Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-30-31 / 178. szám

1994. július 30-31., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 9. oldal Egy máig megoldatlan irodalmi rejtély Új mesefigura született. Barney, a kedves külsejű dinoszaurusz Amerikából érkezett Angliába, ahol a gye­rekek körében igencsak nagy sikert aratott. Hamarosan egy televíziós show főszereplője is lesz. Egyébiránt egy Sheryl Leach nevű tanárnő alkotta meg a figurát. Az Egyesült Államokban többmilliós tábora van Barney-nak. Oktatási és szórakoztató programok szereplője a bíbor­színű „szörnyeteg"... Hanoi diadalívet szeretne Hogyan dolgozik a VIMPEL-csapat? Oroszország annyira tart attól, hogy nukleáris fegyverei és lé­tesítményei egyszer terroristák kezébe kerülnek, hogy már 1992- től kommandósokat ké­pez ki a veszély elhárítására. Azóta azonban nem sokat ja­vult a biztonság, az elit egység felbomlott, volt tagjai pedig pénzért árulják tapasztalataikat - közölték a minap a médiák. A Szovjetunió felbomlása óta egyre többet foglalkoznak az orosz atomlétesítmények és -fegyverek biztonságával. A volt Szovjetunió területéről ki­áramló radioaktív anyagok mi­att ugyanis attól félnek, hogy a ; terroristák házi készítésű bom­bához juthatnak, és nukleáris létesítményeket támadhatnak meg. Az Izvesztyija című napi­lap nemrégiben arról adott hírt, hogy tavaly a VIMPEL elitegy­ség katonái egy ilyen jellegű gyakorlat alkalmával „elfoglal­tak” egy atomerőművet az egy­kori titkos, Arzamasz-16 nevű orosz városban. A kommandó­sok terroristáknak álcázták ma­gukat, áttörték az áttörhetetlen- nek titulált védelmi vonalat, majd 17 másodperc alatt elfog­lalták a gyárat. Az 500 főből álló kommandó terroristaelhárító gyakorlatokat is folytatott a kurszki, belo- jarszki és kalinyini atomerő­művekben. Ott a területi biz­tonsági egységek játszották a terroristák szerepét. A VIM­PEL ejtőernyősei a reaktorte­rem tetejére ereszkedtek, átha­toltak a védőberendezéseken, és hét másodperc alatt ellenőr­zésük alá vonták a vezérlőter­met. 1992-ben a VIMPEL bú­várai egy „terroristák” által el­foglalt atomjégtörőre jutottak fel észrevétlenül fényes nappal. 1993- ban pedig a kommandó­soknak valóban sikerült meg­akadályozniuk, hogy radioaktív anyagot lopjanak az uráli Jeka- tyerinburgból. A gyakorlatok során az egy­ség nemcsak tapasztalatot szer­zett, hanem rámutatott a jelen­legi biztonsági rendszerek hiá­nyosságaira is. Ennek ellenére a mai napig nem tették meg a szükséges lépéseket. Az októ­beri puccs idején a VIMPEL megtagadta Jelcin parancsát, hogy rohamozzák meg a par­lament épületét Ezután Jelcin a belügyminisztérium felügyelete alá helyezte az egységet. Tilta­kozásképpen 112 tiszt lemon­dott, 150-en más kommandós egységbe mentek át, és mind­össze 50-en maradtak a VIM­PEL kötelékeiben. A szervezetet 1979-ben hozta létre a KGB külföldi ak­ciók végrehajtására. A kom­mandósok még abban az évben végre is hajtották első feladatu­kat: megrohamozták Hazifullah Amin afgán elnök palotáját. VIMPEL-kommandósok azon­ban Vietnamban, Angolában, Kambodzsában és Nicaraguá­ban is harcoltak - írta az AP. A német irodalom egyik legta­lányosabb rejtélye B. Traven regényíró nevéhez fűződik. Va­lóban meghalt-e 1969-ben, vagyis 25 évvel ezelőtt Mexi­kóvárosban - ahogy a lexiko­nokban áll — az az ember, aki ezen a néven olyan kirobba- nóan sikeres műveket alkotott, mint a Halálhajó (1926), a Híd a dzsungelben (1929) és az Akasztottak lázadása (1936)? És mi volt az igazi neve a szer­zőnek, aki állítólag 27 írói ál­nevet használt, és élete későbbi szakaszában Hal Croves vagy Traven Torsvan néven alkotott? Egy angol tévériporter kuta­tásai szerint B. Travent a való­ságban Otto Max Feigének hív­ták, és egy fazekas fiaként látta meg a napvilágot Schwiebus- ban, Brandenburg tartomány­ban. Ezzel az azonosítással azon­ban még korántsem sikerült megfejteni az íróval kapcsola­tos rejtélyeket. Egy dolog két­ségtelen — Traven néven német nyelven írott alkotásai számos kiadást értek meg, az olvasók világszerte falták és falják őket, izgalmasak, nyelvezetük olykor kissé durva, de erős szociális érzék jellemzi őket. A harma­dik birodalomban ezért tilalmi listára is kerültek. Többet közü­lük megfilmesítettek, így az Aranyásókat és a Halálhajót. Homály fedi annak történetét is, hogyan jutottak el a titokza­tos író művei a német kiadók­hoz. Mexikó keleti partvidéké­ről, Tampico olajkikötő kör­nyékéről küldte a szerző B. Traven néven jegyzett regé­nyeit és elbeszéléseit a Guten­berg szakszervezeti kiadónak Berlinbe. Legtöbb műve trópusi környezetben játszódik, és eg­zotikus, kalandos tematikájuk ellenére a legtöbb az ember önazonosságának kérdéseit ku­tatja. Túl a származáson, osztá­lyon vagy személyazonosító papírokon. A harmincas években jelent meg B. Traven néven az úgy­nevezett „Mahagóni-sorozat” hat kötete, köztük A taliga, a Rabszolgák útja és A dzsungel­ból jött generális, melyekben az író a favágótáborokban dol­gozó, kizsákmányolt indiánok iránti együttérzéséről tesz tanú- bizonyságot, „véreinek” , „az újvilág proletárjainak” nevezve őket. A második világháború után Traven termékenysége meg­csappant. Még megjelent két regénye, A harmadik vendég (1958) és az Aslan Norval (1960), majd elbeszélései két kötetben (1968). Műveinek gyűjteményes kiadása 1977 és 1982 között látott napvilágot 18 kötetben. A rejtélyes szerző, akinek irodalmi kritikusok és riporterek többször is hasztalan próbáltak a nyomára akadni, ál­lítólag egy rozzant viskóban élt a dzsungelben, Tamaulipas mexikói államban, a Németor­szágból érkező tiszteletdíjakra erősen ráutalva, amint az a ki­adó levelezéséből kiderül. Később a hírek szerint Aca- pulcóba költözött, majd 1957-es házasságkötését köve­tően Mexikóvárosban élt Tra­ven Torsvan néven egészen ha­láláig. Továbbra sem tudni, azonos-e azzal a német férfival, aki az első világháború előtt Rét Marut néven színészként és rendezőként nem sok sikerrel Essenben és Düsseldorfban működött, 1917-től Der Zie­gelbrenner (A téglaégető) cí­men folyóiratot adott ki, és bi­zonyos szerepet játszott a mün­cheni tanácsköztársaságban. Regényei azonban továbbra is közkedveltségnek örvendenek, és társadalomkritikai hangjuk továbbra sem csak a fiatal olva­sók szívét nyerik meg. A hanoi népbizottság dédelge­tett álma, hogy Vietnam függet­lenné válásának jövő évben esedékes 50. évfordulóját egy monumentális építménnyel te­gye méltó módon emlékeze­tessé, a párizsi diadalív vagy a berlini Brandenburgi-kapu min­tájára - számoltak be a viet­nami lapok. Az AFP által idézett ifjúsági lap, a „Than Nien” beszámolója szerint a főváros önkormány­zata ezzel kapcsolatban már konkrét tervvel állt elő a viet­nami kormánynál. Az elképzelés előterjesztői referenciaként említették a szö­uli „Függetlenség-kaput” is, amelyet a múlt század végén emelt egy orosz építész a ko­rábbi, a kínai megszállókkal kapcsolatba hozható, és ezért lerombolt emlékmű helyére - írja a lap. E dicsőítő építmé­nyek napjainkhoz közelebbi példánya egy, a párizsinál né­mileg masszívabb diadalív Phenjanban Kim ír Szén elnök tiszteletére. A hanoi diadalív - feltéve, ha a terv zöld utat kap - a főváros déli kapujánál épül majd, ahon­nan az egyes számú főútvonal, régi nevén a „mandarin út” in­dul Ho Si Minh-város felé. A főváros vezetői 1995. szeptember 2-án kívánják fel­avatni a diadalívet, annak a napnak az ötvenedik évforduló­ján, amikor Ho Si Minh elnök a franciák feletti győzelmet köve­tően függetlenné nyilvánította az országot, és kikiáltották a Vietnami Demokratikus Köz­társaságot. Az emlékmű egyben tisztelgés lesz a város ezeréves fennállása előtt is. Az egykor „Thang Long”, a „Leszálló sárkány városaként” emlegetett Hanoi ugyancsak jövőre ünnepli ezredik szüle­tésnapját. Ho Si Minh gránitmauzóle­umán és egy nagyméretű, bronzból készült Lenin-szobron kívül Hanoi valamennyi figye­lemre méltó emlékműve a fran­cia gyarmati időkből szárma­zik. Autók, pulóverek, mint a történelem részei A világ talán egyetlen múze­uma, ahová közvetlenül a met­róból lehet érkezni. Az első lá­togatókat, a „közönséges ha­landókat” nemrégiben mozgó­lépcső vitte fel a metróállo­másról egyenesen a múzeum előcsarnokába. Rögtön neki is láthattak a hétezer kiállítási tárgy megte­kintésének, a belépés ingye­nes, nem kell időt pazarolni jegyváltásra. A legújabb bonni múzeum, „A Történelem Háza”, avagy a Német Szövetségi Köztársa­ság történetének múzeuma nyújtja mindezt a kényelmet. A múzeum létesítésének gon­dolatát Helmut Kohl vetette fel tizenkét évvel ezelőtt, rög­tön azután, hogy megválasz­tották kancellárnak. „El akarjuk érni, hogy a szövetségi fővárosban, Bonn­ban lehetőleg minél hamarabb létrejöjjön az 1945 utáni né­met történelemnek szentelt gyűjtemény, államunk és- a megosztott nemzet történeté­nek szentelt múzeum” - jelen­tette ki Kohl első kormánynyi­latkozatában. A 116 millió márka költ­séggel megépített ház számára a hivatalos gyűjtők kilencven­ezer, történelmet dokumentáló tárgyat szereztek be, de ennek csak a töredéke fért be a pá­lyaudvari csarnokra emlékez­tető épületbe. Az újraegyesüléssel a kon­cepció bővült, nagyobb lett az NDK-s anyag, már mindent be lehetett szerezni, a nyugatné­met szemléletben az NDK amúgy is olyan területként lé­tezett, amely egyelőre nem le­het a Szövetségi Köztársaság része. A látogatónak azonban nem kell feltétlenül rágódnia a szemléleten, a tárgyak lenyű­göző halmait látván, maga fűzhet mindenhez magyaráza­tot. Romos faldarabok, eltűnte­ket kereső szolgálatok karto- tékai, Moszkva környékéről visszaszállított, ősrégi eszter­gapad érzékelteti, hogy hon­nan indult Németország 1945 után. Az esztergapadot a jóvá­tétel részeként szerelték le, mint ahogy egész üzemeket is, s működött mindaddig, amíg múzeumi darab nem lett be­lőle. Megmentették az első nyu­gatnémet parlament padsorait, kiállították az első nyugatné­met kancellár, Adenauer Mer­cedesét, s azt a vasúti szalon­kocsit is, amelyet még Göring gyártatott 1937-ben, de a há­ború utáni kancellárok is utaz­tak rajta. A Gorbacsov-alapítvány ajándéka a két, fatörzsből ki­vájt szék, amelyen ülve Kohl és Gorbacsov - 1990 nyarán a Kaukázusban - véglegesen megegyezett Németország új­raegyesítésében. Az egyik szék támláján Gorbacsov pulóvere, a mási­kon Kohl kardigánja hever, ezeket viselték a nevezetes ál­lamférfiak a nevezetes pillana­tokban. Egy másik relikvia Buda­pestről került Bonnba: egy da­rabka a szögesdrótból, nemze­tiszínű szalaggal átkötve. Felépítették a „gazdasági csoda” éveinek kirakatát, az akkori keletnémet választékot szerényebb kivitelű rádió, ká­véskészlet, s az ötvenes évek NDK-beli nejlonja, a dederon reprezentálja. Felépítették az ötvenes évek moziját is, a tábla nagy filmsi­kereket hirdet: Staudte filmjét (Rózsák az államügyésznek), vagy a Rosemarie Nitribitt kisasszony viselt dolgairól ké­szült filmet, Nadja Tillerrel a főszerepben. Trabant támaszkodik a ber­lini fal egy darabkájának, a lá­togató ismét végigmehet ke­letnémet útlevél-ellenőrző ponton, megnézheti Erich Ho- necker íróasztalát, netán az el­lenzékieket lehallgató „polos­kákat”. S aki még nevetni is akar, elzarándokolhat a Kohlt ábrá­zoló kerti törpéhez, vagy arra a nem állandó kiállításra, ahol a németek és nem németek ka­rikatúrák közvetítésével szembesülnek a külföld Né- met ország-képé vei. (MTI) Rockefellerek háza. Három évig tartó teljes renoválás után megnyitották a látogatók előtt a Rockefeller család 1908-ban épült, New York-i otthonát. A felvételen a „hölgyek szalonja" nevű, Sheraton-stílus szerint berendezett szoba látható... Csak egy kisfiú, netán „élő Buddha”? II. Kalu Rinpocse éppen olyan, mint bármelyik más három és fél esztendős kisfiú. Kíváncsi, csintalan, és neki is tejfogai vannak. A tibeti buddhisták hite szerint azonban „élő Buddha”, az I. Kalu Rinpocse reinkarná­ciója. Ez a szent láma 1989-ben indiai száműzetésben halt meg, 84 éves korában. Úgy tartották őt számon, mint korunk Mila- repáját, aki a tibeti buddhizmus egyik legnagyobb szentje és ta­nítója volt. I. Rinpocse 1955-ben kezdte el hittérítő misszióját a XVI. Karmapa láma felkérésére, s több mint hetven tibeti buddhista közös­séget és huszonkét kolostort alapított világszerte. Szent lámák meditáció köz­ben jöttek rá arra, hol kell ke­resniük I. Rinpocse reinkarná­cióját, és így találtak rá az ak­kor tizennyolc hónapos kisfi­úra. Apja - Gyaltsen láma ­mondta el ezt Tajvanon a Reu­ter tudósítójának. Hozzátette, fia külsőleg nem különbözik más gyermekektől, ő is szereti a cukrot, a süteményt, a fagylal­tot és a játékokat, bensőleg azonban nagyon bölcs és kö­nyörületes szent láma, aki már elérte a megvilágosodást. II. Kalu Rinpocsét már szer­zetessé avatták. Tibet vallási vezetője, az indiai száműzetés­ben élő dalai láma nyilvánította I. Rinpocse reinkarnációjának, és 1993 februárjában iktatta be őt. Szüleivel és három nővéré­vel Indiában, a nyugat-bengá- liai Dardzsilingben él a kiskfiú. Öt tibeti láma - mind I. Rinpo­cse tanítványa - áll a szolgála­tára. Most még játszadozhat, hatéves korától azonban már a szutrákat, a buddhista tanok magyarázatait kell tanulmá­nyoznia, tanítói felügyeletével. Nem könnyű feladat egy olyan gyermek felnevelése, akit egy egész nép -szent lámákéig tisz­tel. „Én nem náspángolom el, ezt a nevelőire hagyom. Nekem ez nagyon nehezemre esne. A gurum volt előző életében - mondja Gyaltsen láma. Tajpej egyik elővárosában, az I. Rinpocse által alapított buddhista központ épületében készült az interjú. Eközben a sáfránysárga ruhába öltöztetett fiúcska, II. Rinpocse vidáman futkosott, s a hívők megáldá- sára használatos ötszínű zász­lóval játszadozott. Időnként kí­váncsian figyelt a beszélge­tésre, és a kezét nyújtogatta a Reuter fotóriporterének televí­ziós kamerája után. Végül be­lemarkolt az oltárra helyezett áldozati cseresznyébe, és visí- tozott, amikor visszavezették a szobájába, ahonnan ezután hol sírás, hol nevetés hangjai hal­latszottak.

Next

/
Thumbnails
Contents