Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-20 / 221. szám

10. oldal Horizont 1994. szeptember 20., kedd Otven éve történt: a lebombázott állomás A hatvani pályaudvar ötven esztendővel ezelőtt (archív felvétel) Mi a „világbanki iskola”? A magyar szakképzés fejlesztésének nemzetközi támogatási rendszerében jelentős szerepet vállalt a Világbank azzal, hogy e célra - igen kedvezményes kamattal - 150 millió dol­láros hitelt nyújt. Ebből a középfokú iskolai szakképzésre 36 millió dollárt fordíthatunk. Hogyan és mire használják fel ezt a támogatást? - kérdez­tük dr. Bernáth Jenő minisz­teri főtanácsostól, a Munka­ügyi Minisztérium Országos Képzési Tanácsának titkárá­tól.- A magyar szakképzést űj alapokra kívánjuk helyezni. A nyugati országok mintájára ki szeretnénk tolni a szakképzés határát két esztendővel. Eddig a szakközépiskolákban a diá­kok az általános iskola elvég­zése után 14 éves korukban kezdték meg a tanulást; az úgynevezett „világbanki isko­lákban” az alapfokú oktatás a tizedik osztályban, 16 éves korban lezárul, de az utolsó két esztendőben már úgyneve­zett orientációs képzés is fo­lyik, amely a szakmák fő irá­nyával ismerteti meg a tanu­lókat. Az ezt követő két évben pedig az iskola jellegének megfelelő szakma anyagát sa­játítják el a tanulók.- Tizennyolc éves korukban itt is tehetnek érettségi vizsgát a diákok?- Természetesen! Ez a szakképzés annyiban is kü­lönbözik az előzőtől, hogy míg korábban négy éven át a közismereti tantárgyak és szaktantárgyak aránya 50:50 százalék volt a szakközépis­kolákban, az űj rendszerben a 9. és 10. osztályban az arány 85:15 százalékra módosul a közismereti tárgyak javára, majd a 11. és a 12. tanévben ez az arány megfordul, 75:25 a szaktárgyak javára.- Mi lesz azokkal, akik a 10. évfolyam után nem kíván­ják folytatni szakközépiskolá­ban a tanulmányaikat?- Ha úgy határoznak, va­lamelyik szakmunkásképző­ben is tanulhatnak, de előre bocsátom, ezekben az isko­lákban is jelentős változások várhatók. Eddig általában 3 év alatt lehetett elsajátítani minden szakmát, a későbbi­ekben a képzési idők skálája igen széles, például a mézes­kalács-készítőé fél év, a mű- emlékdíszítő tanulóé 3 év.- Hány „világbanki is­kola” működik az országban, és a SS millió dollárból mire telik?- Az országban összesen 61 ilyen iskolát tartunk szá­mon, s általában minden me­gyébe jut belőlük... Ami a hi­telt illeti: ennek egyik előfel­tétele az volt, hogy az állami költségvetés ugyanennyit ad­jon erre a célra. Ezekből a pénzekből elkészültek a tan­tervek, tananyagok, de az elő­feltételek megteremtése is pénzbe kerül. A pénz mintegy 85 százalékát az oktatási esz­közrendszerek beszerzésére fordítjuk.- Mikortól vezetik be az új rendszert?- Már ebben az évben. Az alapvető eszközök, amelyek az idei 9. és 10. osztály szá­mára szükségesek, eleve megvoltak a szakközépisko­lákban. Mire „belenőnek” a 11., illetve a 12. tanévbe, az eszközrendszerek is rendel­kezésükre állnak majd. Megyénkben az alábbi is­kolák vesznek részt a világ­banki programban: Gép- és Műszeripari SZKI Eger; Ne­umann János Közgazdasági SZKI Eger; Egri Közgazda- sági SZKI; Kossuth Zs. Egészségügyi Szociális SZKI Eger. (koós) (FEB) Dávid király alagútja volt A hatvani rendező pályaudva­ron egyre nehezebbé vált a szolgálat - különösen éjjel -, de nem a sok munka miatt. Az áp­rilis óta ismétlődő bombázások ugyanis több budapesti pálya­udvar forgalmát megbénították, ennélfogva a mozgás az egész országban lelassult. Szeptem­berben már rendszeressé vált, hogy huszonnégy óránként alig 4—5 tehervonat hagyhatta el a Hatvan rendezőt, de az elindí­tott vonatok közül nem mind­egyik jutott el a célállomásig. 1944. szeptember 19-én, kedden este én következtem forgalmi szolgálattevőnek. A szolgálat előtti állomásbejárás közben az V. számú őrhelyen találkoztam Kovács kocsimes­terrel, akit gyors beszéde miatt csak Brimbramnak hívtunk. Éppen beírt a térfelvigyázó naplójába, miközben így szólt:- Az éjjel megint se nem al­szunk, se nem dolgozunk... Azokban a napokban az egyik vonatkísérő, akit látásból ismertem, egy röpcédulát adott kézről kézre. Azt mondta, hogy a sínek között találta, s ez állt rajta: „Rád kerül a sor, virágos Hatvan!” Távírászom, a Túráról bejáró Szilágyi Pista - Petyó - megje­gyezte:- Az biztos, hogy a jenkik egyszer Hatvant se fogják ki­hagyni. Kétségtelen, hogy szeptem­berben megszaporodtak az el­lenséges gépek zavaró repülé­sei. Éjjel 22 és 23 óra között Hatvanban így gyakran felvisí­tott a légiveszélyt, majd a légi­riadót jelző sziréna. Olyankor csak a fölöttünk borzalmas dü­börgéssel elhúzó angol-ameri­kai bombázógépeket, a Liberá- torokat figyeltük. A távoli ég­bolton játszódó éjszakai színjá­ték többnyire csak néhány per­cig tartott... Ha nem volt légi veszély, a gurítói szolgálat akkor is rend­kívül nehezen zajlott. A jel­zőkre, jelzőeszközökre, váltó­jelzőkre, a közlekedő és a tola­tómozdonyok lámpáira, a zár­jelzőkre elsötétítő rácsot kellett felszerelni. A fűtőházban 4—5 mozdony - teljes gőznyomás alatt - ál­landó készenlétben várakozott, hogy légiveszély esetén Túra, Lőrinci, vagy Hort-Csány irá­nyában a nyílt vonalra menekít­sék a többi, félmeleg vagy hi­degre „szerelt” gőzöst. A moz­donyok zöme 424-es sorozatú volt, valamint 325-ös aszódi to­lógépek, továbbá 324, 327 és 328-asok, ezenkívül néhány 326-os és 377-es sorozatú. Vol­tak 520-as ötcsatlósok is, ame­lyeken általában német moz­donyvezetők szolgáltak, akiket vállalkozó magyar családok fo­gadtak be kvártélyra ,jó pén­zért”. Ezen az éjszakán azonban elkerülték Hatvant a repülőgé­pek, és viszonylagos nyuga­lomban dolgoztunk. Hajnali öt óra tájban utolsónak tudtam fo­gadni a 479-es tehervonatot, de csak olyan formában, hogy a szabad első vágányon át felhú- zattam a gurítódombra. Ott azonban a miskolci 424-es gép mozdonyvezetője leszórta a tü­zet, tekintettel többnapos szol­gálatára, és elhagyta a gépet fű­tőjével együtt. A vonat után az egyetlen szabadon maradt első vágányra bejárattam a sze­mélypályaudvarról egy 40 ko­csiból álló átállítós menetet. E mozgás után a rendezőben megdermedt az élet, mivel a vágányokon „határtól határig” álltak a kocsik. Szám szerint 716 vagon. Ezzel a vágány­helyzettel adtam át a szolgála­tot 1944. szeptember 20-án reggel a felváltómnak. Verőfényes őszi réggel ban­dukoltam a szállásomra. Lakás­adóm, az anyáskodó Kvett néni reggelivel fogadott. A szom­szédos szobából áthallatszott a német mozdonyvezető horko­lása. O volt a háznál a másik kosztos. Kvett néni szerint nemrég jött meg ő is szolgálat­ból, s valósággal belezuhant az ágyba. Nem sokat aludhattam, ami­kor iszonyatos repülőgépzú­gásra, robbanásokra, ordításra ébredtem. Kvett néni jajveszé- kelt. A német mozdonyvezető - mintha megbolondult volna - mezítláb, pizsamában ugrán­dozva szaladt át a szobámon. Az ajtóból tétován visszafor­dult, ágyamhoz jött, megrázta a vállam, és az arcomba ordította:- Alarm! Alarm! Félálomban eszembe ötlött: a vasutat bombázzák! Kóválygó fejjel ugrottam ki az ágyból, és ösztönösen siettem a kert végé­ben ásott, összetákolt, gödör­szerű óvóhelyre. Már ott szo­rongott kétségbeesetten a néni, a leánya meg a német. Kvett bácsi a bejáratnál kucorgott a földön.- Nem mindegy, hogyan dög­lünk meg? Hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A fák gallyai úgy mozogtak, mint amikor szélroham tör rájuk. A követ­kező robbanások hangjára Kvett néni szipogva belekez­dett a Miatyánkba, a férje pedig egyre csak azt hajtogatta:- Hatvan állomás, neked kampec! Amikor a légiriadót lefújták, az első gondolatom volt, hogy körül kell néznem az állomá­son. Rohanva mentem végig a Pesti úton. A Ferences-temp­lomnál megszokásból felnéz­tem a toronyórára. 12 óra 45 percet mutatott, és nem járt. (Utána még sokáig mutatta ezt az időt.) Lihegve elhaladtam az elemi iskola mellett, amelynek égett a tetőzete. De ugyanúgy égtek a vasúti felüljáróhídra vezető Ocskay (ma József Attila) utca háztetői is. A sarkon álló Stiller cukrászda, tőle balra a fűszer­bolt, a Széman patika, a Fotyi féle kocsma, a borbély, a szabó üzlete, a kis trafik és a híd lábá­nál az útvám házikója. Átellenben az emeletes vas­úti lakóház, az osztálymémök- ségi műhelyek, a kis udvar bó­déi szintén tüzet kaptak. Velem együtt mások is rohantak, s többen sírva kiáltoztak. A híd sértetlen maradt, s onnan jól le­hetett látni az egész, letarolt te­rületet. Szememmel hiába kutattam az állomás felvételi épületének hatalmas tömbjét. A helyén nagy romhalmaz. Messzebb, a rendező pályaudvar' tájékáról sűrű, fekete füst szállt fel. A hídhoz közel fekvő emeletes váltóállító torony is összero­gyott. Távolabb a túrái torony­nak is csak a helyét jelezte a rengeteg törmelék. A vágány­hálózat helyén óriási gödrök tá­tongtak, bennük alaktalan vas­darabok, vasúti kerekek, talpfa­töredékek. A raktárépület, az állomást átívelő gyalogos-felül­járó is a földre omolva. A feljá­ratánál épült tiszti lakás - az ok­tatóteremmel és az irodákkal együtt - eltűnt. A szőnyegbombázás utáni kép azt igazolta, hogy a pilóták elég jól céloztak. Egyes szem­tanúk állították, hogy 10-15 Liberátor egészen alacsonyra ereszkedett, úgy oldották ki bombájukat. .Az állomásépület mögötti három óvóhely. bétonfalai is papírként roncsolódtak össze. Odaérkezésemkor a mentő- szolgálat már dolgozott. Ko­nyákig véresen és piszkosan szedték ki a hullákat a romok alól, és rakták le sorban a puszta földre, miként körvadá­szaton a lelőtt nyulakat szokták. A légnyomástól levelüket vesz­tett fák ágain is emberi testré­szek csüngtek. Az óvóhelyen senki nem maradt életben. Sok vasutast az állomás egyéb terü­letén, a szabadban ért el a vég­zete. A halottakat Repka fuva­ros stráfkocsiján szállították a városi vagy az újhatvani teme­tőbe... A későbbi hivatalos felmérés szerint 614 személy - civil és vasutas - esett áldozatul az ál­lomás bombázásának. A ren­dező pályaudvaron reggel álta­lam átadott 716 teherkocsi ra­kományának 90 százaléka el­pusztult ezen az emlékezetes napon. 1944. szeptember 20-án, szerdán, 12 óra 45 perckor. Halas György A geológusok a közelmúltban megtalálták a magyarázatot a zsidó történelem két esemé­nyére, amelyekre a történészek eddig nem tudtak választ adni: hogyan foglalta el Dávid király Jeruzsálemet, és miért nem si­került ez később az asszírok­nak? A tudósok szerint Dávid ki­rály katonái 3000 évvel ezelőtt egy olyan, föld alatti alagúton jutottak a városba, amely a Gi- hon-forrás fölött kezdődött, és elvezetett a város központjába. Az asszírok Krisztus előtt 701-ben ostromolták Jeruzsá­lemet, és ugyancsak egy alag­úton akartak behatolni a vá­rosba. Tudták ugyanis, hogy az iz­raeliek Ezekiás uralkodása ide­jén is építettek egy alagutat, de nem jutottak a nyomára. Valószínűleg azért, mert a 600 méter hosszú alagút na­gyon tekervényesen húzódott a Gihon-forrástól a mai Temp­lom-hegy déli részéig. Ezt azért építették így, hogy a forrás vize lassan, de egyenletesen csorog­jon a városba. A két ostrom kimenetele közti különbséget végső soron az döntötte el - állítják a geoló­gusok -, hogy az izraeliták Dá­vid idejében jól ismerték a karsztvizek geológiai sajátos­ságait, amelyekkel az asszírok nem voltak tisztában. (FEB) Asszonyi ragaszkodás - vadászpuskával (5.) Akárcsak a városban, ugyan­úgy a szakemberek körében is sokszor szóba került 1977 nya­rán a Szarvasné-ügy. Voltak, akik mindinkább hajlottak arra, hogy mégis az az igazság, amit a gyanúsított mond. A fordula­tot a fegyverszakértői véle­mény hozta meg. „A 12-es kaliberű sörétes vadászfegyver üzemképes” - állapította meg -, „és alkalmas emberi élet kioltására. Az elsü­tőbillentyű meghúzása nélkül sem rázásra, sem pedig ütésre lövés nem jön létre. A bűnjel­ként lefoglalt vadászlőszer-hü­velyt ebből a puskából lőtték ki... A lövés a sérültet - a se­bek, a párnán lévő szakadások, valamint a bizonyítási kísérlet során tapasztaltak alapján - hanyatt fekvő helyzetében érte. Úgy, hogy a bal keze közel a fejéhez helyezkedett el a pár­nán. A lövést leadó álló test­helyzetben akár bal, akár jobb vállhoz szorította a fegyvert, s így tüzelt... A lövés pillanatá­ban a puska csőtorkolata 20 centiméter körüli távolságra lehetett a sérült arcától.” Szarvasné kihallgatását 1977. július 13-án, több mint egy hónappal az első vallo­mása után folytatták. A gyön­gyösi kapitányság helyiségé­ben a fiatal tiszt halk hangon tette fel kérdéseit, miközben szúrósan a nő szemébe nézett.- Fenntartja-e a június 11-én, majd utána tett vallo­másait? - érdeklődött az asz- szonytól.- Igen, fenntartom, azt ki­egészíteni vagy módosítani nem kívánom - hangzott a ha­tározott válasz. A vizsgáló röviden emlékez­tette korábbi előadása lényege­sebb részleteire, majd ismer­tette a fegyverszakértői véle­ményt. Csend ereszkedett a szobára. A fiatal tiszt türelme­sen várt. Végre nagy sóhajtás után Szarvasné belekezdett a mondókájába:- Egészen addig, amíg a fér­jem lefeküdt, minden úgy tör­tént, ahogy már elmondtam... Elaludt. Én forgolódtam, csak arra gondoltam, nincs már semmilyen megoldás, hogy rendbe jöjjön a házasságunk. Az jutott eszembe, ha elcsúfí­tom, biztos nem kell majd a nála 16 évvel fiatalabb szerető­jének... Odamentem a szek­rényhez, aminek az ajtaja na­gyot nyikordult. Az uram fel­ébredt. Kiesett egy nejlon- zacskó, úgy tettem, mintha azt akarnám összeszedni. Rám mordult: „mi a büdös apád fa­szát csinálsz még most is?!”. Nem válaszoltam, csak vittem ki a szemetet. Tíz percig lehet­tem a konyhában, majd vissza­tértem. Leültem az ágyam szé­lére, és sírtam. Eszembe ötlött egy munkatársnőm is, aki ezt kiabálta mindenki előtt a buszmegállóban: „Én nem te­hetek arról, hogy nem kellesz az uradnak, mert rohad a pi­csád!”. Rettenetesen szégyel­lettem magam az asszonyok előtt. Tudom, hogy ennek is a férjem az oka... Szarvasné idegesen rágyúj­tott. Szippantott egyet-kettőt a cigarettából, aztán gyorsan el­nyomta a hamutartóban. Ész­revette, hogy a rendőrt és a jegyzőkönyvet vezető lányt zavarja a füst.- Szóval..., akkor elhatároz­tam - emlékezett tovább -, hogy kiveszem azt a puskát, és valahogy megsértem az arcát!- Mit akart ezzel elérni?- Úgy gondolkoztam, in­kább maradjon fél füle vagy fél szeme, de ne hagyjon el en­gem!... Az volt a szándékom, hogy a feje mellé lövök... Ak­kor talán nem mászkál mások után... Ismét félbeszakadt az elő­adás, de az ifjú vizsgáló nem hagyott időt a töprengésre:-Folytassa, folytassa, ké­rem!- A puska csövét az alvó fér­jemre emeltem... Meghúztam az egyik ravaszt, már nem is tudom, melyiket. Amikor na­gyot dörrent, gyorsan ledobtam az asztal mellé a földre.- A férje hogyan reagált?-Nagyot káromkodott, fel­ugrott, utánam kapott. Én ki­fordultam a kezei közül, ő az ágyán ült, és a fejét fogta... Nem vártam tovább, kiugrot­tam a szobaablakon, kint eles­tem. Lehorzsoltam a térdemet, a jobb lábam egyik ujja is meg­sérült. A közeli lucernásba menekültem. Még hallottam Laci ordítását: „megállj, az anyád szentségit, kerülsz te még a kezeim közé!"... Amikor aztán minden elcsendesedett, visszalopóztam. Ő nem volt sehol. Ruhát kaptam magamra, s mentem a rendőrségre.- Asszonyom, mit kíván fel­hozni a mentségére? - kérdezte a rendőrtiszt a kihallgatás zárá­saként. (Folytatjuk) Szalay Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents