Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-20 / 169. szám

10. oldal Sporttükör 1994. július 20., szerda Nem bánom meg, hogy Egert választottam Kasziba István meghódította Egert. Két bajnoki cím, egy Ma­gyar Kupa-győzelem, hogy csak a legfontosabbakat említsük, noha az elmúlt négy esztendő eredményeinek, sikereinek a fel­sorolása korántsem ér véget a három aranyéremmel. Mindenki Pista 'bája, a szurkolók körében istennek titulált szakvezető újabb három évre kötelezte el magát a Kordax-Egerhez. A mester új szerepkörben. Ilyesfajta kikapcsolódásra rit­kán nyílik lehetőség- Negyvenkilenc évesen ho­gyan véled, az életed alakulá­sában mennyire játszottak sze­repet a véletlenek?- Kapásból azt kellene hogy válaszoljam: rengetegszer. Csak ha végigfutok az elmúlt esztendőkön, a véletlennek kö­szönhetem, hogy a Vasasba ke­rültem, de ugyanígy Katarba is a sors kiszámíthatatlansága jut­tatott el, és hadd ne mondjam, hogy a véletlen játszott közre abban is, hogy Egerbe vezetett az utam. Ilyen szempontból ki­számíthatatlan volt az életem. Hogy mást ne mondjak, amikor megnyertük a Vasassal a baj­nokságot, rá egy-két hétre beál­lított egy arab menedzser, és ki­jelentette, hogy neki kell egy edző, de csak a bajnokcsapat edzőjét hajlandó szerződtetni. Ráadásul hozott egy zsák pénzt is, aminek nem lehetett ellen­állni. Lehet, hogy Egerben telepednek le- Ha most ismét megjelenne az ajtóban az a bizonyos mene­dzser, és azt mondaná, hogy Kasziba úr, Ön ismét bajnoksá­got nyert a csapatával. Megkét­szerezzük az öt évvel ezelőtti fi­zetését, itt a repülőjegye, szere­tettel várjuk Katarban. Mit ten­nél?- Azért nem mennék el, ami miatt hazajöttem. Szüleim be­tegeskednek, még így is távol élek tőlük. És hát a pici fiunk miatt sem vállalkoznék arra, hogy családostul elköltözzem olyan klimatikus viszonyok kö­zött.- Csak a szülők és a fiad tar­tanak vissza? Egert könnyű szívvel itt hagynád?- Egert biztos, hogy előbb-utóbb itt kell hogy hagy­jam. Edző még sehol a világon nem tudta azt megcsinálni, hogy hosszú távon egy város­ban, egy csapatnál ragadjon.- Nem akarsz Te lenni a kivé­tel?- De, nagyon szeretnék. El is határoztam valamit, bár ez el­lentmond az előbbi állításom­nak. Ha a most megkötött há­roméves szerződésem lejár, és hasonlóan korrekt hosszabbí­tásban meg tudunk állapodni a klub vezetőivel, akkor letelep­szem Egerben. Mert szeretem annyira a várost, hogy el tudom azt képzelni, hogy itt éljek.- Szóval akkor mind ez idáig, hogy is mondjam, önvédelem­ből nem vettél Egerben lakást, sőt nem is olyan rég a főváros­ban vásároltál egyet a korábbi csepeli helyett.- Ne felejtsd el, hogy az el­múlt fél évet leszámítva a csa­pattal napról napra éltünk, s bár a segítőkészség nem hiányzott, tisztában kellett lennünk azzal, hogy bármelyik pillanatban megszűnhet a röplabdázás. Ha én Egerben bármilyen ok miatt megbukok mint edző, mondd, hova megyek dolgozni? Buda­pesten legalább van négy-öt együttes, ahol kopogtathatsz. Nos, ezért rendeztünk be egy „hadállást” a fővárosban. Kasziba kapós az edzői piacon- Kíváncsi lennék arra, hogy mostanában, vagy úgy, mint a bajnoki cím várományosának edzőjét, vagy már úgy, mint bajnok és kupagyőztes szakve­zetőjét, hány klub keresett meg? Remélem, ez nem titok?- Miért lenne az? Három egyesület tett ajánlatot.- Kettőre hadd tippeljek. Tungsram, Extrádé. Ki volt a harmadik?- Eltaláltad. Rajtuk kívül a Vasas is megkömyékezett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy konkrét tárgyalásokat csak az Extradc-del folytattam.- Mivel hárítottad el az aján­latokat? Felteszem, ha valaki megpróbált elcsábítani, leg­alábbis magasabb fizetést em­legette húzta el előtted a mé­zesmadzagot.- A röplabdában a piaci vi­szonyok miatt legfeljebb egy-két ezer forintos különbsé­gek léteznek úgy az edzők, mint a játékosok keresete kö­zött. Maradni akartam Egerben, ezért írtam alá hároméves szer­ződést.- A honi labdarúgásban számon tartjuk a sztáredzőket. A röplabdában is léteznek ha­sonlóak?- Inkább azt mondanám, hogy bizonyos edzőknek sike­res szakaszait lehet felsorolni. A női vonalon, úgy tűnik, én ezek közé tartozom. Nekem annyi előnyöm van Botossal, Nagy Pistával vagy Sun de Li- vel szemben, hogy én egy hosz- szú, sikeres periódust tudhatok magaménak, kezdve a Vasassal elnyert bajnoki címmel, foly­tatva Katarral, nem is beszélve az egri négy évről.- Jól figyelj, memóriateszt következik. Szerinted mikor lát­talak az elmúlt négy év alatt a legnyúzottabbnak?- Hú, melyiket mondjam? Nagyon-nagyon megviselt az a decemberi néhány hét, amikor úgy volt, hogy megszűnik az első osztályú csapat. Ez egy ér­dekes megfogalmazás volt, hisz nem a szakosztály feloszlatásá­ról döntöttek, hanem csak (csak?) az NB I-es csapat tor­kához tették oda a kést. Ke­mény időszakot jelentett ezt megelőzően, amikor szinte a nulláról kellett megépíteni a csapatot, mivel Fésűs Zsóka, majd Bánhidi Viki is itthagyott bennünket. Akkor még nem voltunk profik, ma már azok vagyunk, mert a teljes játékos- garnitúrával aláírattuk a szer­ződést, egyedül Bárdi Gyöngyi vacillál. De tudod, ez az elmúlt év rettenetesen nehéz volt. Mert Egerben nem az a kérdés, hogy NB I-es maradsz-e, netán beke­rülsz a legjobb négy közé. Itt döntőt kell játszani! Alighogy elkezdtük az évet, jöttek a sérü­lések, megjelentek a porondon a türelmetlen figurák, vereség vereséget követett. Nem soro­lom. Néha pokoli pillanatokat éltem át. Bőgött, mint egy gyerek- Elhiszem neked. Mégis, bennem az elmúlt évek együtt töltött napjai, órái, percei, vil­lanásai közül az idei bajnoki fi­nálé negyedik mérkőzése utáni arc maradt meg. Azon az estén a ráncaid, a pillantásod elárul­ták nekem, hogy micsoda idegi feszültségen mentél át az elmúlt hónapokban, sőt meg merem kockáztatni, hogy ez egészen visszanyúlik a tavaly elvesztett bajnoki aranyig. Egyszóval a két aranynak ára volt, s ezt csak te és a tanítványaid tudják iga­zán.- A sors igazságtalansága lett volna, ha megszűnik a csa­pat, vagy teszem azt, nem mi nyerjük a bajnokságot. Hegye­ket cipeltünk a váltunkon, iszo­nyatosan kemény fizikai mun­kát végeztünk el a cél érdeké­ben. Amikor azon a budapesti emlékezetes mérkőzésen beü­töttük a mindent eldöntő pon­tot, és egyáltalán felfogtam, hogy vége, nyertünk, valóságos bombaként robbant bennem a siker. Nem tagadom, le kellett részegedni a sárga földig, hogy az egy év alatt felgyülemlett fe­szültséget kiűzzem magamból. Másnap olyan fáradt voltam, mintha egy kőbányában dol­goztam volna egy hetet megál­lás nélkül.-Magadban fel tudod idézni, hogy miután Vojth Ildi megsze­rezte az aranypontot, mi történt a pályán? Az eksztázis meny­nyire kerített hatalmába benne­teket?- Amikor a pálya közepén .összeborultunk, előttem leper­gett az elmúlt négy év. Talán ilyet csak az akasztófa alatt érez az ember, vagy mit tudom én, hogy hol. Bennem viszont olyan érzések kavarogtak, amit még soha életemben nem ta­pasztaltam. Nem is tudom né­hány mondatban visszaadni azt a pillanatot, ahhoz egy könyvet kellene írni.- Biztos vagyok benne, hogy a televízióban nemegyszer vé­gignézted ezt a meccset. Mi­lyennek láttad az ünneplést immáron „külső szemlélő­ként” ?- Érzelmileg ekkor tudtam feldolgozni, hogy bajnokok let' tünk. Bevallom férfiasán, hogy amikor először néztem vissza a bajnokavatást, az egri fogadta­tást, úgy bőgtem, mint egy gye­rek.- De napokkal az események után még mindig a történtek ha­tása alatt éltek, úgy vélem, mert tegnap, amikor Bárdi Gyöngyit kérdezgettem, a beszélgetés vé­gén neki is könnybe lábadt a szeme.- Szerintem ha tíz év múlva újból megnézzük a videofelvé­telt, akkor is elhomályosulnak a tekintetek... A véletlen, mint mentőkötél- A véletlen szerepével kezd­tük, szabadjon most visszaka­nyarodnom ehhez. Ezerszer vé­giggondoltam azt, hogy vajon mi van akkor, ha azon a de­cemberi estén Kelemen Iván­nak, a Kordax elnök-vezérigaz­gatójának nem támad kedve egy videofilmhez, és nem veszi a fáradságot, hogy elmenjen a közeli kölcsönzőbe. Vagy te­szem azt, az utcán összefut egy ismerősével, és pár percre leáll vele beszélgetni. Szóval a vélet­len, mint olyan sokszor a beval­lásod szerint, megint közbe­szólt, mert Kelemen úr talán is­teni sugallatra felkapta a fejét a tt-ben közölt riportra, ami egy­ben segélykiáltás is volt, s rá három napra megalakult a Kordax-Eger klub. Ha ezt ne­kem valaki elmeséli, őszintén szólva, nem hiszem el.- Pedig van ilyen, láthatod. Nem találok jobb kifejezést, ez a sors keze volt. Ezzel az ember el is intézi a dolgot, nem filozo­fál rajta többet. Hogy mi lett volna, ha? A szakosztály kínke­servesen befejezte volna az évet, de mindnyájan annyira be­lefáradtunk volna a létért való küzdelembe, hogy velem ma biztos nem tudnál csevegni ezen a patakparti teraszon.- Nem érzed úgy, hogy a csapat az elmúlt négy évben nyújtott teljesítményével min­tegy rászolgált arra, hogy „emberek, figyeljen ide valaki, hiszen itt értékekről van szó, ne hagyjuk elpusztulni"!- Ha tegyük fel, az Eger a bajnokságban a tizedik hely kö­rül végez, nem valószínű, hogy a problémájával a képernyőre kerül. Sajnos, nap mint nap szűnnek meg szakosztályok, többre hivatott csapatok, ame­lyekről legfeljebb egy rövid hírt olvashatunk. Azzal, hogy a magyar női röplabdasport évek óta a mi nevünktől hangos, mert fogcsikorgatva küzdünk, mert sikert sikerre halmozunk, nem lehetett úgy elmenni a gondjaink mellett, hogy ne je­lentek volna meg terjedelmes beszámolók a helyzetünkről. Mi megteremtettük annak a le­hetőségét, hogy felkaroljanak, mert eredményeket mutattunk fel. De biztos vagyok abban is, ha elúsztatnánk a csapatot, a szponzor köszönés nélkül itt­hagyna bennünket. Nyugaton azért magas szintű a sport, mert mindenki tudja, hogy mit miér csinál. A szekeret egyfelé kell húzni- A klub vezetését fűzhetik-e egymáshoz baráti szálak, vagy csak munkatársi kapcsolatról lehet szó?- Is-is. Lehetnek késhegyig menő viták, lehetnek békés pe­riódusok, viszont azt nem sza­bad figyelmen kívül hagyni, hogy akár barátok vagyunk, akár csak szimpla kollégák, ne­künk éppúgy egyfelé kell húzni a szekeret, mint a játékosoknak. A csapatban sem mindenki pu­szibarát, de amikor meg kell fogni a munka végét, akkor nincs mese. Miénk a győzelem, miénk a vereség. És hidd el, én mindenkivel megosztom a si­kert, aki szíve mélyén úgy érzi, hogy ez az övé is.- Mennyire tekinted a gyere­keidnek a fiatalabb évjáratú, épp hogy csak húszéves, vagy épp tinédzserkorú játékosaidat, mint például Czakót, Nagy Ma- riannt, Tímárt, Feketét?- De nehezet kérdezel! Per­sze, hogy a gyerekeimnek te­kintem őket, abból a szempont­ból, hogy felelősséggel tarto­zom irántuk. De gondolod, hogy a két külföldi lány, több ezer kilométerre a hazájától, nem szorul pátyolgatásra? A személyiségük formálásában, a nevelésükben szerepet játszom, s ilyen értelemben az apjuk va­gyok. De ez csak érzelmi ala­pon működhet, úgy, ahogy az egy „rendes” családban is mű­ködik.- Akkor tehát van tíz lányod és egy fiad. Pétiké, akit a hazai mérkőzések végén örömittasan emelsz a magasba, mit jelent neked?- Nézd, az én koromban nem általános, hogy valaki gyerme­ket vállal. Amikor a felesé­gemmel összeházasodtunk, tud­tam, hogy tőle megvonni azt a nagyszerű érzést, hogy gyereke legyen, nem lehet, ehhez nincs jogom. Ezzel az élettapasztalat­tal, közel az ötvenhez, fantasz­tikus élményt jelent nekem a fiam jelenléte, a mindennapi ta­lálkozások, az új és új felfede­zések. Ezt egy huszonéves srác biz­tosan másként éli meg, mint én. Örülök, hogy így történt. Péter, aki Egerben született- Ha már a családnál tar­tunk. Beszélhetünk egri röplab- dás családról?- Feltétlenül. A csapat, a szurkolók, a vezetők, mind eggyé olvadunk a mérkőzése­ken. A család tagjai még termé­szetesen az utánpótlással fog­lalkozó edzők, azok a városi sportvezetők, akik szívügyük­nek tekintik a röplabdát, nem szabad kifelejtenem a felsoro­lásból Eger polgármesterét, aki felfedezte azt, hogy micsoda erő rejlik a röplabdában, mit je­lent a városnak, hogy létezünk. Nem akarok saccolni, de szerin­tem Eger hetvenezres lélek- számából legalább tízezren fi­gyelemmel kísérik a mérkőzé­seinket, ha nem a helyszínen, akkor az újságokból. Olyan pedig alig akad, aki ne tudna arról, hogy ebben a vá­rosban van egy női röplabda­csapat.- Negyedik éve döntöttél úgy, hogy Egerben maradsz. Meg- bánod-e valaha, hogy a várost, ezt a miliőt választottad, nem feledve a szavad, hogy még az is elképzelhető, itt telepedtek le.- Sohasem bánom meg, hogy Egert választottam. Elmondok egy történetet, ami elárulja a kötődésemet a városhoz. A fe­leségem nőgyógyásza a buda­pesti sportkórházban praktizál. Amikor terhes volt, sokat tépe- lődtünk azon, hol szülje a kis­fiút. Azt mondtam neki, hogy Egerben hozza világra a gyer­meket, mert az anyakönyvi ki­vonatában akkor majd ez áll: Kasziba Péter, született Eger­ben... Budai Ferenc Ha valakit a piacon is ismerősként köszöntenek, az már le se tagadhatja, hogy egri... (Fotó: Szántó György)

Next

/
Thumbnails
Contents