on­nan kintről, Amerikából -, amikor lecsengetik őt az új­stílű gyereknevelés okán. ­Merthogy maga ehhez nem ért, és maradi. Majd mi fel­neveljük ezt a gyereket, ma­guk meg legyenek minél tá­volabb tőle, és legfőképpen ne szóljanak bele, és ne avat­kozzanak a mi dolgainkba! Az így nevelt gyereknek ter­mészetesen megengedték, hogy kalapáccsal verje a cso­koládétáblát a szőnyegbe, a tapétát filctollal összefirkál­hatta, a konyhaszekrény zo­máncát leverhette, a mű­anyag ajtót kitörhette. Egyál­talán annyit törhetett és zúz­hatott, amennyire éppen ak­kor és ott igénye volt. A rom­boló ösztön láttán az anya igyekezett valami mély em­pátiáról tanúbizonyságot tenni, elvégre minden indula­tot, agressziót éljen ki gyer­mekkorában a nebuló vagy vásott kölyök, akkor majd valami egészen más fából fa­ragott felnőtt lesz belőle. No hát ez volt az irreális csodavárás! Benjamin Spock halála előtt ünnepélyesen bocsánatot kért az amerikai nemzettől az ő könyveiből nevelt és felnö­vekedett ifjúság láttán. Mi a Lajtán innen nem könnyen selejtezzük ki a tévtanokat. Ma is él és hat! Sőt, a történtek ellenére ez a nevelési gyakorlat világ­szerte terjed és folytatódik, mivel látszólag jól megegye­zik a demokratikus gazdaság társadalomelveivel. Ez a modell a gyermeket egyenrangú és -jogú személy­ként kezelte - holott még nem volt az -, így aztán a randalírozó gyerek számára az apai szó csak egy volt a megannyi, füle mellett el­ereszthető intelmek közül. A tévtan apa- és Atya-elle­nes, ezért annyira virulens az ateista portákon még ma is! Az ilyen amerikai szel­lemben felnevelt gyerek a mi hazánkban is agresszív lett. Nem tiszteli a nagyszüleit, ennek megfelelően nem ke­resi a társaságukat. Nem becsüli az apát, sőt el­lenségeskedik és rivalizál vele, kétes értékű alapokról. Azt az anyát, aki komolyan vette a szerző minden gondo­latát - látszólag szereti. Véd­és dacszövetségben él vele, mígnem lehullik szeméről a hályog, és az anya presztízse is csorbát szenved. A nevelés csődje leleplező­dik. Drága Nagyszülők! Kérje­tek, ha kell, követeljetek részt a gyereknevelésből. Patkós Attila Kellemes, örökre felejthetetlen emléke volt annak a kilencven egri nyugdíjasnak, akik február elején az Egri Nyugdíjasok Ér­dekvédelmi Szervezetének szer­vezésében Budapestre látogat­tak. A nap folyamán - a sűrű programnak megfelelően - ellá­togattak a Mátyás-templomba, megcsodálhatták a múlt gyö­nyörű emlékeit, mű- és kegy­tárgyait. Délután három órától pedig - és ez volt a nap csúcspontja - részt vehettek a Jákó Vera Nó­taszínház megnyitójának ün­nepségén. És nemcsak részesei, hanem közreműködői is voltak az eg­riek, mert mint az eseményen járt idős emberek elmondták: együtt énekeltek a színpadon szereplő művészekkel. Nem le­het visszaadni azt a hangulatot, amelyet Gaál Gabriella, Tárnái Kiss László, Urbán Katalin, Kovács Apollónia, Madarász Katalin, Béres Ferenc, Bojtor Imre, Takács Béla és a Szalay Antal vezényelte kiváló zenekar teremtett. Csodálatos, jó hangulatú, szép este volt - említették -, méltó Jákó Vera emlékének, aki nagyon sokat tett, áldozott a magyar nótáért. Köszönet férjének, Abrahám Dezsőnek és barátainak, s mindazoknak, akik hozzájárul­tak a Jákó Vera Nótaszínház létrehozásához. A teljesség nélkül közreadjuk: az alapít­vány létrehozói között van Ko­vács Apollónia, Gaál Gabri­ella, Madarász Katalin, Urbán Katalin, Bojtor Imre, Béres Fe­renc, Takács Béla, Tárnái Kiss László, Czine Mihály - az ala­pítvány elnöke -, Mihály Béla, Abrahám Dezső - az alapítvány alapító tagja -, és néhány közé­leti személyiség mellett Bu- zánszki Jenő, Grosics Gyula, Puskás Ferenc - az egykori nagy válogatott tagjai -, to­vábbá Mészöly Kálmárt, a szőke szikla... A megnyitót követő fogadás után megköszönték az egriek közreműködését és részvételét a bemutatón. A város nyugdíjasai ezúttal is bizonyították, hogy szeretik a magyar nótát, hiszen önfeledten hangzott fel: „Virágzott az aranyerdő...” S ezzel a dallal kívántak szép estéket és sok sikert a Jákó Vera Nótaszínház művésze­inek, akikkel még sokszor sze­retnének találkozni az egriek. Mennyi kalciumra van szükségünk? Könnyű számba venni testünk kalciumkészletét: az értékes ásványi anyag 99 százaléka ugyanis csontjainkban, foga­zatunkban található. Az 1 szá­zalékos „maradék" a vérben és más testnedvekben lelhető föl - nélkülözhetetlen közre­működőjeként egyebek közt a véralvadásnak és a normális idegműködésnek. Az egyenetlen eloszlás ön­magában is jelzi, hogy a kal­cium elsősorban csontozatunk állapotában, szilárdságában játszik meghatározó szerepet. Alkotórésze a csontszövetek­nek, s bonyolult élettani funk­ciója az élénk anyagcserében való részvétel. Jellemző, hogy naponta át­lag 700 milligramm kerül be, illetve távozik csontjainkból. Testünk vázának építőköve­ihez szervezetünk sokféle táp­lálékból, főként tejből és tej­termékekből jut hozzá. Keve­sen tudják azonban, hogy a kalciumigény az életszaka­szok változásával együtt vál­tozik. íme, a naponkénti szükség­let alakulása: - újszülötteknek, csecsemőknek 400-600 mil­ligramm - gyerekeknek 800 milligramm - fiataloknak 1200 milligramm - felnőttek­nek 800 milligramm - terhes anyáknak 1200 milligramm - szoptatós anyáknak 1200 mil­ligramm - nőknek a változás korában 1500 milligramm - időskorúaknak 1200 milli­gramm. , • Ha a kelleténél több kalci­umot fogyasztunk, szerveze­tünk csak a kellő mennyiséget használja föl, a többit - nagy­részt a széklettel - kiüríti. Na­gyobb baj, ha „hiánygazdál­kodásra” kényszerítjük: a kal­ciumszegénység nyomán ugyanis csontritkulás alakul ki. Az idősebb generációk - s különösen a nők - körében szinte népbetegségnek szá­mító kór súlyos következmé­nye, hogy a csontozat meg­gyöngül, törékennyé válik. A tapasztalatok szerint klimax idején és azt követően a hor­monhiány következtében a csontokból amúgy is „kiko­pik” a mész. Önmaga egészségét, testi épségét veszélyezteti tehát, aki szervezetünk csontkovácsával nem tart mindennapos, szoros kapcsolatot. „Kis-Terpesre valók vagyunk, édes lelkem...” - énekli Végh Menyhértné A főszereplőkkel énekeltek az egriek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents