Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-15-16 / 243. szám
1994. október 15-16., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal A Állatok emberközelben Az ausztriai gansendorfí szafari-park lakói megszokták a naponta sok százra tehető látogató nézősereget. Barátságosan tűrik a fotózást a felnőttek és gyerekek nagy örömére, s közben végzik „napi teendőiket” is. (Képriport: Kaposi Tamás) m SZILVÁS ISTVÁN Te rögös élet... M ár javában benne jártunk az őszben, amikor is kimérték azt a háromszor három holdnyi földet, j Ezek a kurta parcellák eddig az agyonhajtogatott térképmásolatok kollektív helyrajzi i számai mögött bújtak meg, I egy-egy darabját csak a hosszú téli esték emlékezései hasították ki a közös táblából. Mint egykorvolt családi tulajdont.- Hát, itt volnánk... - torpant meg előttünk az idős paraszt- ember. Hepehupás dűlőut mentén álltunk meg, amerre csak a szem ellátott, mindenütt derékig érő gaz. A fonnyadt szárakon összegöngyörödött leveleket himbált a szél, sóhajtásra zizzenő muzsikába kezdett a jókora tábla. Az idén forró volt a nyár, a gomolyfelhőket megérintette leheletével a nap, s azok olyan kicsire húzták ösz- I sze magukat, hogy még árnyékuk sem maradt. Mostanra kitikkadt, sanyarú lett a határ.-- ...itt húzódik a mezsgye - mutatott a dudva sűrűjébe az öreg, tett néhány lépést befelé a tövüknél, derekuknál elpattanó szárú gyomnövények közé, aztán visszaintett: - Itt j hát, én vertem le a karót a ki- i méréskor. Apróra sikerült lécdarab próbálta kidugni a fejét a kórók száraz rengetegéből. Olyan I volt ott egy szál magában, ceruzával rótt jelekkel az oldalán, mint Dávid a Góliátok között. Mintha attól félne, hogy most éppen azért toppantanak a fejére, mert a jó oldalon áll: Dávidként töri meg a nagyot, az évtizedek előtt egybeszabott táblát.- Amott a véginél is kell lenni egynek - bökött a látóhatárt lezáró gát felé, amely mögött vékonyka ér csordogált szégyellősen a meder fölé hajló ágak alatt.- Apátok, szegény, ha megérhette volna - sóhajtotta az öreg -, mindene volt a föld. Ez itt, ni... Ráadásul úgy hozta a kárpótlás, hogy szomszédok lettünk volna. Itt meg, a határban, nincs jobb egy jó szomszédnál. De mit tehetünk? Isten akaratából, igaz, de korán elment. Ezt dörmögte az utcabeli ember, aztán hallgatott egy sort. Talán azt forgatta a fejében, hogy jót szólt-e most, nem szakított-e fel alig hegedt sebeket a városból hazajöttek szívében.- Majdhogy én is odakerültem - törte meg aztán a csendet, hátha ezzel a fél mondattal enyhíteni tudja az előbbieket.- Hogyhogy, Frici bátyám? - kaptam rá a tekintetem. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy bántaná az egészségét valami. Cserzett arcbőrét kutattam, éppen olyan, mint amilyennek látom már évtizedek óta. Csak a másodnapos borosta, talán az lett őszebb, meg a tartása, a dereka hajlott volna meg egy kissé. Először hagyta, hogy ellibbentse a szél a kérdést, ám, hogy értette azért, egy jókora legyintéssel nyugtázta. Tudod - adta meg magát - . beválasztottak ebbe a földigénylési bizottságba, s azóta csak eszem a mérget. Nehézfe- jűek itt a népek, mind csak kö- vetelődzik, fújja a magáét, nehéz szót érteni a magafajtájával. Egymást marják a földért, kettőnek-háromnak is ugyanaz kellene, ha már a sajátjukat nem kaphatják vissza. En meg számolok, osztok-szorzok, de nem lehet mindenki szája íze szerint tenni. Nem bírta már a szívem, parasztember létemre szégyellem kimondani, hogy városi betegséget kaptam, infarktus... Átkozott lett a föld. búcsúztunk, miután körbejártuk a háromszor három holdat, s visz- szakocsiztunk a faluba. Bólogattunk rá egyet, aztán abban maradtunk, hogy ha kell, tavasszal kőoszlopokat teszünk a karók helyére, ha meghagyja őket a tél.- Hát akkor, sok szerencsét hozzá - fogta meg a kezem.- Úgy legyen, Frici bátyám. Meg egészséget. Meg, hogy ne hozzon több szomorúságot a határt túró emberre a föld... Mert tele vagyunk könnyes történetekkel. Máig emlegetik a faluban, miként is vették el egykoron ezeket a vékony nad- rágszíjparcellákat, amelyek - ha nem is fenségesen - eltartottak egy-egy családot. Mézédes dinnye termett itt korábban, csorduló levű paradicsom, tenyérnyi paprika, illatos dohány, amely hosszú zsinegen száradt az istállópadon, míg odalenn éjszakánként nagyokat horkantottak a fáradt lovak. Mesélik, a család ap- raja-nagyja rakodta a vagonokba a frissen szedett, piros bélű dinnyét, hogy a hajnal már a pesti piacon találja. Amíg. egyszer végleg „ki nem siklott a vonat...” Mézesszavú emberek kezdték járni a falut, ígértek szépet, kínáltak jót, s ha nem ment könnyed szóval, megmutatták a másik arcukat is. így történt ez a három kisparcella gazdájával is, akinek hiába kopogtattak az ajtaján a közös szervezésének ügyében.- Halljuk, bátyám, ha minden igaz, tanult lányai lesznek- rukkoltak ki a sokadik látogatáskor.- Ha Isten is megsegít...! - jött rá a válasz. De nem maradt el a replika sem.- Nem az Isten kell ahhoz, hallja-e? Csak egy aláírás, elsőként magától. Mert magára, úgy tudjuk, ad a falu népe. Megdöbbent a gazda, hát így megy ez! Hát, így...? S amint az asztal fölé hajolt, hogy ne lássák bánatát, a gyér fényű lámpa torz árnyakat vetített a viaszosvászon térítőre. Elmosódott árnyakat, amelyeket máskor a betévedt pajtásokkal sűrűn emelgetett pohár tartalma varázsolt közéjük. Nehéz csend ülte meg a konyhát. A sorsát nyomta annak, kinek válaszát várták a hívatlanok, sunyin, akárcsak a kibicek, akiknek semmi se drága.- Nos! Hogy döntött: belép, Vagy a főiskoláról jöhetnek haza a lányok? - csattant az ultimátum. Ebből az egérfogóból nem volt már kiút.- Legyen, ha ez az ára... - préselte ki válaszát a gazda. - De cserébe tegyenek meg nekem valamit.- Halljuk, mit?- Kérem, ne árulják el senkinek, hogy én vagyok az első...- Ugyan, mit képzel! Ennyivel csak tartozunk egymásnak. Amikor felálltak az asztaltól, a gazda nem fogadta el a felé nyújtott kezet. Nem is érezte a jobbját, amivel a tollat fogta. Baljával törölte ki a szeme sarkát is, amikor magára maradt. És másnap is, amint kilépett a kapun. A közeli községháza előtt hatalmas táblán virított a neve, s alatta hatalmas, lóbetűkkel írt agitáció: „Kövessétek a példáját!” Akkor a kötélre gondolt, meg a dohányillatú padlásra, de a gyerekek sorsa legyőzte az elkeseredést. Nem így a pajtásáét. meg a szomszéd falu ismert gazdájáét, meg azokét, akik elveszítették a jövőbe vetett hitüket, így mesélte ké- j sőbb, félig-meddig behegedt szívvel, még halála előtt is.- Korán elment - mondta ott a határban Frici szomszéd. - Őt is elvitte a föld, pedig megérhette volna, hogy újból felmarkoljon egy marékkai a sajátjából. Amikor legközelebb hazamentem, még megengedte az idő, hogy kimenjünk a tagba. A Mátra felől egyre sűrűbb rohamokban csapott le a határra a hűvös szél, térdre kényszerítette a dúsan termett gazt, így nem sokáig kellett kutatni a vézna karó után. Ott berzenkedett, ahová az öreg Frici leverte. M ellőle szedtem fel néhány apró rögöt, kivinni a temetőbe, mást most úgysem kezdhetek velük. Egyszer meg majd csak kitavaszodik.
