Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-13 / 215. szám
6. oldal Horizont 1994. szeptember 13., kedd A miniszter és az egyházfők: mi lesz az egyházi iskolák sorsa? Dabas-Sáriban ismét fellángolt az iskolabotrány, a világi iskola diákjai alkalmi sátrakban kezdték az idei tanévet. A település önkormányzatának vezetői sem erre, sem arra nem hajlandók eldönteni a vitát, a következő önkormányzat portájára igyekeznek átsöpörni a problémát. Ez is felveti a kérdést: mi lesz az egyházi iskolák sorsa? Továbbra is támogatja őket a kormányzat? Erről kérdeztük Fodor Gábor művelődési és közoktatási minisztert, aki a napokban a magyarországi egyházak és felekezetek vezetőivel e kérdésekről is tárgyalt.- Sikeres és őszinte hangulatú beszélgetésről számolhatok be, amely azonban csak a kezdete a jövőben több alkalommal megismétlődő találkozósorozatnak. A kormányzat a jövőben is épít az egyházakra, garantálja önállóságukat, vagyis az állam és az egyház között olyan viszonyt akar tartósítani, amelyben érvényesülnie kell a mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjognak, a lelkiismereti és a vallásszabadságnak.- A párbeszéd során kitértünk az egyházi óvodák és iskolák állami támogatására, illetve a hitoktatással kapcsolatos kérdésekre is. Úgy érzem, kölcsönös megértésre és türelemre van szükség mindkét fél oldaláról ahhoz, hogy a vitás kérdéseket meg lehessen oldani. Ami a dabasi ügyet illeti? Ebbe nincs beleszólási jogunk, jó volna, ha a településen helyben találnának megoldást az egyre jobban éleződő konfliktusra. A megoldás kulcsa a helyiek kezében van. A találkozón részt vett a Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyházpolitikai kapcsolatok főosztályának vezetője, Platthy István is:- A lelkiismereti és vallás- szabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi törvényt a kormány nem kívánja módosítani. Miért is tenné, hiszen az európai mértékkel mérve is abszolút liberális. Az egyházat nem kívánja politikai tényezővé tenni, viszont a döntések előkészítésében fokozottan számít rá. Egyszóval keressük mindazokat a közös pontokat, ahol lehetőség van a párbeszédre, az együttműködésre. Ennek két legfontosabb területe a karitatív tevékenység, illetve az oktatás lehet. (r.papp) Ferenczy Europress Könyvajánló - Ladik Katalin: Jegyesség (Őrület, erotikus mámor, csendes szeretet) A napokban kezembe akadt néhány verseskötet, s nemcsak jelzik ezek a kiadványok, hogy nem halt meg a magyar líra, de kötelező sorok gyártására is nógatják olvasóját... Ladik Katalin: Jegyesség című verseskötetét ajánlom elolvasásra, akiknek rövidebb költemények is csillapítják olt- hatatlan vágyukat, melyet a líra szeretete ébreszt bennük. Ajánlom átlapozásra továbbá azoknak, akik a finom erotikát keresik a különböző művészeti termékekben, és azt oly ritkán találják meg. Ajánlom továbbá azoknak, akik éjfél előtt néhány perccel a Szentivánéji álom című zeneművet hallgatják a lefekvést megelőző időben, s azoknak is, akik nem hallgatják éjfél előtt néhány perccel Mendelssohn remekművét. Egyszóval - hogy a szavakat ne csavarjam a türelmi határ közelébe -, szeretném, ha mindenki el tudná olvasni. „Az a hír járja rólam, hogy Újvidék főterén teljesen meztelenül egy ezüstbiciklin karikáz- tam végig. Az ehhez hasonló áltörténetek vagy történetek vezettek végül is az igaz és jelképes kiűzetésemhez. A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent Kiűzetés (válogatott versek) című kötetemig voltam Ikarosz a metrón, Hétfejű varrógép, és kis piros buldózerként is írtam verseket. A Kiűzetést a Bukott angyalok versciklussal zártam. Jegyesség című kötetemben tovább élnek ezek az angyalok, jegyességet kötnek az ember lányaival, fiaival, valamint a négy őselemmel. Ezt a jegyességet UROBOROSZ, a saját farkába harapó kígyó gyűrűje zárja" - ezekkel a mondatokkal kínálja kötetét Ladik Katalin. Valóban rövidek ezek a versek, rövidek és szépek és mélyek. Tisztelői és költő barátai körében nem maradt rejtve az a megjegyzés, hogy „ez a vad, avantgárd nő" megszelídült, s azzal, hogy finomabban ír, még nem válik a költészet javára jobban, mint tenné akkor, ha maradt volna féktelen és zabolátlan verselő. Kezdetben azt hittem, hogy a nagy elismerésnek örvendő költők csak megjegyzéseket keresnek és aggatnak egy védtelen nőre, mert kötetének megjelenését az Eötvös Alapítvány és a Lakitelek Alapítvány támogatta, de azután jómagam is fellapoztam például az 1984-ben kiadott Parázna seprűt, s helyt adtam magamban az öncenzúrához és cenzúrához nem szokott betűvetők megállapításának. Ez persze csöppet sem tompítja lelkesedésemet, mely- lyel az olvasók figyelmébe ajánlottam a Fekete Sas Kiadó és az Orpheusz Kiadó könyvét. Kínálkozik tehát ide egy ösz- szevetés, melyet a Parázna seprű említése hoz mozgásba. Az erotika akkor, 1984-ben így kereste kétnyelvű „tárgyait”: „Az a nyílás a ruhádon felhőtlen ragyogó kés a szőrszálak között. Két szilva a nedves lepedőn combod között. Hasítsd föl már a kék szárnyú ziháló madarakat! Táguljon ajtó, ablak." Mára kicsit megcsendesedve így szólnak e sorok: „A hajnal beszívja nedvünket Se szél, se felhő, elered az eső Szétnyitjuk ölünket Könnyű köhögés finom izzadság Kószálnak szétszórt csontjaink között Árnyéktalanul bolyongunk nőből nőbe Férfiból férfibe.” Itt van közelünkben ez a szép küllemű kötet, és igazán nem mondhatjuk, hogy „mit kezdjünk vele”. Kitárulkoznak egy „őrült, erotikus mámor, csendes szeretet”, szorosan nyomában „lovak csapkodnak az égen, villámsújtotta hattyúk nyerítenek”. Lesz mit újraolvasni hát egy-egy kávészünetben vagy két buszmegálló között, s Ladik Katalin szavait kölcsönkérve: „Mivel ez a vágy édes és élvezetes fájdalmat okoz Nem tudunk betelni véle Mértéktelenül követjük ezt a vágyat, Hogy az néha meg is öli az embert”. Az élet és az elmúlás mezsgyéjén - szigorú képletek között - haladva szerencsés mozzanatnak tűnik, ha lehajlunk e kötetért, s meglátjuk, amint „Alice fészket rak az ég alján”. Sziki Károly Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mostarban Mostar és az egykori római török híd Bosznia-Hercegovina az utóbbi évek háborús eseményei miatt sokat szerepel a híradásokban. Az viszont kevéssé ismeretes, hogy a területet miért illetik kettős elnevezéssel. A 15. század közepén a Bosnyák Királyság egyik tartományának ura függetlenítette magát. Örököse, Stepan Bukcic a Szent Száva hercege címet vette fel. Innen ered a Hercegovina név. Az önállóság ige rövid életűnek bizonyult, mert 1463-ban a törökök elfoglalták a tartományt, csakúgy, mint Boszniát. Igaz, Bosznia kisebb részét, magát a fővárost, Jajcát is a hódítók még ugyanabban az évben elvesztették Mátyás magyar királlyal szemben. Hercegovina valamivel több mint 400 évig a Török Birodalom része volt. Hercegovina központja, Mostar 1463-ban még jelentéktelen településnek számított. Kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően azonban virágzó várossá vált. A 16. században élte virágkorát. A város jelképe híres hídja (volt), a nevét (jelentése: hidas, hídhely) is erről kapta, mivel a 15. században folyami átkelőnek használták az uralkodói székhely közelében. Sokan római hídként ismerik, s e tekintetben a századforduló kiváló festője éppúgy hibázott, mint egyik országos napilapunk néhány hónapja megjelent cikkének szerzője. Az viszont elképzelhető, hogy a hídfők (pillérek) az antik időkből valók, vagyis a római eredetet sem vethetjük el. Teljes bizonyossággal csak azt állapíthatjuk meg, hogy 1566 körül készült, mivel az egyik adat szerint a munkálatok ekkor kezdődtek, és kilenc évig tartottak, míg a másik 1566-ot a befejezés éveként jelöli meg. Az építész nemzetiségével kapcsolatban még több a feltevés. Lehetséges, hogy a mester dalmát vagy olasz, esetleg helyi muzulmán volt. Az egyik nézet szerint Szinan, a híres török építész a Neretva fölött lehetetlennek tartotta boltíves híd építését, ám egy helybéli mester mégis megoldotta a feladatot. A legvalószínűbb azonban az, hogy a híd a török építészet remeke, s Hajruddin épít(őműv)ész nevéhez kell kapcsolnunk. Mindenesetre a zárókőre török nyelven a következő felirat került: az isteni hatalom íve. A mostari hidat úgy tervezték, hogy 20 méter magasan, egyetlen merész ívvel szökken- jet át a Neretva folyón. Mivel meredeken emelkedett, szélessége pedig 4,5 méter volt, kocsival nem lehetett rajta közlekedni. Az utasokra és az állatokra viszont gondoltak a kivitelezők: a hídpályát öszvérkapaszkodóval, kőbordákkal látták el. Az építmény a közlekedésen és áruszállításon kívül egyéb célokat is szolgált. A közeli, minaret nélküli mecset találékony müezzinjei például a híd legmagasabb pontjáról hívták imára a híveket, másrészt a mostari fiatalemberek, hogy bátorságukat fitogtassák és a turistáktól némi bevételhez jussanak, hosszú ideig innen vetették magukat a folyó vizébe. A múlt idő hangsúlyos használata - sajátos módon - indokolt, hiszen a több mint 400 évet megért híd ma már a múlté. Ezt is elérte az esztelen háborús pusztítás. Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) viszont még látta a mostari hidat, sőt le is festette. Csontváry a hétköznapi emberek mércéjével különben sem mérhető művészek között is csodabogárnak számított, de a magyar festészetben a század- forduló idején talán az ő életműve szárnyalt a legmagasabbra. Jeles művészettörténészünk, Lyka Károly már 1930-ban találóan jellemezte: „művészi célzatait mintegy igazolta az idő. Míg élt, őrültnek tartották. Holta után nagy tehetségű festőnek ismerik el." Csontváry, hogy megfelelő témát találjon, sokat utazott. Európa számos országán kívül eljutott Észak-Afrikába és a Közel-Keletre is. Balkáni útja igen gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen 1903-ban Boszniában három, Hercegovinában pedig két híres képet vestett. Mostar városa által két alkotással vonult be a festészet történetébe. Ezek keletkezéséről önéletrajzában a következőket írta: „...a nyarat Selmecbányán töltöttem; a város megfestése után a budapesti Keleti pályaudvar éjszakai kivilágítása kötötte le a figyelmemet; azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem. Mostarban a római hidat a smaragdszínű Neretvával, a virágoskerteket pedig tavasszal.” A bennünket most leginkább érdeklő Római híd Mostarban című kép a valóság és az álom határmezsgyéjén helyezkedik el. Ez egyébként általános jellemzője Csontváry művészetének, csakúgy, mint az, hogy térértelmezésében visszanyúlt a reneszánsz előtti megoldásokhoz és szakított a szigorú értelemben vett „egynézőpontú- sággal”. Képeire olyan motívumokat is festett, amelyek a geometriai szerkesztés elveit követve nem kerülhettek volna be a kompozícióba. A Római híd Mostarban erre szintén jó példa, hiszen képmezőjén a művész olyan elemeket tömörített, amelyek a valóságban egy nézőpontból láthatók. Egyértelműen bizonyítja ezt a Corvina Kiadó által megjelentetett Csontváry-emlékkönyv is, hiszen a reprodukció alatt egy század eleji fényképet is közöl Mostarról. A kettő összehasonlításából az derül ki, hogy a festő munkája szebb, mint az egyébként ügyes fényképészé. Nekünk tehát a pécsi Csontváry Múzeumban van egy szép festményünk a híres római török hídról. De mi maradt a mostariaknak? A szétlőtt város 1994 júliusában az Európai Unió irányítása alá került, élén a volt brémai polgármesterrel. A beiktatási ünnepség magas rangú vendégei egy ideiglenes hídon keltek át a Neretva fölött. A hidat valószínűleg újjáépítik majd, bár régi varázsát aligha szerezheti vissza. Dr. Makai János A zene áradatában - a szellem és a játék szép ünnepe A mélyebb lelkiség kezdi visszanyerni eltüntetett fényét a művészi életben. Az „átkosban” - most a negyven évre gondolunk - Kodály Pünkösdölőjén kívül és felül alig mert eszébe jutni valakinek, hogy a Lélek kiáradásán kívül és felül is szót ejtsen arról a misztériumról, amiről az Evangélium beszél. Amiről nagy hatású müveket írtak zenészek, költők, a festők ezer változatban emlegettek. Nálunk, a nép között - ösz- szefogva a tavaszi megmámo- rosodással a pünkösdöt - ját- | szottak, eleven hittel, lélekkel, mert a megfoghatatlant, mármint a szellem kiáradását le kell fordítani a közösség érzelmi nyelvére. Nemrég az Egri Bazilikában két hangverseny is elhangzott. Az elsőn a tanulmányait Bécs- ben folytató egri származású művészjelölt, Szabó Annamária - az orgona szerelmese - és a német Johannes Wolfram Rinker gitárművész állított ösz- sze programot. J. S. Bach g-moll fantáziája és fúgája fogta közre az Urat dicsérő koráit, majd C. Franck a-moll korálja ráfelelt a XIX. század végéről arra a rendíthetetlen hitre, amely a nagy, a legnagyobb barokk mestert eltöl- tötte. Nem véletlenül tartjuk a XVIII. századot minden szellemi és háborús nyavalyájával együtt a klasszikus Európa századának, azzá tették a zenészek elsősorban. A rend, a fegyelem, a rendíthetetlen lelki odaadás és bizalom árad ezekből az alkotókból, alkotásaikból. Franck már más, az ő romantikus szenvedélye végleteket jelez. Szabó Annamária jól eligazodik ezekben a lelki terekben. Technikai felkészültsége meglepően magas színvonalú, biztosan vezeti végig elképzeléseit azokon a regisztereken, amelyeket a felhangzó művekkel-művekben megmozgatott. A gitár más lelki tartomány. Bach e-moll szvitje kellemes játszadozás. Jóllehet, emberi méltóságát egy pillanatra sem engedi megkérdőjeleztetni, a Mester templomban is elővezethető muzsikát kínált hallgatóságának. A két déli szám, A. Barrios Katedrálisának két tétele és J. Rodrigo Aranjuez koncertjének második tétele - zenekar helyett orgonakísérettel - betöltötte a bazilika terét és a szíveket. A nálunk ritkán hallott szerzők könnyed, ránk simuló dallamvilága nemcsak a gitárművész iránti rokon- szenvünket erősítette - már hallottuk tavaly nyáron is, itt Egerben, de további várakozásunkat is élénkítette e kedves művészpár iránt. A másik koncerten Gero Soréi, az esslingeni orgonaművész két zenészt szólaltatott meg: Bachot és Oliver Mes- siaen-t. Műsorszerkezetének alapja a lipcsei orgonista játékrendjéből indult ki. Bach az istentisztelet előtt toccatát játszott, majd következett az énekes szertartás - innen a korái -, hogy aztán a templomi hívek kegyelemtelítettségének meghálálásaképpen előadott egy-egy fúgát. Amivel az Istennel való találkozást levezette. Gero Soréi alapos ismerője Bachnak. A mi művészeink talán oldottabban, lazábban kezelik Bach zenei képleteit, a variációs rendnek a tömörségét, ez az esslingeni művész markánsan, határozottan. A férfi-dinamika minden színével a német gondolatrendet, lelkivilágot idézi. Visszautal műsora a karácsonyi és a húsvéti ünnepkörre is, mert Krisztust a bölcsőben, a Kereszten és a Lélekben is idéznünk kell. Ellenpontként Messiaen-műveket kínált. Ez az Oliver M. minden ízében századunk gyermeke. Érdeklődése kitágult a madarak énekére, a hindu és görög ritmikára, a gregoriánra, vendégprofesszorként 1947-ben még Budapestre is eljutott. „Szabadossága” száznyolcvan fokkal szemben áll Bach világával. Ezért is tűnt a hangverseny során érezhető feszültség olyan nehezen elviselhetőnek. A mi zenei romantikán, Liszten, Franckon, Berliozon, Csajkovszkijon nevelkedett ízlésünk - ne hagyjuk ki az impresszionistákat sem! - elfogadja, „beveszi” ezeket a már minden szerkesztési köteléktől függetlenedő „madárhangokat”, értjük a fdozófiáját. Valahol mégis dekadensnek tűnik ahhoz képest, ahogyan az európai gondolkodás és gyakorlat a közlést, a lélektani közléseket megszokta. Az élmény ösz- szetettségében is az orgonaművészt igazolta. Farkas András
