Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-03 / 259. szám
6. oldal Horizont 1994. november 3., csütörtök Hazakerült „A Dunánál” eredeti kézirata Otthonom, Idaho - Gus Van Sant filmjének egyik jelenete E heti film- és videopremierek Árnyékország Richard Attenborough, a Gandhi világhírű rendezője világsztárokkal készítette új filmjét. A történet 1952-ben kezdődik, a helyszín pedig Oxford. Itt egyetemi tanár C. S. Lewis (Anthony Hopkins), a kor egyik vezető irodalmára. Évtizedek óta alkotói elefánttomyába bezárkózva éldegél. Egy alkalommal azonban meglátogatja hűséges levelezőpartnere, Joe Gresham amerikai írónő (Debra Winger), s az életvidám fiatalasszony felkelti érdeklődését. Névházasságot kötnek, de amikor kiderül, hogy a nő gyógyíthatatlan csontrákban szenved, igazi hitestársaként fogadja Joe-t... A film két valóságos személy életét dolgozza fel, de mégsem dokumentum- jellegű a történet. A gyönyörű love storyt az egri Prizma nézői tekinthetik meg. Az arc nélküli ember A filmnek Mel Gibson nemcsak a főszereplője, hanem a rendezője is. Justin Mc. Leód (Gibson) hét éve költözött a békés tengerparti faluba. Azóta a pletyka és a gúny céltáblája sérült arca és a múltját övező rejtély miatt. Itt tölti a nyarat Chuck, aki abba az iskolába akar felvételizni, ahol apja is tanult. Ráébred, hogy segítségre van szüksége, ezért Mc. Leódhoz fordul magánórákért. A romantikus hangulatú filmet az egri Uránia mozi mutatja be. Otthonom, Idaho A mai amerikai filmművészet két fiatal férfisztárja együtt játszik ebben a megrendítő hatású filmben. Keanu Reeves ezúttal egy jó családból származó fiatalembert játszik, aki csavargók és bűnözők között él. Barátja egy narkolepsziás tinédzser (River Phoenix), aki önpusztító módon vetette bele magát az ital, a drog és a prostitúció világába. Az élet sajnos utánozta a filmet: River Phoenix 21 éves korában tragikusan elhunyt. A film megtalálható az egri Videotop videotékában. Hazakerült Magyarországra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba József Attila A Dunánál című versének kézirata; a költeményt Opiat ka András, Svájcban élő magyar származású újságíró adta át. Nagy Csaba, a múzeum munkatársa az 1936-os könyvhétre íródott vers kéziratának történetéről elmondta: a költő egyik legismertebb műve, elkészülte után a József Attilát jól ismerő Landy Dezső nyomdászhoz került. Landy 1949-ben Brazíliába emigrált, és magával vitte a háromoldalas kéziratot is, amelyet ezután egy emlékkönyvben őrzött. Halála után özvegye ajándékozta Oplatka Andrásnak, a Neue Zürcher Zeitung nyugdíjas zsurnalisztájának. A Magyarországról 1956-ban eltávozott újságíró azonban úgy vélte, hogy a kéziratnak haza kell kerülnie. Ezt az irodalommal foglalkozó szakembereket élénken foglalkoztató eseményként értékelte a múzeum munkatársa. Egy magyar pap kiállítása - az író-festő Prokop Péter Rómából Meghívást kaptam annak idején a budapesti Gellért Szálló teaszalonjába, Prokop Péter pap-festőművész tárlatára. Legutóbb a pestszenterzsé- beti kiállítása kapcsán elmélkedtem róla, amikor az a több mint háromszáz műve úgy sorakozott egymás mellett, mintha a végleges körképet akarná láttatni. Felmutatni azt, ami volt, és amivé lehetett ebben a földi vándorlásban ez az ember. Mert ez a pap, ez a festő, ez az író: főhivatásban vándorember. Figyelő, kutató, megismerő, majd a maga saját jelrendszere - jelrendszerei - szerint rögzíti mindazt, amit neki fel kellett tárnia ebből a folyamatból, ahol és amikor itt beleállt a földi létbe. Abba az áramlásba, amiben kétszer ugyanaz a vízcsepp nem esik le, nem eshetik a fejünkre. Nézi is ezt a kavargó-tekergő világot, el is távolítja magától, úgy három lépés távolságra, hogy sub specie ae- temitatis - tehát az örökkévalóság szemszögéből - láthassa, fogalmazhassa meg mondókáját. Nincs könnyű dolga. Mégis az az érzésünk, akár töltőtollat vagy írógépet ragad, akár a ceruzát, az ecsetet fogja meg, akár papírra vagy vászonra „dörgöli oda” élményeit, azok mindig telitalálatnak foghatók fel. Mert szülőanyjuk a pillanatban fogant élmény, apjuk pedig ez az őszinte, élemedett kora ellenére gyermekien ártatlan lelkű művész-író. Aki gyanútlanul hagyja magára ömleni az indíttatásokat, a gondolatokat. S ha már fülön fogta őket, nem is engedi el azokat, mondván: nem azért érkeztek meg, hogy „letagadjam őket. Szóljanak velem, mellettem, netán helyettem is.” E hosszú élet legnagyobb, mindenek fölött világító magasztos tartalma hordozan- dója, keresztje, ha úgy tetszik, másodélete - Jézus szenvedéstörténete. Másfajta látomása támad minden órában erről a szent szövegekben megjelenő képsorról. Másképp látja Jézust, társát, vezetőjét az élet forgatagában, mint Papini. a nagy olasz író, aki évtizedekkel ezelőtt a komák meglepetést okozó szöveget írt le a történelemnek erről a misztikus időszakáról. Arról, amikor a csillagok megjelentek Betlehem, a Halak Háza felett. Elgondolkozunk, egyre mélyebbre jutva a kérdésekben, hogyan talál ehhez a karakteresen egyszerű Jézus-fejhez mindig is más színeket, más hangsúlyokat, hogy unhatatla- nul szemlélni tudjuk a vonásokat, amik mégis csak a képzelet szülöttei. Azaz: azé a látomásé, amely az adott pillanatban, az imádság mélyén a festőnek feltűnik a lélek el- nyűhetetlen filmszalagján. Nincs haragban a történelemmel sem. A Dea Graeca, az 1959-ből származó Lány akvarellben, vagy az Egy arc Gerovóból (1957-es keltezésű nagyszerű arctanulmány) bizonyítja, hogy nyitott szemmel járkál a világban, az időben előre-hátra, ahogyan az Örök Városban rendelkezésre álló tengernyi látnivaló az odafigyelésre készteti őt. A gyanúsítás is eléri őt bennem, amikor arra gondolok, hogy ez a pap, ez a festő több ezer alkotásával, albumaival, freskóival Rómától Fatimáig, Budapesttől Kalocsáig, Egert sem hagyva ki, szórja szét mindazt, amit más önző módon pénzért adna: ő ajándékoz, ide-oda, amoda, olyanoknak is, akiknek csak halvány fogalmuk - régi szóval, fidu- ciájuk - sincs arról, amit a kezükben tartanak. Vagy csak át nem gondolt tiszteletből tesznek ki tőle származó képeket a falakra szobáikban, termeikben, templomaikban. Az idő Prokop Péternek dolgozik, még akkor is, ha az ilyen-olyan hatalom kis- és nagyképű szolgái olykor kényszeredetten paroláznak is vele. És ha már hatalomról, a mindig csak rosszul, hebehurgyán megfogalmazott hatalomról vitatkozik mindenki ebben a mai korban - no meg arról, hogy a gyakorolható hatalom kiknek-miknek a kezébe tud lezuhanni! -, nem árt ideidézni ennek a kopott papi civilben parádézó kedves jelenségnek egyik rövid fogalmazványát a most megismert kötetéből, a Hulló Tobozokból. íme a teljes szöveg, az életkép és a gondolat maga: „A Vatikáni Bankból a Da- masusi udvaron át haladok a lift felé. A felsőemeleti üvegfolyosó szemembe veri a napfényt. Mögötte az államtitkársági hivatalok tündökölnek. (Minden hangsort plasztikusan ír le! - a szerk.) Oda jutni valamelyik selymes székre - minden valamirevaló római papnak, aki karrierrel van megáldva, titkolt vagy kenetesen takart álma. (Kiemelés tőlem - a szerk.) A miniszterelnök jobb vagy bal oldalán túl akad még egyéb kitüntető ígéretes ülőhely. Itt folyik az egyház kegyes politikája, mely - mint minden kormányzat - ilyenebb-olyanabb, bal fülét jobb kézzel vakaró eszközökkel törekszik céljára. Különféle idők különféle személyei közelednek, távolodnak Mac- chiavelli gondolatai körül. Dönthetetlen ügyekben is nyilatkozni kell. Nyolcszázmillió hívő gondja nem kicsi probléma. Milyen szerencse, hogy legalább a pápa-királyságoknak vége!” (Mi nyüzsög egy ilyen jegyzet mögött? Egy egész világ.) Felkiáltójellel vet véget egy gyötrő gondolatsornak, amely mögött egy kétezer éves világ- történelmi folyamat húzódik meg, tüskékkel, néha hangosan vérző felkiáltásokkal is. Hasonló gondot rögzít Prokop garmadával ebben a csaknem negyedfél száz oldalas napló- szerűségben. Nem érdekli, mi is lenne a sok-sok feltett kérdésre az érdemi válasz. Kiírta magából, a többi a felhasználó, az olvasó dolga. Dolgozzon^ az is. O még visszamegy a műtermébe, hogy egy újabb áhítatot rögzítsen arról a Jézusról, akinek a nevében a karrierek, személyek és hatalmi fészkek, fészkelődések burjánzanak. Nem érdekes ez így, összefogva és részletezve? Farkas András A visszapillantó tükörben láttam, hogy a mögöttünk haladó kocsiban kitekeredett a vezető nyaka. Lehetetlen pózban ül: bal válla ferdén, a magasban, valamit a füléhez szorít, miközben jobb kezével tartja a kormányt. Ja persze, ötlik fel, ez az ember telefonál. A villanásnyi jelenet nyomán már nem is olyan nehéz elképzelni korunk hősét, sőt „hősét”, elvégre számtalanszor látjuk akcióban. Vállalkozó - vagy inkább annak nevezi magát, egyébként csak seftel. Arról ismerszik meg, hogy karján aranylánc csillog, felsőtestén selyemblézer feszül, élénk színű nadrágot hord, és természetesen drága papucscipőt. Kezében pedig az elmaradhatatlan hordozható telefon, menet közben hív rajta boldogot-boldogtalant. A rossz nyelvek szerint még a WC-re is magával viszi. Ami nem volna baj, ott ugyanis nem közlekedik. Halló, kanyar...! Olvasom viszont az egyik újságban, hogy a megyei kórház baleseti osztályára szinte naponta tolnak be olyan sérültet, aki a mobiltelefonálás áldozata lett. A készülék leesett az ülés alá, le kellett hajolni érte, e művelet közepette azonban „sikerült” kiegyenesítenie a kanyart. Vagy éppen a tárcsázás vonta el a figyelmét, s máris megtörtént a baj, mert a szembejövő kamion nem könyörül. Sebészek Magyar- ország-szerte rémtörténetek tucatjait mesélhetnék, úgy látszik, az autóban is használható telefon nemcsak az üzleti ügyintézés jelképe, hanem a presztízsé is. Ha mások szeme láttára, vezetés közben teremtesz kapcsolatot, akkor elhitetheted magaddal, hogy fon- tosember vagy. És telnek a műtők. A vadkapitalizmus eme tragikus jelensége komédiává is fajulhat. Ismerőseimtől hallottam egy közszájon forgó történetet. A meglett üzletember kétesztendős fia szívesen játszadozott a papa mobiltelefonjával. Babrált rajta, nyomogatta a gombokat, látszólag logikátlanul, valójában azonban éppen annyiszor tárcsázott, hogy odaát, a tengerentúlon csörögjön egy gyanútlan készülék. Kaliforniában álmos hang szólt bele a kagylóba - hja, az időeltolódás, ott hajnali négy óra van -, angolul hellózott. A gyerek természetesen nem értette a haragos szózatot, de mert szűkös szókincsében központi helyet foglalnak el az állatutánzó hangok, ő is társalgón. Röf-röf-röf, cin-cin-cin, vau-vau-vau, miau, nyihaha; nem biztos, hogy az álmából felriasztott élvezte az előadást. S jó volna tudni, hogy azzal vajon mit kezdett a komyadozó amerikai, amit a vonal innenső végén mondott a gyermek. Ezt suttogta ugyanis a hordozható telefonba: sztrapacska. Zöldi László Gárdonyi Géza muvenek kepregeny-valtozata ' Feldolgozta: Markusz László, Rajzolta: zorad Ernő
