Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-24-25 / 225. szám

4. oldal Szemtől Szembe 1994. szeptember 24-25., szombat - vasárnap Faludy György: Egerben voltam katona Faludy György: ....abban reménykedem, hogy béké­b en fogunk továbbra is élni” Baráti írótársai köszöntötték 84. születésnapja alkalmából Faludy György írót Csabán­kén, a Szivárvány folyóirat szervezésében évente meg­rendezésre kerülő irodalmi találkozón. Korunk egyik legjelesebb alkotója - úgy tűnik - élénken kötődik Eger városához, mert amint eljutott hozzá bejelent­kezésem, hogy a Heves Me­gyei Hírlap számára szeretnék kérni tőle egy interjút, frissen és mosolyogva vállalta a be­szélgetést. *- Mi köti Önt Egerhez?- Szeretem, mert szép, sze­retem azt a várost. Ez már önmagában is elég lenne, hogy vonzalmamról biztosítsam. Barátaim, ismerőseim élnek ott a Székesegyház tövében. Utoljára másfél éve vettem arra az utamat, és egy jól sike­rült előadás élményeit őrzöm erről az estéről. Kötődésem azonban már jóval korábbról való, még a katonáskodás ide­jéből. Jól emlékszem például a Pétervásárán eltöltött időre, amikor hadgyakorlatoztunk 1933-34-ben... Később Eger- haktán és Egerszóláton is jár­tam, a hadsereg előretolt ka­tonájaként.- Úgy tudom, komoly isme­retség, talán már-már barát­ság fűzte Remenyik Zsig- mondhoz...- Valóban így van, Zsiga jó barátom volt. Szerettem, aho­gyan írt, szerettem, ahogyan élt. Szüleiről őrzök egy törté­netet is... Mint afféle birtoko­sok, gyakran szerveztek kár­tyapartikat, melyekre hivata­losak voltak a szomszédos dzsentrik. Ha valaki nem tu­dott fizetni már, mert elját­szotta az utolsó fillérjét is, szalvétából készített kötélre akasztották az előszobában. Amikor az adós már fuldok­lód, levágták. Ezek nem vol­tak kifejezetten jó élmények, de hozzátartoztak ahhoz az időhöz. Visszatérve Remenyik Zsi­gára! Különös formátumú, változatos életet élő embernek ismertem. Megcsillantotta for­radalmi ambícióit is, de azt szerencsére időben elhagyta. Ebben a szakaszban szörnyű­séges sorokat is papírra vetett, melyeket mindössze azért nem koboztak el kezdetben, mert Horthy rokona volt. Később aztán éppen ő tett azért leg­többet, hogy elvegyék tőle.- Ez a barátság folytató­dott-e Amerikában?- Igen, Remenyikkel ott is találkoztam. Ő kétszer járt Amerikában, feleségül vett egy gyönyörű indián lányt, majd kíméletlenül lelőtte, amikor egy másik emigránst bújtatott maga mellé az ágyba. Láttam a sírját Dél-Ameriká- ban, szép és megkapó.- A 84 éves költőnek most mi a fontosabb: a Magyar Hír­lap, vagy a versek?- Folytatásos prózai mun­kám egyelőre megszakad a napilapban, mert verset kez­dek újra írni, és a kettőt együtt nem bírom. Pontosabban: a kettőt nem tudom együtt csi­nálni. A próza más stílust és gondolkodást igényel, mint a vers. A költemények maguktól jönnek, míg a cikkekhez le kell ülnöm, s hosszan formál- gatni a sorokat például arról, hogy mit tapasztaltam Nyuga­ton az utolsó 45 év alatt.- Négy évvel ezelőtt ugyan­itt, Csobánkán - kérdésemre válaszolva - értékelte az ak­kori választást és a várható eredményeket. Sok mindenben bevált a „jóslata”. Most vál­lal kozna-e hasonlóra?- Redenetesen nehéz, de megpróbálom. Iszonyatos anyagi helyzetben vagyunk, ez igaz, mégis azt kell, hogy mondjam: minden viszonyla­gos. Hiszen ha a 60 évvel ez­előtti Magyarország helyzeté­vel hasonlítom például össze a mait, akkor a látható nyomor ma elenyésző az akkorihoz képest. Gondoljunk csak azokra az asszonyokra, akiket nem engedtek be a kórhá­zakba, és az Andrássy vagy a Ligeti úton, a padokon szülték meg a gyereküket. Ez ma már teljességgel elképzelhetetlen... Kusza nemzetközi viszony­latban és érdekrendszerben vergődünk, s ebben a helyzet­ben a Nyugat nem az a hely. amelyet ideálisnak tartok. Az Európai Egyesülés Strass- burgból lényegében átment Brüsszelbe, ahol szellemi fel­lendülés helyett anyagi emel­kedést ígérnek unott bürokra­ták, akik a világ dolgait éppen csak vagy alig ismerik. Európa a jelen helyzetben nem biztos állomás nekünk. Ahogyan a nemzetközi ügyek terítékén a keleti országok ügyeit kezelik, az felháborító. A végén - úgy gondolom én - fel fog robbanni az egész. Magyarország, Csehország és Lengyelország nem találta­tott alkalmasnak arra, hogy felvegyék őket a tagok sorába, ugyanakkor Görögországot pedig beválasztották, amely, igaz, vagyonosabb, de egyben fasiszta is. A külpolitikája is ezt igazolja. Az intézkedések tehát pusztán gazdaságiak, és nem szellemiek. Pedig a világ, ez a túlnépe­sedett Föld, ez az agyon­szennyezett bolygó nem ilyen! Már alig tud haszonelvek alap­ján gördülni. Hosszabb időt befogva sem várható már fel­lendülés. Magyarország pedig túl kicsi ahhoz, hogy bármibe beleszóljon. Én a jövőtől nem várok so­kat, csak abban reménykedem, hogy békében fogunk to­vábbra is élni.- Kívánunk ehhez Önnek sok erőt születésnapja alkal­mából.- Köszönöm...! Sziki Károly Arc a jelenből - Nagy Ernő festőművész Nagy Ernő festőművész, ez a hatvannyolc éves, nyugdíjas főis­kolai tanár, egy leány és egy fiú apja, öt unoka nagyapja au­gusztus húszadikán nívódíjat kapott az egri önkormányzattól. Valakinek eszébe jutottam - mondja. Én meg azt válaszoltam rá, hogy jókor, ha már évekkel ezelőtt Budapesten, Miskolcon is adtak neki nívódíjat, művészetit meg Salgótarjánban. Hatvan­ban, a tájfestészet országos szemléjén egyszer ezüst-, egyszer meg bronzdiplomával ismerték el azt a szintet, ahonnan látja és megörökíti ezt az őt körülvevő világot. Nem először írok róla, nem elő­ször foglalkozom azzal a lelki­séggel, amely rám köszön olaj- festményeiről, akvarelljeiről és egyebeiről. Négy évtizednyi ta­pasztalat visszatükröződése­ként. Mert azokat összegyűj­tötte, tárolja, értékük szerint. Nem pihenős típus. Augusztus 26-án volt újból egy önálló ki­állítása Keszthelyen.- Keszthelyen? - kérdezem tőle, mintha nem tudnám, hogy az ilyen felkérések, művé­szeti-közéleti „tessékelések” sosem szoktak csak úgy ma­guktól beindulni.- Az úgy volt, hogy a keszt­helyi művelődési ház első em­bere látott tőlem egy képet. Meghívott... A pannon domb­vidék alá, a Balaton csücskébe levittem azokat a tájképeimet, amiket nagyon szeretek. Voltak benne vízpartok, csendes dél­utánok, noszvaji emlékeim, Tokajból néhány, a Tiszáról, a part mellől, amikor a víz úgy játszik, mintha tele akarná ön­teni fénnyel a Teremtő tenyerét. De nem teszi, csak velem hiteti el az egészet.- Megérte az utazás, a törő­dés? - kérdezem. Rám néz, mint aki nem érti, hiszen mind­ketten elmegyünk a fél világ felvégére, h* valami érdekeset lelünk a piktúrában. Vissza is vág rögtön:- Ezt épp te mondod, így? Nem firtatom tovább. Két élemedettebb ember évődése ez, nem egyéb. Annyi mindent megéltünk mi itt, Egerben, egymás mellett, párhuzamos­ban mozogva, tárlatról tárlatra, évről évre! Sokszor gürcölés­nek tűnt, de mindketten ott kö­tünk ki, hogy megérte. Azért a háború meg a vele járó nem fel­tétlenül jó fűszere volt ennek a komák.- Ha ehhez a negyven évhez meg a többihez ez kellett, mit csináljunk? Utólag nem írhat­juk át a saját életünket, mint a fából faragott historikusok te­szik a történelemmel.- Haragszol rájuk?- A kutya ugassa meg őket, én nem! És ezzel véget is ér a téma. Mert van fontosabb. Például az, hogy elégedett-e most, ebben az életszakaszban? Ha a pol­gári, a mindennapi élet által ki- szabott-használt értelemben kérdeném, talán igennel vála­szolna. Szelíd tekintetében a gondolatok kergetik egymást, majd némi fejcsóválás után ki­böki:- Rossz az, ha hangulatokra hivatkozom, de jobb szó most nem adódik. Mindennap leme­gyek a műterembe, csinálok va­lamit. No persze, ami kiömlik belőlem. Másnap megnézem azt, amit előző napokon, a tett óráiban a helyénlévőnek érez­tem. Hogy nincs befejezve? Az a legkisebb kifogásom. Felülbí­rálom, még egyszer odaülök elébe, aztán megint beledolgo­zom magam abba, amiről teg­nap azt hittem, hogy már nincs hiánya. Ebben az értelemben soha nem leszek elégedett. Mert az idegrendszer, vagy mi a csuda az emberben, minden alkalommal másképp adja le a szavazatát.-Ezzel a folytonos „önzsűri- zéssel” van az igazi bajod? Vagy csak ezzel volt eddigi év­tizedeid során vitád, netán ve­szekedésed?- Ugyan! Volt nekem elég harcom a zsűrikkel is. Épp egy­szer utaztam a fővárosból egy fülkében az Egerbe igyekvő zsűritagokkal, a központiakkal, akik majd a helyi kijelöltekkel együtt minősítik, mit látnak Egerben, és akkor döntenek.- Ám amire Egerbe megér­keztünk, már a díjak, elismeré­sek „ki voltak osztva” az utolsó betűig.- Ennyire nagy a nyomás még mindig Pest oldaláról? - kérdezem.- Hogy egy kicsit mögé vilá­gítsak a dolgoknak: évekkel ez­előtt a Képzőművészeti Szövet­ség Heves megyei területi titká­raként működtem. Ez az álta­lam jól ismert zsűri-verkli ak­kor is ment. Bosszantott is. Benne voltam a bírálóbizott­ságban, tagként. Előmarkoltam a kiállításra nem is javasolt Blaskó-képet, oda tartottam elébük, vessék össze a fődíjra szánt alkotással, több-e, jobb-e, tartalmasabb-e az első díja^. mint Blaskó finom színkezí lésű, plasztikusan szép egri vá­rosrészlete? Felháborodásom miatt díjazták Blaskót. Ugyanez a színjáték, mert ez igenis szatírába illő színjáték olykor, megesett kollégámmal, Seres Jánossal is. Talán ezért is maradtam én végleg a zömben, a ki nem ugrók között.- Akkor hát mi és milyen a siker? Ha ilyen módszerek sze­gélyezik ezt a nemegyszer ke­gyetlennek, hálátlannak is tűnö-tünedezö pályát?- Siker...? Társadalmi foga­lom. Hiszékeny és kisszerű embereknek találták ki. Olya­noknak, akiket szavakkal el le­het kábítani. Siker kint, a világ­ban van, emberi viszonylatok között azoknak, akik azt igény­lik. Az igazi siker bent van, ott tartózkodik, a lélek áhítatában. Amikor egy testileg is észreve­hető csoda történik veled. Rád szakad az íngyulladás, kínoz, nem tudsz szabadulni tőle. Nyüzsögsz, mozogsz, fészkelődsz, dühöngsz is cso­mónyit, lemégy a vásznad elé, előveszed a szokott és meg­szokhatatlan érzéssel, nyugta­lansággal az ecsetet, belefúrod magad a megoldandóba, most már kétféle nyavalya hergelne. De az egyik, a testi hirtelen ab­bahagyja. Miért? A csuda tudja! De a megnyugvás sem megy, a megbékélés még ke­vésbé, még ha még egyszer rá is kérdeztél. A felelősség ül a nyakamon, a lelkemem. Amit meg kell még csinálnom, azt más helyettem meg nem teszi, el nem végzi. A görög kalokagathia, a szé­pen cselekvés, a vérbőséggel megáldott szív és derű fényei nyílnak rám a szeméből is. A szavaiból is! És azért olyan fiatal ő nekem mára is, annyi évtizednyi barát­ság után is! Mert mindig ott folytatjuk vele a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Valamikor. Még a fekete se hűl ki előttünk, ahogy belepárolog nekünk, mi­attunk az időbe. A szép színei, finom árnyalatai közé... Tihanyiról is forró élménye­ket hozott haza. Arcokat, meg­festendő képeket. Farkas András Négy évtizednyi tapasztalat tükröződik képein „Igen” vagy „Dá”? Csengett a telefon. Felvettem a kagylót. Igen - szóltam a ké­szülékbe, és vártam. Sokszor hiába várunk, mert csak a tár­csahang jön vissza, most azon­ban érdemes volt a várakozás, mert férfihang ordított rám: „Cc inscanna igen? Du-te la Budapestül La női se spune: Dal” (Mit jelentsen ez? Menj Budapestre! Nálunk úgy mondják, hogy: Da!) Nem válaszolhattam, mert az „ úriember" lecsapta a kagy­lót. Csak néztem a telefonra, amelyről Siófokon olvastam azt a kedves reklámot, hogy „a telefon az ön legjobb barátja”. Szép kis barátság, igaz is lehet, de egy biztos: nem mindenütt érvényes. Úgy éreztem, megtámadtak a saját otthonomban... Próbál­tam elképzelni Burcbista egye­nes ágról szakadozott kései le­származottjának dühöngő te­kintetét. Szegény! Pont most, mikor már feltúrták a Fő térnek azt a részét, ahonnét halálos biztonsággal kikerülnek azok a leletek, amelyek a szédületesen magas „dák-római” kultúrát örökre igazolni fogják? Pont most kell ilyen primitív módon viselkednie a nagy nemzet eme hősködő fiának? Most akar ilyen minősíthetetlen módon pontra tenni valakit egy udva­rias „igerí’-ért? Arra nem gon­dol, kedves uram, mit szobra hozzá Decebal, vagy maga Trajánusz császár, és egyálta­lán a rómaiak? Benned a civili­záció még csupán embrionális állapotban leledzik! Nem tudom, mennyi éveid száma, de a nyakadon hordo­zott koponyádba a sovinizmus tölcsérén nagy mennyiségű szennyező anyagot önthettek már be, sajnos. Az a dák le­ányka, meg az a derék római harcos, akikben bizonyára őse­idet tiszteled, pirulva fordulná­nak el tőled, és igazuk is lenne! Ha már nagy múltra tekintesz vissza és a „kontinuitás elmé­letére” esküszöl, próbálj méltó lenni ehhez a dicsőséghez! Láttad, ugye, kedves telefo­náló, amikor a Városháza előtt még oly vidáman szopták az anyafarkas tejét a kis lurkók' Romulusz és Rémusz, hogy öröm volt nézni?! Nos, már akkor dagadozhatott a kebled a büszkeségtől, hogy eleid far­kastejen nevelkedtek! Feltéte­lezem mindezt rólad, miután így legorombítottál a telefon­ban, lebecsülve jogainkat az édes anyanyelvhez. Engem nem a Turulmadár hozott erre a földre, sem a ve­lem egy nyelven beszélőket. Nekünk történelmünk van, amely 1100 évet ölel magába, annak minden dicsőségével és küzdelmével egyetemben. Elég nekünk Szent Istvánra néznünk, aki behozta, védte, oltalmazta országában az ide­geneket. A nagy országalapító jól tudta, hogy a haza minden nemzetiség otthona, bármilyen nyelven beszéljenek is. Nem most magolom be a történel­met, hanem tárgyilagosan is­merem már. Vajon te, akinek dobhártyája beszakad egyetlen magyar szó hallatára, tudsz-e józanul gon­dolkozni közös múltunkról, je­lenünkről és jövőnkről itt, az erdélyi viszonyok között? Budapestre akkor megyek, amikor én akarok, és nem ak­kor, mikor „ilyen atyafiak” ta­nácsolják számomra ezt az utazást! Mindenütt jövevény lennék, de itt a magam földjén vagyok. Érted-e ezt, ismeretlen telefonáló, aki csúf sebet ejtet­tél latinitásodon, amelyre pe­dig büszke lehetsz?! IGEN? DA? Akkor jó! A telefonról pedig tudnod kellene, hogy csak gyáva, ala­muszi emberek élnek vissza azzal, hogy durvulnak a kábe­len keresztül, fenyegetőznek, zsarolnak vagy sértegetnek. Mosdatlan lelkületre vall az ilyesmi. Néhány román bará­tunknak elmondtam az esetet, és helyetted szégyenkeztek. Ők azok, akikre számítani lehet. Ők azok a kevesek, akik mer­nek írásaikkal, szavaikkal, je­lenlétükkel a magyarság mellé állni kultúrértékeink megvé­dése érdekében akkor is, ha az elvakultak renegátoknak meg arcátlanoknak bélyegzik őket. Az én életem párja ismerte saját történelmét ferdeségek, mellébeszélések nélkül. Is­merte a román irodalmat, de Jókait és Petőfit is szerette... Volt Istene, és akkora szíve, hogy a felebarátai mind elfér­tek benne, akár „igerí’-nel, akár „dá”-val válaszoltak. Erre esküszöm magam is. A Mi­atyánk mellett naponta kellene Babits Mihály nagy gondolatát lelkűnkbe vésni, amely így szól: „Én hiszek a testvériség­ben; a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az el­len, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen." Tet­szik vagy nem, ez az igazság! Csak megbecsüléssel közelít­hetjük meg egymás nyelvét, irodalmát, szobrait, templo­mait, varrottasait, énekeit, val­lását, másképp saját népünkre hozunk szégyent. Tudnia kellene végre min­denkinek, hogy ebben a sok­színű Erdélyben pedig, kart karba öltve, együtt jár az IGEN és a DÁ. Plesa Vass Magda * (A szerző a Szabadság című kolozsvári közéleti napilap munkatársa.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents