Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-27 / 175. szám

6. oldal Horizont 1994. július 27., szerda Egri nyár ’94 - zene, zene Az esemény adatszerűségén egy bő mondattal igyekszem túl lenni, hogy valamicskét foglalkozhassak azzal az ér­zelmi világgal, ami az Egri Szimfonikus Zenekar által adott hangversenyen feléb­redt, rám nyitotta nagy kerek szemeit, mintha mondta volna: ennyire nem értetek már minket. Bach d-moll Kettős verse­nye, Mozart AÁiúrja és Men­delssohn e-moll Hegedűver­senye hangzott el, az est kar­mestere, Gémesi Géza a tőle megszokott fegyelemmel, ta­lálékonyan, a rejtettebb rész­letekre is ügyelve irányította zenekarát. Az est kedves, igazán nagyszerű művészét, Zsig­mondy Dénesi először hall­hatta élőben az egri közönség. Ez az 1922-ben Budapesten született hegedűművész már 1946-ban elhagyta az orszá­got, azóta Németországban él, a kor egyik leghíresebb hege­dűpedagógusa. S mint minden ember, aki jeles művészi adottságokkal rendelkezik, ő is tudja, mit je­lent nevelni. Ide is elhozta az egyik tanítványát, Várhegyi Andreát, s vele együtt szólal­tatta meg Bach d-mollját. Ebben az elsőként elhangzó számban, annak lassú tételé­ben, ebben a csodálatosan bensőséges párbeszédben a két hangszer és a két szólam között nemcsak a virtuozitás, eleven zenei, nemcsak az áramlás sodrása-mély­sége-magassága - ha van ilyen? - vinte-vonta a hallga­tóságot egy kicsit arrébb a mindennapi realitásoktól abba az egyébként is kívánt álmo­dozásba, amit el is várunk a zene hatásától, hanem az a meghittség is, amellyel ez a két ember, a két szólista ezt az érzelmi, mi több, szerelmi párbeszédnek is felfogható zenét elbeszélték a figyelmes zeneélvezőknek. És most tudatosan írtam le a zeneélvezés fogalmát ke­reső mondatomat: Zsigmondy Dénes, a maga hetvenkét évé­vel, ősz hajával, szinte a me­sékből ide cseppent kobold- szerű figurájával mintha csak azért született volna, hogy ezekről a nagyon kellemes, olykor nagyon is nagy fáj­dalmakat okozó-hordozó ér­zelmekről gyónjon. Noha jól tudjuk, hogy az érzelmek nem a bűnbeeséssel, a tett megbánásával és a rá való emlékezéssel azonos, nem is csak kísérője olykor cinikusan közönyösnek látszó köznapi magunknak, no meg az életünknek. A széken nyugtalankodó hegedűs, a va­rázslatot élvező jámbor ven­dégnek eszébe jutnak aprósá­gok - apróságok, vannak ilyenek az életben? -, adatok, jellemző fordulatok Liszt, Wagner, Toscanini életéből, amikor a mester és tanítvány kapcsolata-párhuzama a ze­nében is felolvadhatott. Ott ta­lán még jobban, mélyebben, derűsebben, mint a magán­szférában. És még el sem könyveltük magunkban a Kettős verseny által keltett érzéseket, jött a Mozart A-dúrja, a salzburgi sorozatának utolsó darabja, 1775-ből. A szerző sorsát va­lamiként is ismerőben Salz­burg említése a gondok, a szerződések és bánásmód vi­szontagságai jutnak eszébe, ama bizonyos főpappal kap­csolatban. 1791-ig, Mozart haláláig még sok idő van, még más panaszait, átértel­mezett és zenévé oldott vég­zetének sok részletét feldol­gozták, de mára is úgy tűnik, hogy a legpontosabb Jelenté­seket” magáról Mozart rögzí­tette papíron a kottafejekbe. Mennyi magány, mennyi szánandóság - olykor nem is a háttérben - kínlódja fel, mu­tatja meg magát. A kortársak inkább csak a hangokra, azok szépségére voltak kíváncsiak, a vergődést talán csak akkor olvasták ki a hallottakból, amikor olyan hegedűs vette a kezébe a vonót, aki nemcsak a kotta vonalaira, az azok közé felrakott apró pontokra, fe­jekre lesett rá, de mélyebbre is akart hatolni. Zsigmondy Dénes, ez a szemmel látha­tóan megöregedni képtelen, érzéseit a vonó alá kitevő művész társa Mozartnak: át­éli, visszaéli az alkotói lelkiál­lapotot, a csaknem folyama­tosan szorító környezet, sze­mélyek, társak, ellenfelek, meg nem értők, bizalmatla­nok körében azt a veszély- helyzetet, amire még alkal­masint a sérülékenység, mint külön is ápolandó adottság, rá is tesz még egy ólomsúlyt. Itt is a lassú tétel rajzolja elénk a karaktert a legtisztábban, ta­lán azért hisszük ezt, mert be­fogadókészségünk itt egy ütemben halad a zene ritmu­sával. Hab a tortán - szokták mondani, ha még a vártnál is tovább megy a vendéglátás -, Mendelssohn álomvilága, ke­délyes-bájos dallamossága élvezhető csipketentőt bon­tott mindarra, ami Bachnál és Mozartnál a sorsot, az érzel­meket is bemutató-felkavaró élménnyé alakult át. Derű a derűben - itt sza­kadt el az első taktusok után Zsigmondy Dénes hegedűjé­nek egyik húrja. A művész alázata diktált: tanítványával együtt rendbe hozták „a feslést”, és minden ment tovább kiválóan. A vas­tapsig. F.A. Arc a jelenből: dr. Nyíri Iván Dr. Nyíri nem feledte egriségét, visszajött családjával Nem a könnyen megoldható feladatok közé tartozik egy olyan emberről írni, akiről az első pillanatban, a pontosan és karakterisztikusan fogalmazott mondatok után le is jegyzem, hogy a két lábon járó racionali­tás jellemzi, bankember, szá­mok vernek hullámot körülötte, az egész eddigi élete nem egyéb, mint egyik bankból ki, a másikba be, még akkor is, ha az évek sodrása közben kontinen­seket is kellett váltania, mert az ajánlatokat nem lehetett vissza­utasítani, mert a személyi tes- sékelések mögött egy idő óta az ENSZ, azaz az Egyesült Nemze­tek Szervezete áll. És egyszer csak beugrik a sok-sok számadat, a kikezdhe­tetlen racionalitás acélhálózata közé, és idő sodrása vagy más okok miatt a köznapi ésszel ne­hezen körvonalazható, az irra­cionális, egészen magyarul, az ésszerűtlen, vagyis az, ami nem fordítható le a számok nyel­vére. Előbb azonban játsszunk a számokkal! Szabályos kezdet: 1950, születés, az apa ügyvéd, az édesanya már a bölcsőben kimutathatta, hogy menedzser­nek, örökmozgónak született, ma is az hetvennégy évesen. A fiú már Pesten érettségi­zik, miközben Egerben laknak. Nem véletlenül jut a kiváló ké­pességű ifjú Moszkvába, a Nemzetközi Kapcsolatok Intéze­tébe, ahol summa cum laudév al teszi le vizsgáit. 1978-ban, nem a négyéves, szokott időtartam után, hanem alig húsz hónap le­forgása alatt kandidál „állami fegyelmivel”, mondván, ho­gyan is lehet így rohanni a fo­kozatok felé. A Kereskedelmi Minisztériumba kerül a vám- és devizaügyekhez, 1980-ig. A következő évben már a tanzán pénzügyi csúcs közelé­ben „ügyködik”, mert dr. Nyíri Ivánt az ENSZ ajánlja, 1986-ban pénzügyi főtanácsadó a Lesothói Királyság központi bankjában, 1990-ben átvált, át­utazik a királyságként tisztelt Szváziföldre, ott is a központi bankot szervezi, nyilván magas fokon végzi itt is a munkát, mert szinte kézről kézre adják. Amíg a szakmát építi-gyara- pítja tudása és lelkiismerete szerint, kenyéradó gazdáinak megelégedésére, nem felejti el egriségét, magyarságát, meg­kedvelted az egri borokat ezek­kel az őt kedvelő feketékkel; úgy irányítja az érdeklődést, hogy ENSZ-delegátus is felke­resse ezt a barokk várost, tekin­télyt szerezve és hasznot is hozva, noha ezek a látogatások inkább csak a habot jelentették a tortán, mert az igazi munka- kapcsolat mégiscsak abból származott, ha a miniszterek, a bankszakemberek jöttek. Tizenkét év fut le dr. Nyíri felett a fekete kontinensen, a diplomatáknak, a jól fizetett szakembereknek kijáró kénye­lemben él, dolgozik maga is, amikor felpakolja családját, összeszedi mindenét, hazahozza megtakarított pénzét, mert 1994-ben indulni akar a par­lamenti választásokon. Eger­ben, függetlenként, mert bízik abban, hogy egri két évtizede, a gyerekkor, a gyerekkori meg­hitt kapcsolatok nem halvá­nyulhattak el annyira, hogy az ő egrisége ne kamatozna egy képviselőséget a Duna-parti pa­lotában. Tudja magáról, mások is tudják róla, hogy a szakmai papír jó, s az is, hogy pénzből, bankból, gazdaságból kandidált a moszkvai diplomataképző in­tézmény évei után, fellépése is, stílusa is nemcsak súrolja a- nemzetközi mércét, nemcsak nem veri le a lécet, de... Hogy nyelveket beszél, hogy ilyen ti­zenkét év után nem lesz kido­bott pénz, amit belevet a válasz­tási küzdelembe - független­ként. Nem akadt egy kisangyal, aki megsúgta volna neki, hogy eltájolta magát, itt olyan mér­tékben pártpolitizálás folyik negyven plusz négy éve, hogy csak igen erős rokoni, helybéli kötődés repítheti magasba azt, aki ekkorát álmodik. Függet­lenként mégis a Heves megyei tizenkettő között a legszebb eredményt érte el, a széket azonban ama t. Házban nem. Normális halandó azt hinné, dr. Nyírinek ezek után tele lett a hócipője. Mit fog itt vacakolni, megy vissza oda, ahol jóval na­gyobb pénzt, jóval jobb élet­módot biztosítanak neki, csa­ládjának, hiszen a május 8-i eredménye után két héttel már jött a távirat Géniből a bankdip­lomata címére - és ő ezt a tényt találta lehangolónak. Hogy azt hitték róla... Mert ő a parla­menti választások eredményét, amely számára mégis csak fi­askót hozott, nem vette zokon. Rajongva beszél arról, hány emberrel került a kampány so­rán meghitt baráti kapcsolatba, érezte, megtudta, hogy az ér­telmes emberi gondolatokat ve­szik, átveszik és honorálják is, szavazatokkal is, annak elle­nére is, hogy az erős pártok fel­fokozott választási hadjárata haladt a főcsapáson. „Bankfiú ő a mosolyával együtt” - mondom neki. De rögtön hozzá is teszem, mert az arcrándulásai is váltanak, ha a gondokról nyögetjük egymást: nem az MSZP-t, mint pártot szavazták vissza az elégedetle­nek, hanem azt unták meg, hogy a lakbért nem tudják kifi­zetni, a gyereknek nem tudnak ruhát venni, nem azt ehetik, amit korábban ehettek, no meg azt, hogy napról napra süllyed lefelé az a hajó, amivel, amiben utaznunk kell. Léket kapott esetleg? Negyvenöt után, még a koalíciós időben, csodát művelt az ország éhesen is, később - a diktatúra ellenére - viszonyla­gos anyagi biztonságban, bár kopottan élt a kisember, aki most nem lát ki a mélyből. Azt hiszi, reméli, hogy ez a kor- mánygamitúra majd csinál va­lamit. A remény élteti, ezért menesztette a kegyes szavak embereit. Ő, dr. Nyíri, aki sze­reti az embereket, és nemcsak politikai gyűlések idején, nehe­zen viseli el, hogy az emberek­ben elindult a vészes beszűkü- lési folyamat, amit a holnaptól való félelem táplál. Itt, ezen kell segíteni - de sürgősen. Érti a pénzt, érti a bankot, érti a po­litikát, most, a választások ide­jén megmártózott a küzdelem­ben is - tudja azt, hogy a nép miatt hova kellene nyúlnia. Itt, Egerben is. Nem mondja, látom az arcán, dilemma előtt áll. Hívják vissza, külföldre, nagy- bankárnak, de visszatelepítette családját, az asszonyt egy ti­zenhat éves és egy nyolcéves lánnyal. Akik nehezen követik olykor az apa gondolatmene­tét. Irracionális volt a lépés? Ha­zajönni, tenni polgárként azt, amit alaposan megtanult? Hagyni a langyos mezőnyt ab­ban az állapotban, ahogyan majd ellötyög itt, ezen a komó­tosan, de élni vidáman a szerető vidéken? Mit kell tennie? Szá­radjon a bőrén ez a tisztes vere­ség, változtasson terveket, irányt, csomagoljon megint? Szinte felkavarom, mikor meg­kérdezem: „a lányaid milyen pályára készülnek?" Mire ő: „Ez egy tipikusan európai kér­dés, Afrikában egy tizenhat éves lány - még gyerek!” Szív és ész olykor szembe- állnak egymással, sőt meg is verekszenek, sebeket is ejtenek. Menni, maradni? A diplo­mata-útlevél kéznél, a szülővá­ros, a gyermek-, a pubertáskor, a barátságok semmivel össze nem téveszthető, álmodozós korszaka, az akkor kialakult vi­lágkép visszahúz. Ismerek né­hány ilyen embert. Nem adják fel egykönnyen. Csaknem gyerekes elfogó­dottsággal válaszol arra a kér­désemre: „Akkor most?” Sze­mével visszaszól, mit is akarok hallani, de már határozottan szövegez:- Most elmegyek egy hétre Afrikába, körülnézek pár témá­ban, szeretnék begyűjteni egy-két üzletet az egri ipari partnereknek. És a hangsúly úgy lejt, mintha azt mondaná, igen, le­megyek Füzesabonyba. Mert nem a nagyságrend a fontos, hanem a cél. Akar-e szállítani az a kft. ennek a nagyobb cég­nek? Vagy itt mi vagyunk a kis cég, mondjuk, Eger, amely jól járna, ha ez a dr. Nyíri, a bankár úgy ráveme a szög fejére, még egyszer itt, Egerben, 1994-ben? Milyen realitása van az ilyen mondatoknak? Minek van itt realitása, ha nem ismerjük az erőket, első­sorban a lelkieket, amelyek működésbe léphetnek? És ha belépnek? Farkas András Az egri vasútállomás váróterem nélkül Nagy tévedésben van az, aki abban a hitben ringatja magát, hogy napjaink vasútállomásai váróteremmel rendelkeznek. Ez legalábbis az egri pályaudvarra semmiképpen sem érvényes. Nap mint nap látva az egri helyzetet, nem hunyhatunk szemet e szinte példátlan jelenség felett. A jegyváltóterem ugyan be­járata felett büszkén viseli a „Váróterem” feliratot, s váróte­rem jellegére pusztán hat vi­harvert műanyag szék utal, de hogy teljesebb legyen a MÁV nyújtotta kulturált kényelem, két ilyen ülőalkalmatosságnak éppen az ülőfelülete hiányzik. A váróteremben az utasnak joga van - azaz Egerben csupán joga volna - kényelmesen pi­henni, s várni szerelvénye, csat­lakozása indulására, uram bo­csáss, egy-egy újságot, képes­lapot vagy éppen könyvet ol­vasgatva, netalán - ha megér­kezett - egy-egy finom hazai szendvicset, vagy valamiféle könnyű harapnivalót elfogyasz­tania. De lássuk, mi is az egri pá­lyaudvaron a rideg valóság. A pénztári teremből egy rövid fo­lyosó nyílik, s ott két, valóban váróteremnek épült helyiség ad lehetőséget a jámbor utasnak egy kis pihengetésre, várako­zásra. Ezzel szemben azonban az egyik váróteremben irodát rendeztek be. De ez még csak hagyján: a mellette nyíló nagy, székekkel, asztalokkal felsze­relt váróterem jókora lánccal le vagyon lakatolva! Amikor ezt bátorkodtam szóvá tenni, az irodai tisztviselőnő kereken ki­jelentette: a váróterembe való bejárat nem a tőle 2-3 lépés­nyire való s leláncolt ajtón át érhető el, hanem a peron felől. Többedmagammal azonban azt kellett tapasztalnunk, hogy ugyan a peron felől valóban nyílik egy ajtó a „Váróterem” feliratú helyiségbe, csakhogy gondosan kulcsra van zárva! Pedig ebben a lezárt helyiség­ben asztalok és kényelmes szé­kek várják a pihenni vágyó jámbor utast. Bár az egyik asz­talon már hosszú-hosszú hetek, talán hónapok óta felfordított székek láthatók. Holott e mindenképpen hiva­talosan is váróteremnek minő­sülő helyiségben állnak - he­lyesebben: állnának - az utazó- közönség rendelkezésére a MÁV-nál rendszeresített hen­geres menetrendek, melyek se­gítségével módja és lehetősége nyílna a tájékozódásra. S mindez nem az Isten hata mögötti kis falucskában, hanem a megyeszékhelyen tapasztal­ható. Nem is beszélve arról, hogy városunk idegenforgalma nemcsak megkíván, de egyene­sen és a leghatározottabban megkövetel egy kulturált álla­potú várótermet, hiszen a jegy­váltó teremben felállított hat szék - még ha mind alkalmas is lenne az ülésre - semmiképpen sem méltó és vendégcsalogató. Ha már a MÁV nem foglal­kozik ezzel a piszlicsárénak semmiképpen sem mondható üggyel, legalább városunk ön- kormányzatának, a jó Isten lenne csak a megmondhatója, melyik hivatala, szerve tegye meg a szükséges lépést a helyi pályaudvari állapotok megte­remtésére! Sugár István Montreáli antológia A Minisztérium Alapítvány terjesztésében Magyarorszá­gon is megjelent a Montreál- ban élő tizennégy író és költő háromnyelvű antológiája, a Mozaik. Az antológiát Ben- csics Klára, a kötet összeállí­tója hozta el Egerbe: „Egy város magyar kulturális ösz- szetételét talán legjobban egy antológia tükrözi vissza. En­nek a gondolatnak a jegyében szerkesztettük meg ezt a köny­vet, amely a Montreálban élő magyar írók és művészek munkáinak mozaikja.” Az 1987-ben alakult Mont­reáli Magyar Irodalmi Tár- sasság kezdettől fogva saját lapot adott ki, Montreáli Iro­dalmi Szemle címen. Ennek célja az volt, hogy a Laurence folyó partján letelepedett ma­gyarok elbeszéléseit, verseit bemutassa. Most ez az anto­lógia egy hatalmas anyagot átölelő munkát ad az olvasók kezébe. Vitéz György és Ke­rne ne s Géfin László világ­szerte ismert költők neve már önmagában is fémjelzi a 135 oldalas kiadvány színvonalát. Ha a kötet végén szereplő életrajzi adatokat is átbön­gésszük, az emigrációban élő művészről ugyancsak szí­nes-tarka kép áll össze: feltű­nik például, hogy orvos, ta­nár, rádiószerkesztő, könyvtá­ros, könyvelő, könyvter­jesztő, újságíró, ügyvéd és ví­vómester szerepel írásaival. A Mozaik hiánypótló könyv a határon túl élő irodalom után érdeklődők számára, s egy tankönyv is azoknak, akik egyszerre három nyelven sze­retnének elolvasni egy verset vagy egy novellát. Sziki Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents