Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-01-02 / 231. szám

4. oldal Szemtől Szembe 1994. október 1-2., szombat - vasárnap Ki mit EXPO-nál a Parlamentben? Senki sem vitatja, hogy egy vi­lágkiállítás jót tenne hazánk hírnevének, nemzetközi kap­csolatrendszerének. A legutóbbi közvéle­mény-kutatások is azt mutatták, hogy népes az expo-pártiak tá­bora. A kérdés csak az, hogy kinél miből táplálkozik ez a ro- konszenv? Érzelmi alapon szeretné, ha egy újabb alkalom lenne arra, hogy Magyarország bemutat­kozzon a világnak, vagy meg­alapozottan, felelősséggel állít­hatja, hogy az államkasszában ott van vagy ott lehet a pénz az expo megrendezésére? Az érzelmeket maximálisan tisztelni kell, de dönteni csak a „piszkos anyagiak” alapján le­het. Ezúttal ez történt. A kormány kizárólag anyagi okokra hivatkozva javasolja a Parlamentnek az 1996-ra terve­zett nemzetközi szakkiállítás megrendezésének lemondását. Mi van emögött? A közle­mény csak körülírja, de nincs mit titkolni: a kormány - mint­hogy csaknem üres a kassza - nem vállalja, hogy állami nagyberuházásként felépítse és üzemeltesse a kiállítást. Most a Parlamenten a sor: előkerülnek-e ott olyan „per­döntő” bizonyítékok, amelyek a képviselőket az expo melletti voksolásra ösztönzik? Ha igen, melyek lehetnek ezek? A leg­döntőbb persze az lenne, ha a szakértők képesek lennének olyan adatokat és tényeket a képviselők elé tárni, amelyek egyértelműen meggyőznék őket arról, hogy a kiállítás meg­rendezése az ország mostani pénzügyi helyzetében is finan­szírozható a költségvetésből. Ha fel tudnák sorakoztatni az ún. vállalkozói tőke elegendő és konkrét részvételének hitelt érdemlő bizonyítékait. Ha min­denki számára egyértelműen kimutatnák, hogy az expo le­mondása - a vele járó anyagi kötelezettségekkel, illetve a ki­állítás nélkül is szükséges be­ruházásokkal együtt - többe ke­rülne, mint a megrendezése. Vannak-e ilyen dokumen­tumok és számítások? Ki mit tesz le a T. Ház asztalára? P. T. (FEB) Ma: országos eszperantista nap A magyarországi eszperantis- ták találkozót tartanak ma Bu­dapesten, a Bem téren. Céljuk, hogy a nyilvánosság figyelmét felhívják az eszperantó nyelvre és az azt használó közösségre. Az eszperantisták nem állnak szemben egyetlen nemzeti nyelvvel sem, hanem a nyelvek és a kultúrák egyenjogúságát és egyenrangúságát hirdetik. Arc a jelenből: Fábián Béla, a senior úszó Ötvenhét évesen, 1994. janu­árjában ment nyugdíjba az „olajosoktól”, harminchá­rom évi egy helyben szolgálat után főgeológusként, kor- kedvezménnyel, végkielégí­téssel. Úgy, hogy egy napig nem volt táppénzes állo­mányban. Felnevelt tanárnő feleségével együtt három lányt, akik itt-ott ugyancsak munkában vannak. 1988-ban, huszonnyolc évi kihagyás után - mint úszó - újból edzeni kezdett. Azóta mint a budapesti Senior Úszó­klub tagja. Nemzetközi verse­nyeken, senior-olimpiákon vesz részt, hozva haza az ér­meket. Az első helyeket leg­többször. S hogy ne legyen egyhangú, akad azért egy-két második helyezés is: 1990-ben Rio de Janeiro-ban kétszáz mellúszásban győz, 1991-ben Indianapolisban százon lett első, 1994-ben Montrealban száz és kétszáz mellen bajnok. Az Árkusban - Koppenhága után a legnagyobb dán város - rendezett senior-olimpián 1990-ben 50, 100 és 200 mel­len diadalmaskodott. Hawaii­ban és Új-Zéland uszodáiban is megfordult. így mindez nemcsak az él­mény betetőzése, sikere, ka­mata, ünneplése egy szellemi és testi kondíciónak. Sokkal több ennél. Beérett mindaz, amire élete első percétől fogva nevelték, keményen, tudato­san. Ma is a hála hangján emle­geti, hogy édesapja, dr. Fá­bián Zoltán, a pétervásárai fő­szolgabíró már negyvenöt éves, érett férfi volt, amikor ő született. Tudatosan erős kéz­zel fegyelmezte. Alig nyolc­tíz esztendős, amikor a család megpróbáltatásai elkezdőd­nek. A Rákosi-éra nem tűr­hette a főszolgabírót a helyén, állásban. Hiába jöttek össze az igazolások arról, mit és ho­gyan cselekedett, nem hagy­ták: minden jövedelem nélkül maradva, beköltöztek a család kezén lévő egri, Arany János utca 20. alatt lévő paraszt­házba. (Az apa jellemzésére: 1944-ben, amikor mint fő­szolgabíró megkapta a rendel­kezést, hogy másnap össze­gyűjtik a zsidókat a járásban, aznap éjjel a sofőrjét a szolgá­lati gépkocsival menesztette, minden zsidó családot kiérte- síttetett, rejtőzzenek el, ahogy tudnak. Sokan meg is fogadták a tanácsot. Egy ilyen túlélőnek a fia a nyolcvanas években az­zal hálálja majd meg ezt a gesztust, hogy restaurátor lé­vén, a család birtokában még megmaradt képeket, nem egy Mednyánszkyt, forgalomké­pessé tesz, ügynököl azokkal, eladja, és sem a munkáért, sem „az aukcióért” egyetlen fillért nem fogad el. Fábián Béla - szerencséjére 1988-tól hozza haza az érmeket... (Fotó: Perl Márton)- úszni kezd. Tehetséges. Ek­kor jut megint egy kemény­kezű nevelő, Bakó Jenő, ké­sőbbi magyar úszókapitány keze alá. A sport azokban az ötvenes években óriási „közé­leti érték”, Bakónak köszönhe­tően „megússzák” a kitelepí­tést. O maga kalóriapénzt kap, mert válogatott kerettag. A nemzetközi mezőnyben is he­lye, rangja volt és maradt: 1954-ben a torinói Eu- rópa-bajnokságon mellen ha­todik helyezett, 1957-ben a párizsi főiskolai világbajnok­ságon kétszáz mellen első. Többszörös magyar bajnok száz és kétszáz mellen. De hogyan lesz valakiből geológus, amikor a családban nemzedékről nemzedékre minden őse jogász? A rend­szer számára használhatatlan „származék” — sportbéli rangja ellenére - azt a tanácsot kapja, hogy jelentkezzék az ELTE geológiai szakára, ezt a tudományágat nem fogta még fel a köztudat, itt nincs divat. A főszolgabíró apa miatt így is csak a befolyásos Kordinesz István kvótáját igénybe véve jut be a felsőoktatásba. 1960-ban már geológus, 1962 januárjától főgeológus. 1973-ban áthelyezik Szol­nokra, hogy onnan ingázzon vissza tizenöt éven át Egerbe, gyarapodó családjához. Megjelenésén, egész tartá­sán, ma is tiszteletet paran­csoló fizikai állapotán lemér­hető, tekintetén betű szerint leolvasható, hogy egész életét lelki és testi fegyelemben élte le. Faggatom is, hogy ekkora hatása támad a sportnak, eny- nyire be tudja szabályozni az embert, ha a versenyszellem egyszer ráült a vállára. Fábián Béla nem innen in­dokol. Három meghatározó egyéniségnek tulajdonítja azt, ami vele történt, és benne az évtizedek folytán végbement. Az első egyéniség az édesapja volt. Érett, nagy tudású férfi, komoly jellemként tudta, mi válik hasznára a gyereknek. A másik Bakó Jenő, akit szinte a sors rendelt mellé, hogy ész­revegye benne a tehetséget, azt a szilárdságot, keménysé­get, amely képessé tette őt a sikerek, az eredmények eléré­sére. És a harmadik? Dr. Her- vay Levente, aki amaz igen­csak rapszodikus időkben ugyancsak az olajbányászat­ban dolgozott, fizikai mun­kásként, noha ciszterci rendi szerzetes volt, történészdip­lomával került a történelem kerekei alá. Ez a paptanár és atyai barátsága, irányítása folytatta azt a nevelést, amit korábban az apa és az úszó­edző derekasan teljesítettek. Mindehhez még „a szeren­cse” is bedolgozott. A főgeo­lógusnak nem kellett a robotot kifejező íróasztal mellett ül­nie. Járhatta a demjéni olaj­mezőket, később az angyal­földieket. Az idő és a tér is másként ivódott bele az ideg- rendszerébe. A mindennapi el­foglaltság másképp vezényelte egész életritmusát, mint azo- két, akik irodalmi környeze­tén, népes személyzet nyo­mása alatt élték—élhették le a nekik rendelt életpályát. Ez a szabadabb légkör növelte szorgalmát, eredményességét. Mára az olajosok azzal told­ják meg a 33 év alatt felvett munkabérét, a korkedvez­ményt és a végkielégítését, hogy az útiköltséget biztosít­ják azokhoz a világversenyek­hez, amikre őt meghívják. Ez a szponzori támogatás nem kevés volt. De hogyan jön össze a többi? Hiszen a szál­loda, a napi rezsi nem semmi - Nyugaton sem. Erre a válasz: feleségének a nagybátyja - a zeneszerző Bartók Béla fia... És mert ismeri, elismeri Fá­bián Béla nemes szenvedélyét ebben a seniorúszó-világban, részt vállal a költségekben. (Bartók Péter, USA.) Hogy milyen ez a se- nior-versengés, a senior-olim- pia? A fiatalok olimpiáján a résztvevők száma nyolc-tíz ezer között mozog. Itt 32 ez­ren vesznek részt, harminckét sportágban. Ennyien neveztek be például 1993 végéig arra az Ausztráliában, Brisbane-ben megtartandó olimpiára, amely most szeptember 28-tól októ­ber 15-ig tart majd. Félig behunyja a szemét, és sorolja, hol és mit látott a vi­lágban. Firenzében, Velencé­ben háromszor szálltak ki, Rómában ötször, Ravenna, Pompeji, Capri, Padua, San Marino is térkép a múltból. És nincs vége. Ma is, ha van az uszodában víz, naponta le­megy, mert ezt nem lehet ab­bahagyni. Hogy elismerés, si­ker jár érte? Másodlagos. Az ember azért egyéniség, hogy fegyelmezett és eredményes legyen. Farkas András OKTÓBER Ebben a hónapban a tavalyi római zarándoklatra emlékezem, és eszembe jut Szent Ágoston szellemes elmélete. Az emlékezet kin­csesházában ott áll minden, amit tudunk. Nagy az emlékezet ereje, tágas, végeláthatatlan szentély ez. Lám, az emberek elmennek, hogy megcsodálják a hegyek ormát, a tenger hatalmas hullámait, a szélesen hömpölygő folyókat, a bolygó csillagok pályáját. Nem beszélhetünk róluk, ha belül, emlékezetünkben nem látnánk úgy, mintha kívülről szemlélnénk. Ebben a kincsesházban felhangzik Róma himnusza: „Ó, Róma, szent falak s a béke városa, te minden városok királyné asszonya. Szent város, vértanúk vérével vagy tele, liliommal ékesített a szüzek élete. Ó, Róma, üdvözlégy, Róma, áldott légy, terólad zeng a föld, tér ólad zeng az ég”. A himnusz először akkor hangzott el, amikor a Szent Péter-bazi- likában szentmisére sorakoztunk fel. A sekrestye folyosóján gyü­lekeztünk. Nem győztem a falak reneszánsz díszeit és a márvány emléktáblákat megcsodálni, máris felhangzott az indulás jele. A roppant ívek alatt vonultunk a Cathedra-oltárhoz. A püspöki kar is felsorakozott, élén Paskai László bíborossal. Felettünk lebegett négy egyházatya roppant bronz alakja, Ambrus, Athanáz, Ágoston és Chrysostomus, amint a lebegő Cathedrát tart­ják. Feledhetetlen pillanat volt, amikor felhangzott az ének: „Szent Péter, jó atyánk, te nyisd meg az eget, hallgasd meg hű imánk, a mennybe fölvezess. ítélőszéken ülsz, körötted társaid, irgalmas szívvel légy, oldd vétkünk zárait! Könyörgő könnyeink s kitárt ke­zünkre nézz, kegyelmes kézzel nyisd az Isten szent egét !”. Az ének szárnyalt, s a bazilika tizenhárom orgonájának egyike csillogó tó­nusban kísérte. Két nap múlva vasárnap volt. Délután kaptunk lehetőséget a La- teránban arra, hogy összegyűljünk magyar misére. Aki magyar volt Rómában, mindenki megjelent. A Laterán „anyja és feje” minden templomnak. Barokk homlokzata mértéktartóan mozgalmas. A belső tér azonban megmaradt eredeti formájában, ahogy Nagy Konstantin megépítette. Négy oszlopsor osztja öt hajóra. Nemcsak az oszlopok eredetiek, hanem az egész puritán kiképzés. Nekem az óriási szentély tűnt fel, amelynek záródásában áll a pápai trón. Csak a tizenkét apostol óriási márványszobra emlékeztet a barokk újjáépítésre. A bazilika mellett csak az ősi pápai magánkápolna (Sancta Sanc­torum) maradt meg abból a lateráni palotából, amelyet Nagy Kons­tantin ajándékozott Szilveszter pápának, és amely évszázadokon át a pápák lakóhelye volt. A kápolna nem látogatható: mellette hű mását építették meg. Hétfőn a falakon kívüli Szent Pál-bazilikában miséztünk. Itt is fölcsengett a római himnusz. „Szent Pálunk, tiszta tűz, ó kérünk, nézz le ránk, te bölcsek csillaga, te ékes égi láng. Az égnek trónu­sán sáfárunk vagy nekünk, Szent Pál, te légy velünk, ha innen el­megyünk. A szíved mennyei bölcsesség tengere, taníts meg minket is, vezess az égbe fel.” Szent Pál bazilikája a formák tökéletességével kápráztat el. Itt minden kész, és minden a beérkezettség nyugalmát árasztja. Pedig nem volt mindig így. Az ősi sírkápolnát I. Szilveszter pápa bővítette ki nyolcvanoszlopos hatalmas bazilikává, amelynek ellenséges tá­madásoktól és fosztogatóktól sokat kellett szenvednie. Ne feledjük, hogy a „falakon kívül” helyezkedik el. A legnagyobb megpróbáltatás 1823-ban érte, amikor tűzvész pusztította el. A falak is leomlottak. A keresztény és nem keresz­tény világ összefogott újjáépítésére. Ma fényesebb, mint hajdan volt. Újra áll a nyolcvan gránitosz­lop. A bejáratnál pedig az a hat alabástrom oszlop, amelyet Meh- med Ali egyiptomi alkirály küldött. Találunk két kék színű mala- chit-lazuli oltárt, amelyek /. Miklós cár ajándéka. A régi formában újjáépült bazilikát 1854-ben IX. Piusz pápa szentelte fel. Feledhe­tetlenné teszik alabástrom ablakai, amelyek ragyogó fénybe öltöz­tetik. Rómának minden műemléke szépségről, ízlésről beszél. Mennyi szépség! „Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?” Nem lehet eldönteni! Az Aventinuson, Santa Sabina bazilikájában éreztem meg az örök Róma lelkét. Azon a helyen épült, ahol Valentinus szenátor özve­gyének, Sabinának palotája állott. Szír származású rabszolganője, Serapia térítette a keresztény hitre. Tágas háza az első keresztények összejöveteleinek színhelye volt. Itt szenvedtek vértanúhalált és itt nyugosznak a főoltár alatt más vértanúkkal együtt. Ennek a templomnak atmoszférája van. Azt sejtjük, hogy a haj­nali pirkadatban halkan nyílik az ajtó, és a kapu őre bebocsátja az ismerős keresztényt. Talán ezért is temetkezett ide a későbbi idők­ben olyan sok bíboros, püspök és nagy nevű teológus. Magammal hoztam ennek a bazilikának szellemét, az őskeresz­tények hitét és bátorságát, amely kicseng a zarándokok énekéből: „Ó, Róma, üdvözlégy, ó, Róma, áldott légy, terólad zeng a föld, te­rólad zeng az ég.” Miklós Béla Imádkozzon, és semmi rendőrség, Atyám- Égve felejtettem volna a villanyt az előszobában? Meg­eshet... Még akkor is ezen tűnődik, amikor veszi a kulcsot, és ki­nyitja a zárat. Hirtelen szörnyű gyanúja támad: mégsem ő volt feledékeny, mert a folyosó vé­gén lévő ajtó fölött is világos­ság dereng. Az ajtónyitáskor mindig csilingelni kezd egy kis csengő, most is élénk hangot ad. A plébános megvárja, míg elcsendesül, hallgatózik egy pillanatig, aztán bentebb lép.- Van itt valaki? Hirtelen kivágódik a folyo­sóra nyíló előszobaajtó, s mire felocsúdhatna, előtte terem két marcona alak... * Két árnyalak toporog az ut­cán. Erre-arra forognak, mintha a Vidám Park jókora labirintusából keresnék a ki­utat.- Mi az, eltévedtünk?- El, hogy az a... - dühöng Matula, s közli, lőttek a Diófá­nak. Mérgében a ház felé köp, aztán azt mondja, ez meg olyan, mintha egy téesziroda lenne. Körbe kéne tapogatni, int, s máris nézik, nyomkodják az ablakokat, hátha...- Pénz nélkül pedig nem megyünk el! - közli visszafoj­tottam Siker híján odébb pró­bálkoznak, erre az épületre azt mondja, hogy olyan, mint egy szociális otthon, s pénznek itt is kell lennie. Az udvarra könnyedén be­jutnak, a dróthálós kiskapu nincs kulcsra zárva.- Az ablakokat... - súgja Matula, s jól számított. A met­sző hideg ellenére nyitva van az egyik, igaz, csak éppen rés- nyire, de csak taszítani kell egyet rajta. Matula óvatosan bekukkantott, a félhomályban egy hűtőszekrényt, konyhaasz­talt és szekrényt fedez fel. Igen, a konyha: ez a legcsende­sebb és legbiztosabb hely éj­szaka, ha még itthon vannak is a háziak. Hátrafordulva int a társának.- Ha villanyt gyújtok, nyu­giban bemászhatsz. Először gyufa sercen, az im­bolygó fény megvilágítja a vil­lanykapcsolót. Gusztu elindul, s néhány pillanat múlva már a folyosón lépdel, sehol semmi nesz, úgy tűnik, magányos a ház. Ez a felfedezés arra bátorítja őket, hogy itt is világot gyújt­sanak és szétnézzenek. Szá­mukra értéktelen fatuskók mindenfelé, az egyik ajtó a pince felé vezet, ezt kihagyják. A másik bejárat mögött egy szoba húzódik, tele könyvek­kel, s számtalan feszülettel a falakon.-Te, ez egy papiak...- Annál jobb - jön a válasz egy kissé távolabbról, mert az egyikük akkor már a többi szoba felé tekintget. Matula a kezén lévő bőrkesztyűt igaz­gatja, s az jár a fejében, ez a hülye meg csupasz kézzel jött be. Na és, bárhogyan is lesz, csak az ő ujjjenyomatait talál­hatják meg. És megy tovább... *- Van itt valaki? A rekedtes hangra kivágódik az előszobából a folyosóra nyíló ajtó, s egy szempillantás alatt két idegen terem a plébá­nos előtt. Arra számítanak, et­tői halálra rémül a házigazda, az viszont rájuk rivall:- Mit keresnek maguk itt!- Bejöttünk - lép közelebb Matula, s fenyegető hangon folytatja: - Ide a pénzt és az aranyakat! Hol van a pénz...?- Itt nincs - ijed meg most már a plébános. - Az irodában van, az íróasztal fiókjában...- Vezessen oda! Matula bekíséri a papot az irodába, és rákiált, hogy nyissa ki a fiókot, de gyorsan, tizenöt perce van, vagy már annyi sem. Gusztu közben a másik szobában matat, Matula beszól neki, hogy jöjjön át. Mindket­ten türelmetlenek, mert a plé­bános izgalmában nem találja a kulcsot, végre előkerül egy fo­gason lógó nadrág zsebéből. Már fordulna vissza, amikor Gusztu elveszti a fejét: a keze ügyébe kerülő, s egy félbevá­gott labdához hasonló, tömör üvegdísszel lesújt. A házigaz­dát fejen találja az ütés, ame­lyet a téli sapka ugyan felfog, de mégis elég ahhoz, hogy megszédüljön és vérezni kezd­jen.- Jaj, mit csinálnak! - kiált fel, és a nyakához kap, majd véres kezét maga előtt tartva hátrálni kezd...- Csak ennyi pénz van itten? - bőszíti fel Matulát a fiókokban talált apró. - Itt többnek kell lennie, hol a többi pénz?! Remegő kéz mutatja a bank­jegyek „rejtekhelyét”, a kris­tálycukros zacskót, s a kis vá­szonzsákot, amelyben 18 ezer 200 forintnak kell lennie. A többi takarékban van, mo­tyogja, a rabló megnézi a be­tétkönyvet, s fitymálva dobja vissza. Hiába van benne 216 ezer, számára az értéktelen. (Folytatjuk) Szilvás István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents