Heves Megyei Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-24 / 20. szám
6. oldal Horizont 1995. január 24., kedd Két korszak feszültségében: Mire okítanak a művészek? A Filharmónia decemberi hangversenyét Egerben a Magyar Virtuózok adták a Gárdonyi Géza Színházban. A műsort Vivaldi Négy év- szakokja és Bartók Béla Diver- timentója alkotta. A kiadott tervezet szerint a Divertimento szerepelt az első helyen, utána következett volna a barokk mester. A művészeti vezető hegedűművész, Szenthelyi Miklós jól alkalmazta a cserét. Előbb az a tizenkét életkép, a természetből ellopott táj, derű, szépség, tomboló életkedv, az elemeknek és a természetben, a fák és füvek, a hegyek és a völgyek, a vizek és a mindenféle hullámzás közvetlenségében élő pásztomépek és egyebek jutottak szóhoz, közelítettek meg bennünket, amelyeknek bája és örömöt hozó közvetlensége árad a vonósok keltette harmóniákból. Vivaldi maga is érzelmek jól csoportosított együttesének képzelte el ezeket a magukban is megálló, hangulatilag jól elkülöníthető életképeket, szövegben, formás szonettekben foglalta össze indítékait a zenei poéma keletkezéséhez: ránk vezeti azt az áramlást, amit ki lehet, olykor vigaszul ki is kell olvasni az éterből, a felhők feletti, a csillagok közötti és a képzelet által is elérhető szférákból. Mert ez az egyébként örömre is született, ám a leg- ■ többször szánandó sorsú ember kénytelen eltűrni a külső és belső viharokat; talán csak a hitében szerezhet némi bizonyosságot arról, van-e a dolgoknak együttes tartalma, mint szépség, jóság és igazság. Bartók egészen más. Ha Vivaldinál a reneszánsz ember derűjében részesültünk, Bartók felébreszt ebből az álmodozásból, ránk reccsent. Hiába nevezi ő a zenét ez alkalommal szórakoztatónak, mert a divertimento olasz szó, szórakozást, örömöt jelent, bár évszázadok során több értelemben is használták. Itt, Bartóknál - ha szigorúan, komoran is, a magány szorításában fellelhető lelki örömre vagy élvezetre lehet gondolnunk, ahová ez a földi- leg, jogilag csaknem hontalanná vált ember kerülgette a maga sorsát, az élet buktatóit. Mára, a XX. század végére nekünk tudomásul kell vennünk, hogy a reneszánsz ember nyugalma, emberi méltósága magasan fölötte lebegett a mai mércének, állapotnak. Mi itt, lelki és egyéb nyavalyákkal terhelten csak sóvárgunk az idilli állapotok után, amelyekről Vivaldi hegedűi áradozva számolnak be. Vagy csak ő is vágyait, álmait szőtte muzsikába? Mindig is ilyen volt, ilyennek maradt ez a világ, csak pillanatai voltak, lehettek ennek a magunk által írott történelemnek, amikor nem a lélek és a test szenvedése markolta meg az agyakat és a szíveket. Szenthelyi Miklós virtuózai Vivaldi után drámai ellentétként húzták nekünk Bartókot, hogy aztán a nagyon ismert fesztiválszámmal, a polkával és Brahmsszal üssék helyre a hálás közönség lelki egyensúlyát. Ezek a munkájukhoz, műfajukhoz nagyon értő zenészek magukhoz emelték a közönséget, és az este ennek a kettős örömnek a nyugtázásával ért véget. (farkas) A gyógyítás polihisztora A fejfájást csillapító szentről, Aspirinusról kapta nevét a világszerte talán legtöbbet szedett medicina, az Aspirin. A kis fehér tabletta sokaknak valóban áldást jelent; erre vall, hogy csupán az Egyesült Államokban évente több mint 20 milliárd szem - súlyra körülbelül 20 tonna - fogy belőle. A bizonyos fákban található keserű anyagot, szalici- lin-származékot tartalmazó orvosság gyógyhatásait az amerikai Jons Hopkins Egyetem kutatói laboratóriumi vizsgálatok során térképezték föl. Kiderült, hogy az aspirin szinte polihisztora a gyógyításnak: számos kór megelőzését, tüneteinek enyhítését segíti. Az infarktusveszélynek igencsak kitett egészségügyi dolgozók körében végzett fölmérés szerint aspirin tabletták szedésével az orvosoknál 44, az ápolónőknél 25 százalékkal csökkenthető a szívdefekt veszélye. A kísérletek azt is bebizonyították, hogy azok között, akik aspirint vagy más hasonló típusú gyulladásgátló készítményt szednek, az átlagosnál 50 százalékkal ritkább a végbélrák. A kutatók szerint az aspirin általában is fokozza a rák ellen védelmet adó anyagok - az interferon és az interleukin - termelését a szervezetben. Mindezen túl: Aspirin dr. az agy vérellátásának javításával jó hatásfokkal hárítja el vagy késlelteti az öregkori memóriazavarokat; s mintegy 20 százalékkal csökkenti a migrénes fejfájások kialakulásának veszélyét. Azoknál az epéseknél, akiknek kövét gyógyszeres kezeléssel sikerül feloldani, hosszú éveken át gátolja új kő kialakulását. Arc a jelenből: Thoma Emőke Fontos, hogy győzzön a tudás, s az igénytelenség visszaszoruljon Az egyéniség abból is kiderül, hogyan és milyen hangot üt le az első pillanatban. Thoma Emőke azt mondja; „1947-ben születtem. Édesanyám Kodály-növendék volt a Zeneakadémián, énektanári, karvezetői, zeneszerzői és zongora-szakokból diplomázott, gyermekeket tanított és tanít a mai napig. Édesapám építészmérnökként végzett a Műegyetemen. Az építészet „forma-szerke- zet”-házasságában ő a statikuspályával járó szerepkört vállalta, 1984-ben bekövetkezett haláláig. A nővérem, Ildi az ELTE olasz-spanyol szakán edződött gondolkodásával a legjobb barátom. A krisztinavárosi gimnáziumba jártam, iskolai éveim alatt a költészet és a matematika között őrlődtem, s végül egy forint feldobása döntötte el, hogy az építészkarra jelentkeztem”. Ebben a pár mondatban minden feszültség szinte kot- taszerűen „le van jegyezve”. Innen indult az az ember, aki 1975-ben költözött Egerbe, férjével, Komáromi Péterrel, a szintén építésszel. Abba a városba, „a nagy hagyományú, kiemelkedő történelmi, építészeti értékű városba, mely ez időben ezeréves történetének egyik mélypontján volt”. A hetvenes évek végére nemcsak létrejön, de meg is szilárdul az a szellemi-szakmai építészközösség, az Egri Építész Kör, amelynek máig vezetője Thoma Emőke. A jegyzetíró elcsodálkozik. Egy széles, értékes társadalmi-szellemi háttérrel rendelkező pesti fiatalasszony hogyan szánja rá magát arra, milyen okok irányítják lépéseit, amikor a vidéket választja? Az akkori idők ismeretében is komoly érv szólt Eger mellett: a férje, aki 1992-ben baleset következtében hunyt el, Pesten, a megye ösztöndíjasaként tanult. De ettől még tovább is állhatták volna, mint ahogyan annyian - csalódva az itteni körülményekben - el is költöztek innen. Az itt letöltött húsz esztendő nem minősíthető sétagaloppnak Thoma Emőke számára sem. Első feladatait az öreg épületek felújításai jelentették az egri belvárosban. Az akkori egri tervezői elit tagjai a védett és nem védett házak megmentését, a munka módjának, tartalmának és hatásának méreteit fel se fogták. Mára tudjuk-látjuk, hogy az egri belváros végrehajtott rehabilitációja a foghíjak beépítésével együtt már nemcsak a múltból kimentett fontos értékek, de az egri jelenhez és a jövőhöz is hozzátartoznak. Es nem vonszolt tehertételként. Nem téved nagyot, aki úgy találja, hogy az évek során az egri építészeti világ a tervezők, kivitelezők, felfogások, érdekek, személyek, csoportok, pénz, ízlés, köz- és magánérdek bonyolult hálózatává fonódott-bo- nyolódott össze. A város rendezése, a részletek-részek megtervezése körül is összecsaptak a különféle nézetek és érdekcsoportok. Nem kisebb kérdések vártak megoldásra, mint az, milyen irányban terjedjen tovább a város, mi legyen az Almagyar-domb- bal, hogyan kellene, illenék ezt a történelmi levegőt árasztó bükkalji fészket úgy lehozni a Gárdonyi Géza által megírt költészeti magasságból a mindennapokba és a jövőbe, hogy ennek a nemzedéknek ne kelljen szégyenkeznie kicsinyes balfogásai miatt? Tudjuk, mára is sok a megoldatlan kérdés, a kijavítandó - több helyen már nincs mód változtatásra! -, az esetleg kiegészítendő, átrendezendő megoldás. A szellemi erő, a tántoríthatatlan következetesség azért áttöri néha a korlátokat-akadály okát. 1979-ben nívódíjat kap a Kacsapart 14. sz. alatti barokk épület rekonstrukciójáért, 1983-ban az „Év lakóháza” Heves megyei első díját veheti át a Beloiannisz u. 6. foghíjért, 1988-ban a B-A-Z megyei első díjat kapja a Mezőkövesd, Mátyás király u. 14. számú házért, 1992-ben a Joó János utcai lakóházért és 1994-ben a pásztorvölgyi tizenkét évfolyamos gimnáziumért az „Év háza" egri díj első fokozatát érdemli ki. 1985-től publikációi jelennek meg a Magyar Építőművészeiben, a Műszaki tervezésben. Előadást tart 1987-ben Amszterdamban, az Építészeti Akadémián. Konferencián vesz részt, és szót kap a jeruzsálemi 1CO- MOS-konferencián. És hogy a hazai nyilvánosság is értesüljön arról, ami az egri építészetben új gyökér, új ág, új szellemi folyamat, az Egri Építész Körrel - ő a vezetője — az Ifjúsági Házban a teljes átriumot betöltő anyaggal kiállítást rendeztet 1985-ben. Ezt a dokumentációt, az egyes alkotásokat mélyen bemutató együttest még 1986-ban „felléptetik” Kecskeméten, Budapesten, a Magyar Építész Szövetség Kós-termében. 1988-ban az egri Kispréposti palotában, a Budapest Galériában jelenítik meg azt, ami itt, Egerben szellemi társulásként, hatóerőként működik. Akar és tud működni. A bécsi Collegium Hungaricumban részt vesz ez az egri kör a Mai Magyar Építészet című tárlaton. Megálmodott dolgaink egy részét a mindennapi járókelő szemlélheti Egerben, és azokon a helyeken, ahol az ő terveit megvalósították. A leltár még nem teljes, nem is sorolom fel a tételeket. Inkább azt idézem, amit nemcsak függelékként, hanem beszélgetésünk fontos pontjának is tartott, ezért ide írom az ő határozott meggyőződését. Azoknak is, akik társai - biztatásul —, azoknak is, akik vitapartnerei, netán ellenfelei- az érdekek okából -, milyen is Thoma Emőke sum- mázata eddigi egri húsz évéről: „Ha megpróbálnám ösz- szeszedni, miért is küszködtünk az elmúlt időszakban ezek jutnak eszembe: azért, hogy a tudás győzzön, azért, hogy a szakmát tisztességesen tudjuk gyakorolni, azért, hogy a korrupció és az igénytelenség ne nőjön a fejünkre, azért, hogy az írástudók felelősségét hangsúlyozzuk, azért, hogy a demagógia ne tudjon teret nyerni, azért, hogy a szellemi nyitottság értelmet kapjon, stb.” A küzdelem természetesen folyik tovább. És ez az alkotó egyéniség, aki élete legszebb korszakaként emlegeti a lányaival töltött „gyeses éveit”, és akit férje elvesztésével fél életétől fosztott meg a sorsa, hite és készségei szerint jó ügyért lelkesedik. Jó ügyért indul újból és újból vitába. Mert ma még az is gond, hogy be kell bizonyítanunk, nincs szocialista vagy kereszténydemokrata vagy fiataldemokrata, netán nép-nemzeti ház. Csak jó ház van és rossz! Ez a tervező, a műépítész igazi, emberi feladata. A közösség javára! Hitünk szerint a legjobb időben szólaltattuk meg Thoma Emőkét, mert a választások után az önkormányzat új felállásban és minden bizonnyal jól átgondolt szempontok szerint indul neki annak a négyéves periódusnak, amelyben ez a város gazdagodni szeretne külsőleg és belsőleg egyaránt. Farkas András Különleges kamarazenei csemege: Schuberttól Prokofjevig A Filharmónia a ’95-ös esztendőt Egerben különlegességgel, a kamarairodalom néhány nagyszerű alkotásával köszöntötte. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy ez alkalommal a ritkán hallott szólóhangszer, a fuvola és a zongora párosa kapott pódiumot. Schubert, Chopin, Ravel és Prokofjev művei bő másfél századot ölelnek át a zenetörténetben, a XIX. század elejétől e század feléig, hiszen a D-dúr szonátát Szergej Prokofjev 1943-ban írta. A műsor közepére szerkesztették Alfredo Casella (1883-1947) olasz zeneszerző, karmester és zongoraművész két apróbb, zongorára írt darabját, a Barcarolát és a Scherzót. A rendezőket, magát a jegyzetírót is meglepte, hogy a zordra fordult, tehát náthát is termelő időjárás ellenére sokan voltak kíváncsiak erre a zenei eseményre. Annak ellenére, hogy úgy általában a kamaramuzsika nem szokta lázba hozni a szimfonikus zenéhez szoktatott, a zongora-virtuózokra kíváncsi egri hallgatóságot. Talán ezért is történt mindez így, mert a fuvolaművész magyar Bálint János, a fiatal nemzedék egyik markáns tehetsége és Luciano Cerroni, a római zongoraművész és professzor párosa különös élmény lehetőségét sugallta. Van abban valami a meglepetések és a szerencse kosarából, ha két ilyen művész, korban és felfogásban, hagyományokban és temperamentumban ennyire különböző egyéniségek - akár a véletlen folytán is - összeszerződnek egy ilyen fellépésre. A két művész közötti egyezés és különbség választóvonalai már Schubert muzsikájának elővezetésénél észlelhetőek voltak. Az op. 16-ban ugyanis Bálint János az első taktustól kezdve az áradó és folyton megújuló érzelmek, dallamosságok hullámzásában lebegett, mintha szárnyakat akarna bontani, míg Luciano Cerroni, a maga őszülő szakál- lával, pedáns játékával kívül maradt azon a bűvkörön, amibe, ahova a fuvolás őt be akarta csalogatni. Pedig az ismereteire, tapasztalataira támaszkodó zenehallgató azt hinné, hogy ha valakit tűzbe lehet hozni a zenével, ráadásul a romantikussal, akkor azok aztán az igaziak, az olaszok. Chopin esetében is bizakodtunk, hátha eltűnik ez az érzelmi fátyolfal Bálint János és Luciano Cerroni között, mert hát mikor nem kell az embernek a gyerekkorára, az anyjára és a legdúsabb érzelmekre gondolnia, ha nem akkor, amikor a bölcsődal, az élet első fázisában olyannyira minden élményt szülő elringatás, dajkálás a téma? Félreértés ne essék: kitűnő zenélést hallottunk, csak azt a képzetünket nem sikerült elhessegetnünk, hogy az olasz művész jobban tisztelte a saját zenefelfogását, mint azt a lelke- sültséget és hangulatot, amivel a magyar fuvolás belevetette magát a játékba. Mert bizony a zene elsősorban kellemes hatást kiváltó, nemes játszadozás; ha nem a legnemesebbik. Mert mi is történik? A művész kiáll a pódiumra, előveszi a kottáját, hogy az írásból támaszt kapjon memóriájában a hangok sorrendjére, erre-arra, s aztán tanult mesterségének minden felkészültségével és hangszerével nekikezd a látszólag önfeledt szórakozásnak. Holott ez produkció is, szórakoztatás is, azontúl és azonfelül, hogy a közönséget is meggyőzi arról, ilyen szinten is érdemes, ilyen nyelven is szükséges beszélni egymással. Mármint művésznek és közönségnek. Amikor aztán az olasz zongoraművész Alfredo Casellát mutatta be a Barcarolával és a Scherzóval, világossá vált: ez a Mester mindent tud a zenéről, a maga módján interpretálja anyagát, a közönséggel el is fogadtatja azt, amit ő a zenei játékról gondol, azokról az apró „semmiségekről”, amiknek a zeneszerzők olyan nagy fontosságot tulajdonítanak. No meg mi is, ha jobban odafigyelünk. És amikorra Ravel Szonatinája és az orosz szerző D-dúr szonátája, az op. 94. felhangzott, már tudomásul vettük, már kevésbé látszott-tetszett visszafogottnak a zongoraművész, noha a fuvolás, ez a fiatal, fáradhatatlan Orfeusz csak fújta a magáét; nem okozott neki feszültséget - nyilván barátjaként tiszteli a Professzort -, hogy időben pontosan egymást egyensúlyozva segítették a közönséget a zenéhez való közeljutásban. (f.a.)
