Heves Megyei Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-19-20 / 195. szám
Hétvégi Magazin 9. oldal 1994. augusztus 19-20., péntek--szombat ís '-6 —5° «1 Az írásbeliség Magyaroroszágon Augusztus 20-a, az államalapításunk évfordulója. Kevés szó esett eddig arról, hogy hazákban István (1000-1038), Géza fejedelem fia királlyá koronázásával egyidejűleg jelent meg az írásbeliség. Kezdetben annak lehetőségével az egyház élt akár királyi, akár magán ajándék révén jutott újabb birtokhoz. A világi társadalom csak lassan, a birtokszerzési lehetőségeinek szaporodásával jött rá az írás fontosságára. Széles körű alkalmazása azonban a bizánci udvar fényéből hazaérkező III. Béla uralkodása idejére esik. Igaz, hogy elődeinek vándorló udvarában már ott található az udvari pap, a jegyző és a pecsételő, akik képesek voltak arra, hogy egy-egy királyi oklevelet kiállítsanak. Csakhogy a királyi kancelláriában nem volt elég latinul írni és olvasni tudó. Itt jogi és történeti ismeretekre egyaránt szükség volt. Ezért határozott úgy Béla király, hogy tanulni vágyó ifjakat küld a párizsi egyetemre, hogy elsajátítsák a kor minden tudományát, s az udvarba visszatérve az írásbeli teendőket ellátó jó szakemberekké váljanak. Sokuk nevét nem ismerjük, csak a munkáját. A királyi udvar névtelen jegyzőinek munkája ott található az akkoriban kiállított oklevelekben. Egyikük idősebb korában megírta a magyarok honfoglalásának történetét, s szerénységből mindössze csak nevének kezdőbetűjét, a „P” betűt ismerjük. Egy másikból a király kancellárja lett, akit Adorján néven ismerünk. Hogy ilyen fontosnak tartotta III. Béla királyunk döntéseinek írásba foglalását azt az 1181-ben kiadott oklevelei bizonyítják. III. Béla király vezette be a magyar királyi udvarba a kérvényezési is, amely később oly sok bonyodalmat okozott. Unokája, IV. Béla király (1235-1270), aki nagynak tartotta nagyapját, példaképének tekintette mindenben, ugyancsak kötelezővé tette az írásban benyújtott kérvénye- zést. Ennek nagy felzúdúlás lett a következménye. Sokan kifogásolták, hogy nem beszélhették meg ügyüket személyesen a királlyal. A király elhatározását még az sem változtatta meg, hogy látta, az ország előkelői elfordulnak tőle. Csak 1267-ben sikerült rászorítani a jószándékú, ám makacs királyt arra, hogy lemondjon az írásbeli kérvényezésről. Ettől függetlenül, noha nem követelték meg az udvarban a kérvényt, mégis fellelhetők nyomai a kancellárián intézett ügyekben. Egyébként a királyi udvarhoz benyújtott kérvények csak a XV. század derekán szaporodtak meg, amelyekben a kérvényezők a királytól birtokadományt kértek. Horváth Mihály Gyors menekülés a Szépség igazságához Michelangelo: A szent család 1992-ben, május végén, testvérem, bátyám, legjobb barátom, a lelkem jobbfelének elvesztése után a halál által okozott fájdalom elől riadt menekülésbe kezdtem: el innen, el Egerből, a házból, a hazából, a magyar nyelv édes börtönének meghittségéből, ki, az idegenbe, új tájaktól, új ismeretlen benyomásoktól megütötten, ott beleütközve az idegenség érzéketlenségében bizonyára kijózanodom a vesztés kínjából. Két hét talán arra is elszakító gyógyulást hoz, ami már nem vérzik, csak rettenetesen sajog. Engem Délre húz a szívem, nem tehetek róla, nemcsak a latin és a görög nyelvbe szerettem bele, de csaknem könyvtárnyi anyagot olvastam át, hogy ne tűnjék nékem távolinak az a két évezred, amit ez a mára ilyenné felnevelt Európa magába zár, másrészt kitapinthassam azokat a fogalmakat, a hangokat, a hangzást, a hangosokat is, amiket ezek a régi európaiak itt rendszerbe állítottak, amiket nekünk, barbár ázsiai ivadékoknak is el kellett sajátítanunk, ha már idetévedtünk. Ha már belevésődtünk ebbe a tájba, s ha már a Sankt Gal- len-i krónikás is leírta, mit mertünk megtenni vigság címén ama szerzetesek által lakott, szentnek ítélt helyen. Aki útra indul, ismeri a profán és az emelkedettebb gondolatoknak azt a zsongását, ami csaknem dallamként veszi őt körül. Már ha füle van a hallásra. Már ha odafigyel, mit is kellene meghallania magából, magáról, magáért. így történt, hogy az útlevéltől az utolsó darab poggyász-tartalomig mindenre a feleségem, az ő gondossága ügyelt, igyekeztem csak a csomagcipelésre szorítkozni. Mert szétszórt voltam, mert beteg voltam, a kimondhatat-‘ lan diagnózist magam is ismertem, de nem akartam bevallani. A hiány, az önzésnek ez a váratlan sérülése, ahogyan a bátyám és köztem lefolyt mindennapi kávézás és párbeszéd egyszeriben abbamaradt, a szertartásnak ez az egyoldalú „felmondása” a hirtelen, de csodálatosan nyugodt, szemérmesen végigélt halállal, - több volt a bennem lévő rend földrengésszerű megcsuszam- lásánál. Gyerünk Délre! „Wo die Zitronen glühn, im dunkeln. Felejteni, felejteni! Idézgetem a már sokszor hallott mondást: másra gondolni, pont az ellenkezőjére! Nem ment. Emlékezetemben Pergolesi Stabat Matere mellett felzokogott a félelem óriási ütemű himnusza, a „Dies irae, dies illa” is, fájdalmasabb simoga- tása támadt Monteverdi muzsikájának, amikor énekelteti az elcsukló emberi hanggal, Lasciate mi morire (Hagyjatok engem meghalni), hogy aztán eljussak, legalább is zsongító ismétlésként Verdi Requiem- jéhez, aminél drámaibb siratást csak Csajkovszkij tartott saját élete fölött, a kényszerű halál ítéletszerű bekövekezése fölött. Első nyugodt napunk Jeso- lóban esett. Az égről hétágra zúdult a fény, a hőség, mi a tengerben kerestünk hűsölést. Próbát tettem. mert a hippói püspök, az én nagy-nagy egyházatyám belemarkolt a tengerbe, és megnyugvással vette tudomásul, hogy nem lehet kimenni, és innen indulni el ő is a Végtelen magyarázata felé. Vagy ez is csak legenda? A tengerparton ékesebb német turisták éppen belefáradni látszottak az életigenlésbe, lapos vicceket bü- fögtek föl, elmésnek tűnő közhelyekkel igencsak ugratták egymást. Engem zavartak, bár nem haragudtam rájuk emiatt, hiszen elverték gondolataimat, míg bosszankodtam lapos szellemi röptéikén. Firenze közbeeső állomásként szerepelt programunkban, végig kellett tekeregnünk Rómán át az Adriáig, Rimini, Ravenna, és így tovább. Itáliát akkorra már többször megjártam, keresztbe és kasul, Genovától Nápolyig, egyik tengertől a másikig. Az itáliai építészet, a veretes feliratok ismerősként köszöntek rám, a szövegek retorikája kikiabált felém a történelemből, ismerősként szórakoztattak a feliratok, mint az olyan pincér, aki tudja, miért jöttem, mit fogok rendelni, de ő csakis azt hozza nekem, amit ő akar. És olyan mártással, ahogyan az ő ízlése parancsolja - nekem. Busszal lemenni Firenzébe, a szerpentinen, a májusi fényárban, maga az élvezet. Parkok mélyén a gazdagok villái, a híres kolostorszerű épületek, templomok. A várost övező dombok pereméről egy kicsinység mintha Egerre pillantanék le a Várból, vagy valahonnan. Tudtam, hogy semmi összefüggés nincs szeretett szülővárosom és Firenze között, más történelem, más kultúra, más föld, más ég, más emberek, de élt itt szerzetes, akit én szentként tisztelek, akit a pápai kegy „megégetett”, miután nem fogadta el a bibo- rosi kalapot, és nem tanúsított engedelmességet, nem alázko- dott meg a spanyol arisztokratából pávává lett VI. Sándor előtt, sőt azt tartotta róla, hogy személyében a Pokol fejedelme gyakorol hatalmat Rómában, Szent Péter trónján! „Máig nem értem, hogyan nem rehabilitálta még egy modem pápa kegye, hogyan nem juthat a történészek előtt sem méltó helyre az a férfi, aki hatalomhoz, hatalomra jutván, még a végveszélyben sem nyúlt a védelem fegyverhez, mert any- nyira hitte, hogy az Isten megoltalmazza őt a gonoszokkal szemben. (Az isteni akarat másként határozott. „Megnéztem a helyet, ahol megégették. A nép nyüzsgött a köztereken, ügyet sem vetettek arra, hogy egy barbár bárd Pannóniából éppen gondolataival viaskodik, vajon jól írta-e meg azt a verses drámát, amelyben izzásig futó szeretetét és tiszteletét formázta meg Giorolamo Savonarola sorsa kapcsán - az igazság és az emberi méltóság iránt! A híd, az a fülkés kitaláció megmosolyogtatott, a galambokkal itt sem tudtam mit kezdeni, a turistatársakkal még kevésbé, pedig a színész-házaspár és még néhány értelmesebb értelmiségi kísérletet tett lefékezni a viszketegebbeket. Másnap délutánra maradt az Uffizi. Ha valaki nem tudná, a Mediciek egy irodaházukból alapították ki ezt a hatalmas kiállító épületet. Sokáig halasztottam idejönni, mert úgy gondoltam, hogy a spanyol aranyszázad festői után itt előbb fel kell nőnöm a méretekhez és a minőséghez. Kígyózott a sor előttünk. Nem adtam fel, bejutottam. Csoszogtam órákon át. Láttam is. Nem is védekeztem a körülöttem hadakozók miatt, akik bábeli hangzavarban, de keresték - magyarázták maguknak és másoknak, amit látni kell, amit látni, befogadni lehet. Láttunk, hallunk, hallottunk, befogtad- tunk. Egyszer csak fáradtan ott álltam Michelangelo táblaképe előtt. A Szent családot kell néznem, a három alakot, ahogyan szoborszerüen egymásba fonódnak, az ölelésnek azzal a tisztaságával, ahogyan a bajszos, csaknem aggastyán József tartja a még nem tízéves fiát, térdén ültetve, míg Mária félig csavart felső testtel, de a két karjával hátranyúlva, az áhitat fényével a szemében tudtunkra adja, hogy a szeretet- ben ez a Gyermek a központ, ők arra vannak rendelve, hogy a test és vér kötelékén túl, valamit megmutasanak a világnak - félreérthetetlenül, magától értetődően, a szépség szenvedélyével, a színek - arany, kék, fehér, bronz - redőzetével. Mintha József egy alacsony fal, vagy lépcső terét használná fel a család pihentetésére. Mögöttük a háttér, a perspektíva trükkei, a kéklő messzeség, a kékben úszó hegyek! A távolság felezéseképpen, egy másik falrészen a klasszikus idők pogány ideáljai, a meztelen fiatalok tömörítik a látványt egyedülállóvá. A három szoborszerű test a dúsan aranyozott reneszánsz-keretben akkora erőt képvisel, hogy szinte szétfeszíteni látszik ez a jelenés a teret, amelyet Michelangelo számukra létrehozott. És a bámulásban, a belefe- lejtkezésben nem vehető észre, mert ilyenkor a méricskélő ész nem jtászik felfogható, érdemi szerepet, beindul valami, sejtés vagy micsoda: áttétel nyomul áttételre, már gajdolom is magamban, mint ahogyan az életem legforróbb pillanataiban mindig is teszem: íme, itt ez a három test, kettőt összefog a vér árama, a harmadik meg védőpajzsként borul rájuk. Joga van hozzá, részt akar venni ebben a szeretetben, ebben az összetartozásban, mert ők, így, hárman: a Család. A vér, a test - mondom már vagy századszor, amikor szeretnék felordítani, hogy lám, megint eltévedtem, de hogy a vér, dehogy a test, az is, de nem úgy, ahogy én most itt elragoztam, hanem azzal az általánossággal és rá azzal a különösséggel, hogy a lélek már lát mindent, a a lélek, amelyről olyan keveset tudunk, amelyről még sokat meg kellene tudnunk! És ezen a képen, ezen a három szobron most áthullámzik az is, amit én élek itt át, amit a képből kiolvasok, amit a képbe belelátok. És egy újabb, megismételhetetlen érzés, fel sem deríthető módon beleszól valahonnan, a mélyből, vagy a magasból, nem a ruhák redői közül. Nem is a klasszikus - pogány fiatalok közül, nem is a kéklő hegy magasából a hang: „Azt nézd még, sokáig! A családot, ahogyan a lélek összefogja őket. Meg a vér is. De az másképp. Az csak kívülről, az csak a foglalat.” De már vissza is szólok: Forma dat esse rei! (A dolog lényegét a forma adja!) Mire a válasz rögtön visszacsap, a bátyám ismerős szólejtésével: „Etiam.) (Is). Is-is - szólnék megint, miközben a drapériák bonyolult és mégis hatásos ritmusát keverem össze gondolataimmal - „is-is” - ez lenne a válasz, itt, Buonaroti táblaképe előtt, aki a család melegét sosem érezhette, még a szerelmi vallomása is csak annyi lehetett, hogy az ájtatos grófnővel egy Colonmával, le-leültek hallgatagon elmélkedni, pár szót ejtve félóra-óra szakaszában? Nem emlékszem, hogy jöttünk ki az Uffiziből. Másnap már hajtottunk Róma felé. És a csoda talán csak annyi: Hazajöttem. Nem szeretek se temetőbe, se kriptába járni: lementem a Bazilikába, beálltam a márványtábla elé, a bátyámhoz! És az Uffiziban megkezdett vitát, most már békében itt fejeztük be. Barátok és rokonok kérdezgették: mit láttál az úton. Némi hümmögéssel ütöttem el a kérdéseket, töbször ezt mondtam: az ember választ vár erre- arra, amarra, aztán hazajön, -s itthon megkapja. Farkas András Burgundia szívében, a régi Morvaországban áll Európa legnagyobb buddhista temploma. Július utolsó napjaiban a Kajyu Ling-templomban ünnepi szertartáson avatták fel a legnagyobb buddhista láma reinkarnációját egy kisfiú személyében, aki Indiában született. Ráták Puntsok édesapja tibeti, édesanyja indiai. (FEB-fotó) Férjhez ment Margit hercegnő lánya, Sarah Armstrong Jones. A boldog vőlegény Daniel Chatto festőművész. Az esküvőn természetesen megjelent a teljes királyi család. Még Lady Di is ott volt. Hónapok óta most találkozott a különváltan élő pár, de Károly herceg csak hűvösen köszöntötte volt feleségét. (FEB-fotó)
