Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-13 / 37. szám
6. oldal 1995. február 13., hétfő Tudomány És Világa Széles körű általános műveltsége és a művészetekhez való vonzódása révén nemcsak a természettudományok területén alkotott maradandót, hanem közéleti aktivitásával a bölcsészettudományokban is nyomot hagyott. Ez volt Soó Rezső, a másfél évtizede elhunyt kétszeres Kossuth-díjas akadémikus, a növénytan tudományának világszerte ismert tudósa. A rendszertan és a növényföldrajz avatott mesterének tevékenysége termékenyítőleg hatott az éghajlat-, a talaj- és az erdészettudomány fejlődésére is. Egész életében önmagával küzdött Soó Rezső 1903. augusztus 1-jén született székely család gyermekeként Székelyudvarhelyen. A kolozsvári piarista gimnáziumban érettségizett. 1921-től a tehetséges középiskolai tanárjelöltek tudományos nevelését segítő „Báró Eötvös József Collegium” tagjaként a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán folytatta tanulmányait. 1925-ben tette le tanári szakvizsgáját, majd megvédte doktori értekezését. Közben 1925-1927 között tudományos ismereteit a berlini Collegium Hungaricum tagjaként a neves dahlemi botanikai intézetben gyarapította. 1927-ben visszatért, és kinevezték az akkor létesített tihanyi Biológiai Kutatóintézet adjunktusává. Ott tevékenykedett 1929-ig, amikor a fiatal, tudományos munkásságával társai közül messze kiemelkedő kutatót megbízták a Debreceni Tudományegyetem Növénytani Tanszékének vezetésével. 1939-ben K. Mothes növény-biokémikus meghívására a königsbergi egyetem vendég- professzoraként oktatott, és ott folytatta tudományos kutatásait. 1940-ben a kolozsvári tudományegyetem növényszisz- tematikai tanszékére helyezték át, és egyben ő lett a botanikuskert és az Erdélyi Múzeum növénytárának vezetője is. A második világháború után ismét a debreceni egyetemen folytatta tudományos és oktatói tevékenységét. Munkája 1952-től kibővült a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán a növényrendszertan és a növényföldrajz oktatásával. Véglegesen 1955-ben vált meg Debrecentől. Ettől kezdve az ELTE Növényrendszertani-Növényföldrajzi Tanszékének tanszékvezetőjeként és a Botanikuskert igazgató professzoraként dolgozott 1969-ig, nyugdíjba vonulásáig. A különleges egyéniségű tudós több mint négy évtizedes tudományos és oktatómunkásság után, viszonylag korán visszavonult az egyetemről és a tudományos közéletből. Eközben munkatársait megválogatva - szőkébb körben - tovább alkotott, még az 1970-es években is. Gazdag tudományos pályát járt be. Tehetsége korán megmutatkozott. Színes egyéniség volt, hallatlan munkabírás mellett. Még középiskolás korában Kari János földrajz-természet- rajzos szakos tanára indította útjára, aki megkedveltette vele a természetet, főleg a növényeNemzetközi hírnevet szerzett botanikusunk: Soó Rezső két. Azokban az években a kolozsvári egyetemi könyvtárban lévő növénytani műveket is „kijegyzetelte”. Ott ismerkedett meg R. Weitstem bécsi geobotanikus, E. Rubel svájci és J. Braun-Blanquet francia nö- vényföldrajz-tudós munkásságával, amelyek számottevően befolyásolták későbbi kutatásait. Ezt követően hat évtizeden keresztül 29 könyve, több mint négyszáz botanikai munkája, mintegy háromezer népszerű cikke, ismertetése látott napvilágot. Legtermékenyebb időszakában, 1931-1970 között, évente 10-15 tudományos munkát írt. Számos dolgozata 16 ország folyóirataiban vált ismertté. Közülük tudományos pályája első időszakában jelent meg Kolozsvár növényvilágával és környezetének vizsgálatával foglalkozó, nagyobb lélegzetű műve. Ez volt az első növénytársulás-tani feldolgozás a Kárpát-medence területén. 1938 és 1942 között sorozatban jelentette meg A Székelyföld flóráját. Elsőként tárta fel a Balaton vidékének és a tó vizének növénytársulásait, ökológiai viszonyait. Debreceni működése idején munkatársaival 1932-től a Tiszántúl, ezen belül elsősorban Hajdú-Bihar megye változatos vidéke flórájának és növényegyütteseinek felmérésével foglalkozott. Vizsgálta a Nyírség tölgyeseinek, nyír- és bokorfűz-lápjainak, mocsár- és láprétjeinek, homokos, szódás és szikes talajainak növénytársulásait, a Hortobágy növényvilágát. Úttörő munkát végzett a Duna-Tisza köze homokbuckáin élő növényflóra felmérésében is. Ebben az időszakban alakult ki az Alföld utolsó növénytakarójával, a magyar puszta keletkezésével kapcsolatos, elfogadott elmélete. Szerinte: „mint az orosz erdős sztyepp legnyugatibb része - a magyar Alföld utolsó természetes növénytakarója az erdős sztyepp volt.” Később azt is megállapította, hogy „a pusztai növényzet különböző elemei négy különböző geológiai korszakban jelentek meg. A korábbi felfogással szemben a magyar Alföld nem egy ősi természetes fátlan füves puszta: mai képét már az emberi kultúra alakította ki.” Az 1940-es években a kolozsvári tudományegyetem tanszékvezető tanáraként munkatársaival Erdély középső részének, Székelyföldnek növény- társulásait vette számba. Tankönyvírói tevékenysége ugyancsak számottevő. 1926-ban Botanika címmel jelent meg első ilyen munkája a romániai magyar nyelvű középiskolásoknak. Az egyetemi hallgatóknak 1945-ben látott napvilágot Növényföldrajz című tankönyve, amely később több kiadást is megért. 1953-ban, majd 1963— 1965-ben tette közzé a Fejlődéstörténeti növényrendszertan című könyvét, amelyben nagy súlyt helyezett a növényvilág származási kapcsolatainak új megvilágítására is. Jávorka Sándorral és más neves botanikussal közösen írta meg a 2165 fajt ismertető A magyar növényvilág kézikönyvét 1951-ben. Ezzel a meginduló mezőgazdasági növényföldrajzi térképezés szükségleteit is elősegítette. A rendszertani, fejlődéstörténeti, flóra- és vegetációtörténeti munkái mellett 1928-tól publikált növénytársulási munkákat is. Mindezek mellett élete fő művének A magyar flóra és vegetáció rend- szertani-növényföldrajzi kézikönyvét tekintette, amely hazánk növénytakarójának legkorszerűbb feldolgozását foglalja magában. A mintegy 3700 oldalas, hatkötetes alkotást világviszonylatban is a legrészletesebb mikrorendszertani flóraműként tartják számon. Kitűnően ismerte a botanikai tudomány valamennyi területét. Érdeme, hogy nemcsak módszeresen gyűjtötte az általa jól ismert szakterületek hazai és nemzetközi - a német és az orosz — nyelvterületről származó irodalmát, de azokat be is építette oktatási anyagába és a tudományos publikációiba. A naprakész ismeret hihetetlenül jó memóriával társult nála, ami forrása volt hatalmas publikációs munkásságának. Tudományos és oktatói tevékenysége mellett részt vett számos hazai és külföldi botanikai folyóirat szerkesztésében is. Munkásságának elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia 1947-ben levelező, 1951-ben rendes tagjává választotta. Ezenkívül számos külföldi társaságnak is tiszteletbeli tagja volt. Kiemelkedő tevékenységéért két alkalommal Kos- suth-díjjal tüntették ki. A nevét félszáz növény viseli. Tanítványai közül 60 növendéke követte alkotópályáját, és számos esetben ő ezt tekintette legnagyobb eredményének. Életrajzi adatai hiányosak maradnának, ha nem említenénk meg, hogy kisgrafikái és filatéliai vonatkozású gyűjtései, illetve műpártolói tevékenysége rendkívül értékes hagyatékai lettek a Szépművészeti, az Iparművészeti, a keszthelyi Balaton és a debreceni Déri Múzeumnak. Az 1970-es évek végén, előrehaladott betegsége miatt érezte ugyan eredményekben gazdag pályája befejezésének megállapíthatatlan közeledését, mégis újabb és újabb, nagyobb szabású tervek megvalósításai foglalkoztatták. Vallomása élete utolsó időszakában hűen tükrözi a tudós botanikus és a halandó ember nem mindennapi arculatát: „Életem örök küzdelem volt önmagámmal, feladataimmal, környezetemmel, a mind jobban fogyó idővel, erővel. Am bevallom, kisdiák korom óta rettenetes hiúság, ambíció gyötört: minél többet tenni, alkotni, gyűjteni.” A hazai növénytársulás-tani iskola alapítója 1980. február 10-én - másfél évtizede - hunyt el Budapesten. Életműve ma is példa sok hazai botanikusnak. Mentusz Károly Kétszer kapott Kossuth-díjat. Munkatársa, Zólyomi Bálint akadémikus 1980-ban, a Magyar Tudomány című folyóiratban megjelent cikkében búcsúztatta Soó Rezsőt. Ennek egyik érdekessége az első Kossuth-dí- jának előzménye: „Jávorka Sándor botanikussal közösen készített munkájuk „A magyar növényvilág kézikönyve” volt. A kétkötetes mű 1951-ben jelent meg, amellyel a Kossuth-díjat nyerték el. Ez két évtizeden át nyitott könyvként feküdt a botanikusok íróasztalán. Soó Rezső munkásságának szinte záróköve „A magyar flóra és vegetáció rendszer- tani-növényföldrajzi kézikönyve" . A hatkötetes mű ma a világirodalom legrészletesebb rendszertani-növénytársulási flórakönyve. Jóllehet, csak magyarul jelent meg, külföldön mégis széles körben használják...” Soó Rezső a második Kos- suth-díját 1954-ben kapta kiemelkedő tudományos munkásságának elismeréséért. Trópusi papucsvirág - közelről, Soó Rezső tanulmányából A növények „királynői” A kedvenc kutatási témái közé tartoztak a néhai Soó Rezsőnek az orchideák, vagy ahogy egykoron emlegette őket: a növények „királynői”. Szépségük és változatosságuk alapján feljogosít ez a megállapítás. A tudós 1928-ban tette közzé képekkel illusztrált tanulmányát a Természettudományi Közlönyben az orchideákról. Ebben - egyebek mellett - a következőket olvashatjuk:- „A trópusiak nagy része — ezek közül kerülnek ki a növényházak féltve őrzött kincsei is - az őserdők fatörzseire telepszenek. A gyökereik szivacsos burkával kötik meg a levegő vízpáráját. Szárazon fehérek, nedvesen zöldek ezek a léggyökerek, és így az asz- szimiláció céljait is szolgálják. A víz és a táplálék felhalmozására szolgálnak a hagymaszerűén megvastagodott hajtások, vagy különösen az örökzöld lombú fajok húsos, vastag levelei. A víz lekötésére, a túlságos párolgás megakadályozására ezeknek a leveleknek külön nagy sejt- jeiben sűrű, nyálkaszerű nedvet találunk. A szükséges víz- mennyiség biztosítására szolgáló berendezések még feltűnőbbek azokon az orchideákon, amelyek az erdők szélén, vagy a nyílt, napos termőhelyeken díszlenek...” Az évszakokhoz alkalmazkodnak Földrajzilag fontos kérdés, hogy az élőlények hogyan képesek alkalmazkodni ■ az évszakokhoz. A hőmérséklet és a csapadék változásaihoz a növények és az állatok tájanként különbözőképpen reagálnak. Lényegében ebből alakult ki az életformák sokszínűsége. Ezt figyelembe véve Soó Rezső is foglalkozott az említett kérdéskörrel, és egyik művében a növényi életformákat az áttelelő szenek alapján csoportosította. Mindez a tagolás - amint az ábra is mutatja - a fáktól a levélrózsákon át az indásokig, illetve a hagymásokig a növényvilág sokoldalú alkalmazkodását bizonyítja, és rengeteg megfigyelésen alapul. A különböző növényi életformák megjelenése és ábrázolása Soó Rezső szerint A holland kongresszuson a Bükk hegységről is beszélt... 1935. szeptember 5-én a hollandiai Amszterdamban nemzetközi botanikai kongresszust tartottak. Ezen részt vett és előadást tartott Soó Rezső, a debreceni egyetem akkori tanára is. A hazai modern növényföldrajzi kutatásoknak az 1925-1935 közötti évtizedben elért eredményeit foglalta össze. Az előadás rövidített változatát a Természettudományi Közlönyben tette közzé 1937-ben. Felvázolta a hazai tájegységeken folytatott kutatások eredményeit és azokat a tudósokat, akik ezekkel foglalkoztak annak idején. Ebben olyan nevekkel találkozhatunk, amelyek ma is kiemelkedőek a hazai botanika történetében, mint például Jávorka Sándor, Csapodi Vera, Tuzson János, Rapa- ics Raymund, Fehér Dániel, Zólyomi Bálint. A szerző - többek között - arra is utalt, hogy Magyar Pál 1933-ban és 1934-ben végzett kutatásokat a Börzsönyben és a Bükk hegységben levő erdőtípusokról. Megállapította, hogy a rendesen kezelt erdők talajnövényzete jellemző a termőhelyi viszonyokra. Ezektpl függ az ott található faállomány növekedési energiája. Arról is beszámolt, hogy 1934-ben Zólyomi Bálint és Bacsó Nándor a Bükkben vizsgálta a különböző növénytársulások talajviszonyait és azok mikroklímáját. Ezekkel kapcsolatban rendszeres méréseket folytattak, és ezeket rögzítették.
