Heves Megyei Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28 / 24. szám
1995. január 28., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal A hó birodalmában Változatlanul igazi síparadicsom Szlovákiában a Magas-Tátra. Hótól roskadozó fenyőfák, síelők, szán- kózók, szikrázó napsütés vagy ködbe burkolózó csúcsok - és igazi téli hangulat... FOTÓ: MAJOROS TAMÁS Lőrincze Lajos: Szavak ízlelgetése Nyelvi forrásvidékeim számbavételét elhagyva, hadd nézzek vissza egykori magamra a mai nyelvművelő szemével és kérdésével: hogyan néztem én akkor az ismeretlent, a nyelvi újat; voltak-e gondjaim a számomra homályos, érthetetlen szavakkal, kifejezésekkel. Az új önmagában aligha okozhatott igazán gondot, mert hiszen ilyennel állandóan találkoztam, ez volt a természetes. Akkor ismerkedtem meg a világgal, és hát - ahogy a Ludasban írják - egy újszülöttnek minden vicc új. De ezen túlmenően határozottan emlékszem az újnak, a megszokottól eltérőnek örömére. Tetszett nekem minden, ami különleges! Egyszer — arra is emlékszem, hogy búcsú napján történt, a ringispi (ringlispil, körhinta) mellett álldogáltunk - azt mondta egy nagyobb fiú a másiknak: te rota, füzess föl! Azaz: fizess helyettem, rota (barátom, pajtásom, komám), hogy felülhessek! Ez a rota rettentően megtetszett nekem. Valahogy olyan legényesnek, különlegesnek éreztem. Azelőtt néni riágyoh hallottam. Úgy gondoltam, hogy a rotám olyan jó barátom, hogy mindenki ellen megvédenénk egymást. Próbálgattam is magamban, hogy egyszer én is így szólítom majd a szomszédunkban lakó pajtásomat, Vörös Gábort. (A rota szó aztán - jó tíz évvel később - bekerült a szentgáli tájszavakról írt egyetemi szemináriumi dolgozatomba. Jó földszagú példái vannak - mondta írásomra elismerőleg és kedvesen Lazaic- zius professzor úr.) Egy másik eset. Valamelyik nagybátyám vagy talán inkább a leendő sógorom, Hegyi István Kis Tamás Imrééknél szolgált a falu végén. (Volt vagy ötven Tamás család, mindegyiknek megvolt a megkülönböztető neve.) Egyszer egy igaszeg hiányzott befogáskor. Mintha ma is hallanám, azt mondta Tamás Imre a nagybátyámnak (sógoromnak?): hallod-e, ugorgy át... (már nem emlékszem, kihez), kérdezd meg, nincs-e egy vol- lentér igaszege. Hát ez a vol- lentér igaszeg valami egészen különleges dolog volt nekem. Azonnal megértettem, hogy ilyesmit jelenthet: fölösleges, elfekvő, nélkülözhető igaszeg. De a vollentér, az egészen más! Az örzőgyerek viszont oroz. Szomjúhozik én lelkem az ének szavai szerint, de különösen: szomjas, sőt: szomgyus vagyok. Hamar megszoktam hát az ódon egyházi énekeket: lm bé- jöttünk nagy örömmel; Haragodnak nagy voltában; Szűkölködünk nagy mértékben stb. A régies igealakok a mi nyelvjárásunkban már nem éltek, de hamar megszoktam az ilyeneket, mint: látá, mondá, mondta vala, megmondottad volt stb. S a régiek különleges beszédeként fogadtam el és tanultam meg az ilyen terjengős, ünnepélyes fordulatokat is: élt pedig abban az időben; szólva nékie, mondván; megharagu- vék az ö szívében; a tegnapnak ö elmúlása... Csak eleinte nehéz volt megtanulni, s az is gond volt, mit mondjunk a magunk szavaival, mit a bibliai történet szövegével, amikor felelünk. Hogy az iskolában mi volt erről a hivatalos álláspont, mi volt a gyakorlat, arra már - engem is meglep - nem nagyon emlékszem. Kezdő fokon nyilván szó szerint mondtuk a megtanult anyagot. Másként nem is tudom elképzelni. Mit is mondhattunk volna feleléskor, ha így tanultuk meg Káinnak atyja kérdésére adott feleletét: Avagy őrzője vagyok én az én atyámfiának? (Jószerivel ma se tudnám gondolkodás nélkül mai nyelvre lefordítani.) Vagy Góliát kérdését: avagy eb vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? - mondhattam volna-e ilyenformán: Hát kutyának nézel te engem? Pedig valami olyasmi volna az élő nyelvi megfelelője Góliát kérdésének... Egykori „isko- láim”-ról emlékezve talán többet kellett volna írnom hivatalos iskolámról, a szentgáli elemi iskoláról, amelynek hat osztályát végeztem el. Tanítóimról, a tanítás módszeréről, tankönyveinkről, olvasmányaimról. De mindezek összegzése egy másik tanulmányba kívánkozik. Most csak annyit: bármily meglepő, én - szerettem iskolába járni. Először persze féltem, mert sokat ijesztgettek vele, de hamarosan kiderült, hogy semmi okom a félelemre. Sőt! Szinte kívánkoztam az iskola falai közé, mert ott fokozatosan az elsők közé verekedtem fel magam, majd vitathatatlanul első lettem. (Újhold évkönyv, 1991! 1.)
