Heves Megyei Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-13-14 / 190. szám
4. oldal Szemtől Szembe 1994. augusztus 13-14., szombat - vasárnap Szépnek lenni, játszani, míg tisztességes „Civilben soha nem sminkelem magam... rásoknak is... Nem tartasz ilyesmitől?- Egyelőre nincsenek rossz tapasztalataim, bízom az emberekben. Sok a pletyka, ám úgy érzem, tudok vigyázni magamra. Persze, nem árt az óvatosság. A tanfolyamokon is azt ajánlották, hogy a fotóshoz, meg a többi „veszélyes” helyre vigyünk magunkkal a barátunkat, barátnőnket. Akkor nem lehet baj.- Apropó, a barátod... O hogyan fogadta a sikereidet?- Túlzottan nem lelkesedik. Aggódik értem, talán féltékeny is egy kicsit. Egyébként a többi lánynak is hasonló tapasztalatai vannak. Bízom benne, hogy előbb-utóbb elfogadja, megszokja majd, mert tudja, hogy én ezt szeretem csinálni. Egészen addig, amíg könnyedén megy, örömet okoz, és - nem utolsó sorban - tisztességes a dolog.- A szüleid mit szólnak hozzá?- Anyukám és a nővérem nógatására jelentkeztem előbb a gyöngyösi Dioro-tanfo- lyamra, majd a Budapesti Nemzetközi Divatstúdióba. Itt is döntőbe kerültem a haladók között... Örülnek, hogy jól szerepeltem, de a büszkeség mellett van bennük egészséges féltés is. Anyuka veszi át a szót, aki — üdítő italokkal megpakolva - éppen ekkor lép a szobába.- Ismerem a lányunkat, tudom, hogy nem kerül mellék- vágányra. Játék az egész, veszíteni valója nincs. Az más kérdés, hogy szeretne nyerni. Végül is... Nő. Ha mégsem sikerülne, nem omlik össze a világ. Andrea az idén érettségizett, nem is akármilyen eredménnyel. Őszszel ötödévre megy, jövőre pedig főiskolára jelentkezik.- Fontos a tanulás - néz rám komolyan. - Elképzelhető, hogy egy ideig modelleske- dem, de ez, tudvalévő, nem egy nyugdíjas állás. Aki a későbbiekben családot szeretne, annak biztosítania kell a jövőjét. —fiz azért még odébb van. Gondolom, anyagilag is kifizetődőbb ez a foglalkozás!- Magyarországon még nem lehet annyit keresni vele, mint külföldön, de egyre biztatóbb a helyzet. Akik már befutottak, csinos összeget tehetnek zsebre.- Milyennek ítéled meg a leendő ellenfeleket? Erős a mezőny?- Az elején meglepődtem. Jóval több szép lányt vártam, de egyeseknek túlzott az önbizalmuk. Sokan viszont - akiknek közöttünk lenne a helyük - nem mertek jelentkezni. Mindent egybevetve, a továbbjutók megérdemelték, és biztos, hogy Budapesten nehéz dolga lesz a zsűrinek. Mielőtt elbúcsúzom, sok sikert kívánok Andreának. Remélem, azóta valóra váltak álmai, helyet biztosított magának a legszebbek között. Ha nem így lenne, annak mindössze egyetlen oka van: az, hogy nem engem választottak a zsűri elnökének... Tari Ottó a fiatalságot, a természetességet díjaznám. De hát nem rajtam múlik. Mielőtt elmélyednénk a témában, sietve indítványozom, hogy üljünk le. Nem tesz jót macho-alapállású szemléletemnek az a magasságkülönbség, ami a javára írandó.- Korábban zavart, hogy elnézhetek az emberek feje fölött, de már megszoktam - közli bájosan, így némiképp megnyugszom, hogy nemcsak én tekintek fel rá. - A barátom sem örül túlzottan, ha magas sarkú cipőt húzok... Pedig - mint megtudom - a szakmában ez a módi járja. Nincs olyan hosszú láb, amit ne lehetne megtoldani még néhány centivel. így aztán kényelmetlenség ide, egyéb szempontok oda,, az áldozatot meg kell hozni. Ám nem ez áz egyetlen nehézség a pályán. Ott van például a fogyókúra. Amikor Andrea mondja, hogy neki is le kellene adni pár kilót, meglehetősen hülyén bámulhatok. Még ebből is?! De hiába, egy dolog az én ízlésem, s egy másik a szakmai szempont.- Ennek a „mesterségnek” megvannak a külön elvárásai - avat be a titkokba. - Én például - kivált nyáron - nem szeretek sminkelni, ám a fellépéseken ez alapkövetelmény. Természetesen rendelkezésünkre állnak a kozmetikusok, de célszerű, ha maga a modell is megtanulja a fogásokat. Hallottam olyan esetről is, hogy valaki nem volt szimpatikus, így aztán „elsminkelték” az arcát. Persze, hogy esélye sem maradt a továbbjutásra...- Ha már a követelményeknél tartunk, a közvéleményben általánosan elterjedt vélemény szerint nem elég szépnek lenni, eleget kell tenni másféle elváAndrea szerint lehet tisztességesen is csinálni Az alaphelyzet újságírói szempontból meglehetősen ellentmondásos. Adott egy verseny - az év legnagyobb érdeklődéssel várt szépségki- rálynő-választása -, melynek elődöntője Miskolcon zajlott le. Jogos büszkeségünkre, megyénk leányai közül ketten sikerrel jutottak túl ezen az akadályon, így számukra jöhet a következő rosta. Kellhet ennél hálásabb téma? Aligha valószínű! Akkor hát - vonhatnánk meg a vállunkat -, hol itt a probléma? A gond az időzítésben keresendő. Mire e sorok megjelennek, az eredmény már ismert: eldőlt, kik azok, akik augusztus 13-án a budapesti Kongresszusi Központban ringbe szállhatnak a Miss Hungaiy megtisztelő címért. A cikk írása idején azonban még minden nyílt, bizonytalan. Negyvenen reménykednek, hogy bekerülhetnek a szerencsések közé, és ott már bármi lehetséges. Nem állhatom meg, hogy ne jósoljak: a hatvani Verebes Andrea - ide a rozsdás bökőt - sikerrel teljesíti a feladatot, és ott lesz a kiválasztottak mezőnyében. (Ha nem így történne, ne rajtam kérjék számon!) S hogy honnan ez a magabiztos véleményalkotás? Egyszerű. Találkozom Andival, elkerülendő még a feltételezést is, hogy másodkézből származó információk alapján vonom le a következtetéseimet. Amikor ajtót nyit, meglepődöm. Sehol egy vamp, sehol egy femme fatale, amit a kifutón látottak alapján várna az ember. Üde, szépen lebarnult tizenéves mosolyog rám fehér sortban, feszes felsőrészben. Hosszú, hullámos haj, smink egy szál se - ha rajtam múlna, egész más feltételeket írnék ki: ERDÉLYI LEVÉL Egy mikrofon „sirámai” A megalázásnak és a megalázottságnak vannak-e határai? Sokszor kérdezzük ezt önmagunktól, amikor a magukat mindenek felett érző „hazafiak” azzal kóiintanak fejbe, hogy az erdélyi és romániai magyarság többet akar az európai szokásjogba foglalt és általánosan elfogadott elveknél, hogy a magyarság bizonyos „képzelt” jogai követelésekor tulajdonképpen privilégiumokat akar, tehát több jogot, több lehetőséget, mint amellyel a többségi (elismert) nemzet rendelkezik. Jogokat valóban akar ez a sokszor megalázott nép, de nem többet annál, ami bennünket, akik, végül is államalkotó tényezőnek tekintjük magunkat, megillet a hatalom részéről. Itt van például, a magyarság lelki hangulatát olyannyira felkavaró parlamenti eset. Még március 15-e körül történt: Borbély Imre, az RMDSZ képviselője méltatta a magyar nép számára oly jelentős 1848-as események történelmi fontosságát. Ezt még valahogy „lenyelte” a T. Ház, de ugyanaz a T. Parlament megzavarta, méhkas-módjára zúgott-morajlott, és belefojtotta a szót a magyar nemzetiségű képviselőbe, akkor, amikor néhány mondatban magyarul is köszönteni akarta képviselőtársait, és ezen keresztül - ha csak jelképesen is - az egész romániai magyarságot. Elszomorító és megdöbbentő volt látni, hallani azt a zűrzavart, ami a képviselőházat kerítette hatalmába akkor, amikor az első magyar szavak elhangzottak. Valóságos szópárbaj alakult ki az ülésvezető (egyébként ellenzéki, demokratapárti) elnök és a magyar nemzetiségű képviselő között. A moraj pedig tetőpontjára hágott a teremben. Az elnök zavarában-e vagy kétségbeesésében (ilyen szégyen a román parlamentben!) hol ki-, hol meg bekapcsolta a mikrofont, s e kapcsolgatások szüneteiben Borbély Imrének sikerült elmondania legalább a jókívánságok egy részét, a jegyzőkönyv szerint így: „Kívánok minden magyarnak, valamint a velünk ünneplő felebarátainknak emberhez méltó körülményeket az ünnep...” Megrázó és emberi mivoltunkat végsőkig megalázó átélni ilyen jeleneteket. Ilyenkor az az ember érzése, hogy a magyar (legalább is nyelvét tekintve) nem másod-, harmad-, vagy tizedrendű állampolgár ősi hazájában, hanem az ingoványba taposott, lenézett senki! Akinek a fizikai jelenlététől, nyelvétől immár nem csak a szélsőséges nacionalisták, hanem - kevés kivételtől eltekintve - az összes politikai tényezők félnek, mi több: irtóznak! Szándékosan írtam politikai tényezőket, mert igazságtalan és talán jómagam is kissé elvakult „patrióta” lennék, ha nem venném észre, hogy az egyszerű, hétköznapi román ember, a román nép (különösen, ha nem vezetik félre, mint tették azt 1990 márciusában Marosvásárhelyen!) megérti, tiszteli és becsüli magyar társát, szomszédját, falu- vagy városbelijét! A román parlament a szó megvonásával, az ülést vezető „demokrata” elnök a mikrofon kikapcsolásával tulajdonképpen alaposan „ levizsgázott” demokratikus gondolkodásmódból, s tette ezt mégpedig abban az időszakban, amikor az Európa Tanács jelentéstevői már-már csomagoltak Bécsben és Helsinkiben, hogy átrepüljenek Romániába, adatokat és tényeket gyűjteni azoknak az ajánlásoknak a teljesítéséről, amelyekre Románia fél évvel korábbban, a teljesjogú tanácstagság elnyerésekor tett ígéretet. S ha már itt tartunk, különös jelentőséget tanúsíthatunk annak a beszédrészletnek, amelyet Gunnar Jonsson, az ET jelentéstevője ez év március végén a román miniszterelnöki palotában mondott el. Kijelentette például, hogy őfinn állampolgár, de az országban a lakosság hat százalékát kitevő svéd kisebbség képviselőjeként a parlamentben anyanyelvén beszélhet. Hogy elgondolkozott-e ezen a kijelentésen egyik-másik román „politikai tényező”? Esetleg maga az inkriminált parlamenti ülést vezető (demokratapárti!) elnök? Nem tudom. Mint, ahogy azt sem tudhatom, hogy lenne-e hatása és következménye ennek a beszédnek a román parlamentben? Annyi mindenesetre igen, hogy legközelebb a parlamenti előcsarnokban is ferde szemmel néznének majd azokra az RMDSZ képviselőkre, akik egymással magyarul beszélnek! S a hatásról lévén szó, egymás között a legpatriotább „vitézek” azt is elmondhatják majd, hogy szégyelje magát az a bizonyos finn-svéd „hibrid” raportőr, aki azért jött Romániába, hogy megleckéztessen bennünket. Hogy mit is mondhatunk mi? A magunk részéről (teljes jóindulattal) azt tanácsoljuk Jonsson úrnak: tanuljon ám meg mielőbb románul! így majd jobban kiismerheti és megértheti izmosodó, kiteljesedő demokráciánk, európaiságunk „csodabogarait" vagy torzszülötteit. S ez, végül is, csak hasznára válhat egy lelkiismeretes és körültekintő ET-i raportőmek! Okos György Kolozsvár „Elmúlt az idő, amikor tűzveszélyben voltak a negatívok” - nyári egyetemi beszélgetés Tényi István filmrendezővel A huszadik egri filmművészeti nyári egyetem eseményeiről rendre tájékoztattuk az olvasókat. Néhány gondolat erejéig idéztünk Tényi István filmrendező szavaiból is, aki az idén a rendezvény főtitkári tisztét látta el. Vele beszélgettem, elsősorban természetesen filmekről, azon belül is a társadalom jelenségeit tükrözni és megörökíteni kívánó do- kumentfilmekről.- Az elmúlt négy esztendő történései önt, illetve a magyar dokumentumfilmek kitalálóit és megcsinálóit mennyire késztette alkotásra?- Negyven éven keresztül volt egy irány, amiben közlekedni kellett. Megmondták nekünk elég pontosan, mi az, amitől nem lehet eltértünk. A teljesség kedvéért jegyezzük meg azt is, hogy az elmúlt tizenöt esztendőben azért tiló nélkül is lehetett vállalni az ellenzékiséget. De az is biztos, hogy az említett négy évtized igen céltudatosan próbálta kiirtani rendezőkből, befogadó közönségből az érzékenységet, próbálta jellemében megcsonkítani. A ránk tört szabadsággal, amit rendszerváltás címszó alatt emlegetünk, ezért nem tudtunk kellőképpen bánni. Tény, hogy a mögöttünk lévő néhány év Magyarországa jócskán kínált témát, amelyek közül sokat fel is dolgoztak az alkotók. A legjobbakat láthatta itt a közönség.- A ránk tört szabadság az elmúlt négy esztendőre is vonatkozik? — Az én fogalmaim szerint nem. Vagy az, hogy Jancsónak el kellett mennie tanítani, netán azt jelenti, hogy hazánk egyik legjobb filmrendezője itthon is tudott nyugodtan, ha tetszik szabadon dolgozni? A döbbe- netek évei voltak. És nem kimondottan a gazdasági kérdéseket illetően, sokkal inkább a médiákról, azok feladatáról való gondolkodásban. Nem irányíthat egy országot olyan kormány, amelynek nincs nagyon kifinomult szociális érzéke. Bár vonzódtam az ellenzékhez, kis sajkámat nem kötöttem senki hajójához. Még akkor sem, ha csináltam egy ötven perces portréfilmet Lezsák Sándorral. A rosszakaróim bizonyára másként ítéli ezt meg. Az biztos, hogy az MDF nem választ engem dísztaggá. Nincs mit szégyellnem ezen a munkámon sem. Ami pedig a letiltásokat illeti. Ehhez az is hozzátartozik, hogy egyes szerzők saját akaratukból nem jelentek meg, mondjuk a televízió képernyőjén. Örkény jogörökösei is így döntöttek.- Lehet forradalmat csinálni a dokumentumfilmekkel?- A Szász János rendezővel folytatott beszélgetésen erről is esett szó. Nemcsak lehet, de kell is. Már mögöttünk az idő, mikor tűzveszélyben voltak a negatívok. Erről a nagyon izgalmas éráról lenyomat kell, hogy készüljön. A polarizálódás éveit éljük. Vannak, akik szemtelenül meggazdagodnak, mások embertelenül elszegényednek. Ezt meg kell írnia a krónikásnak. Bár én nem szívesen csinálok filmet a társadalomnak arról a rétegéről, amelyik már végérvényesen leszakadt. De, egyértelmű, őket is meg kell mutatni. A deviancia - azt gondolom - könnyű labda. Abban az esetben természetesen, ha csak a jelenség szintjén kezeli. Magam a cselekvő s az akciót kiváltó filmben hiszek. — Mit ér a küzdés, ha ezt nagyon kevesen látják?- Nagyon kevés az a műsoridő, amit erre a Magyar Televízió áldoz. így nagyon nehéz. Most egy ötrészes mozin dolgozok, a dzsumbujról szól. Olyan emberekről, akik köny- nyedén sétálnak a börtön és a külvilág között, kedvükre. Bármikor megtörténhet, hogy ha levetítik a filmet, az érintett „maffia” fog várni a következő rész forgatásánál. De nekem velük is szót kell értenem. Ez az egyik szép örökségem Makk Károlytól. Meg kell velük értetnem, hogy értük szól a mozi, mégha nem is dicsérő hangon. Azt gondolom, hogy a kortárs alkotóknak erre a küzdelemre kell felkészülniük a jövőben. Bozsó Bea
