Heves Megyei Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-01 / 127. szám

6. oldal Horizont 1994. június 1., szerda Virágot sír a fa „A rendért kiáltok új hadi­oszlopa előtt kutattalak, neved kiáltva kerestelek, s akkor már halott voltál" (Sz. K. töredék) Sokasodnak lapjaimon a nekrológok, a búcsúztató­önnyugtató sorok, hogy ha kiénekli bánatát Mária, talán nem is fáj annyira a birka­ként terelhető, bégető nyáj és Júdás árulása, Péter em­lékezetkihagyása. S érzel­mes szabadságunk pünkösdi királysága sem nyomorít to­vább, hisz dorbézolunk egy évig, belefeledkeztünk a nemdolgozásba, és a tudat felfrissült a hajnali ködben: más is elvégzi helyettünk ugyanazt. Csak a halál ténye, az áru­lás egyszerűsége borzaszt útjaimon, hol régi sortüzek járdáin szorongva sétálunk halottainkon. Ratkó, Csengey, Mensá- ros és még sokak után most Tamási Miklós: „Virágot sír a fa, lassú szellő rázza, tal­pig fehér gyászban így ké­szül a nyárra” - írta egyik korai versében, s egyszer, 59 éves korában igaza lett. S mi talpig fekete gyászban így készülünk a nyárra. Gördülnek elő a sirató mon­datokból font díszes koszo­rúk: miben vétettünk, hogy igazszólásunk és eligazodá­sunk karmesterei a Szentlé­lek áldását kérve ránk, itt­hagyják a tanítványokat e tavaszi illatorgiában, az or- gona-akác-hárs-( végül!) OLAJFA hegyének, virága­inak csábításában? Közel az északiakhoz, ott Vancouver földjén, ahol nemcsak a ma­gyar az indián, de az ősho­nos is idegen, örökre - va­laki a szabadcsapatok mellé szegődik mindhalálig. Bu­kott forradalom élcsapatával találkozni óhajt újra, s a Quenn Elizabeth park már­ványtáblájánál beszélnek meg egy randevút, mert ott törnek úgy az ég felé a fe­nyők, mint Sopronban, vagy legutóbb Korond karjaiban. Káin és Abel mozaikkal kitapétázott Földgolyót for­gat az idő, s „látod, hogy be­fogad, szirom hull szívedre, mintha ez a tavasz az utolsó lenne”. Mert ahol lapulnak és le- részegednek az eszkimó szerelem öregedő költői is, hol nincs ereje a kiáltó szó­nak, hol gyermekbarátok egy tál lencséért prolongál­ják a feledést, ott az ő szíve „nem"-mel voksol. Már nincs több visszatérés, ha már a remény kettétört, ak­kor ne legyen több „ősz az oroszlánhegy alatt”! „Készen már a bölcső szép virág-koporsó” És ez így van rendjén... De micsoda rend ez! Sziki Károly Ötvös Imre legszívesebben mindenkit becsalogatna ide... A „megszállott” gyűjtő hevesi hagyatéka Ebben a vendégkönyvben még nem sok beírás van. A nyitás napján, március 11-én rótta a következő sorokat az első látoga­tók egyike: „Nagyon tetszett a kiállítás, a látottak meggyőztek arról, hogy a hevesi föld óriási értékeket rejteget. Külön szeren­cse, hogy e vidéknek volt egy olyan „megszállott” gyűjtője, mint Hegedűs Béla.” A hely, a lassan szintén muzeá­lissá öregedett épület három ki- sebb-nagyobb szobája-terme a zeneiskola után ennek az ideig­lenes tárlatnak adott otthont. El­jött hát az a pillanat, amikor a szakemberek letörölhették a port a hagyaték értékesebb da­rabjairól.- E hagyaték ismeretében csak tisztelettel és elismeréssel szólhatunk arról az autodidakta módszerekkel kutató és gyűjtő emberről, aki végül is az utó­korra hagyományozta ezeket a múltbéli relikviákat, történelmi dokumentumokat, régészeti em­lékeket - mondja Hegedűs Bé­láról, a kosárfonóként és tű­zifa-kereskedőként ismert gyűj­tőről Gyimesiné Gömöri Ilona, a kiállítóhely vezetője. Az épület utcai homlokzatára illesztett szerény tábla felett könnyedén átsiklik a tekintet, ennek ellenére a nyitás havában 445 látogatója volt a tárlatnak, s azóta is úgy félszáznyian nyit­ják meg a bejárati ajtó kilincsét egy-egy hónapban. Bennünket most a kiváló szakember, dr. Petercsák Tivadar megyei mú­zeumigazgató kalauzol.- A Hegedűs-hagyaték csak­nem tízezer darabot számlál, s igencsak sokrétű, amelyet ez a kiállítás is tükröz... — utal rá, hogy meglehetősen nehéz volt a válogatás. Ebben végül is ha­tárt szabott az a három témakör, amelynek értékes anyaga. ka­pott aztán helyet egy-egy te­remben. Ahová most lépünk, az a szoba a nagy múltú település főbb korszakaira utaló régészeti leletekkel van tele. Az üvegla­pok mögött az őskortól a kö­zépkorig használatos tárgyak keltik fel az érdeklődést. E ré­gészeti leletek fölött merengve tudjuk meg, hogy a királyi vármegye névadója, Heves a XIII. században vásári központ volt, várát sokan kutatták, de nem jártak eredménnyel sem az Atány és Hevesvezekény közötti „Fácányos” dűlőben, sem pedig a település mai központjában, ahol sejteni vélték... S kiderül az is, hogy országgyűlést is tar­tottak itt egykoron. 1271 -ben V. István király hívó szavára... Ugye, már ezek a találomra ki­emelt kortörténeti dokumentu­mok is jól érzékeltetik, hogy milyen kuriózumokat rejtenek a zsúfolt vitrinek...? A következő teremben járva évszázadokat ugrunk az idő­ben: a közelmúlt paraszti élet­módját szemléltető tárgyak sora tárul elénk. Különös hangsúly- lyal szerepelnek a szövés-fonás eszközei, mivel a kenderfeldol­gozásnak komoly tradíciói vannak itt. Ezek a szövőszékek, valamint a mesterség régi esz­közei megértetik velünk: miért is gyökeresedett meg, s vált vi­lágszerte ismertté a népművé­szeti hagyományok ápolása Hevesen. A harmadik helyiségben a gyűjtemény néhány bútordarab­ját tekintheti meg az érdeklődő, aki régmúlt idők polgári ottho­naiba pillanthat be így. Nincs is tán, aki ne csodálná meg a gyöngyházberakással díszített asztalt és szekrényt, amelyek a XVIII. század végi francia mes­terek keze munkáját dicsérik - hívja fel a figyelmet a muzeo­lógus, aki ezután a falon függő fényképekre mutat: a város századfordulós évtizedeinek hangulatát, valamint az ismert helyi személyiségeket - a se­bészt és fodrászt, a tanítónőt, az építészmérnököt, illetve más foglalkozású embereket - örö­kítenek meg ezek.- Kedves és jellemző a Bo- rovszky-féle vármegyei mo­nográfia Hevesre vonatkozó néhány mondata - mondja dr. Petercsák Tivadar, s mindjárt idéz is belőle: „A városnak ál­talános jellege olyan, mint a többi alföldi városoké. Tágas, csinos, rendes, és a körülmé­nyekhez viszonyítva tiszta. Az idegen kényelmes szállást, jó étkezést és szórakozást találhat a két vendéglőben, két kávé­házban és cukrászdában...” A múlt kötelezi a jelent - gondolta-e valaha is Hegedűs Béla, hogy a hihetetlen szorga­lommal összegyűjtött bútorok, berendezési és használati tár­gyak, az egykori életmódról valló kötetek lokálpatrióta tet­tekre sarkallják a helybelieket, akik közül sokan ma is a ven­dégmarasztaló, a szép és tiszta városért tevékenykednek.- Akit csak tudok, mindenkit rábeszélek, hogy nézze meg ezt a kiállítást - szólal meg mellet­tem Ötvös Imre, a nyugdíjasok klubjának vezetője. - Nekünk, öregeknek a fiatalságunkat idézi itt sok minden. Az ifjabb korosztályok pedig csak tanul­hatnak a látottakból, hiszen csak az tervezheti jó talajra a jövőjét, aki ismeri őseit, s szülő­földje múltját... Szóval, én be­csalogatok ide mindenkit... A vendégkönyv tanúsága szerint sokakat már nem kell csábítania... Szilvás István ____ ______Június ____________ Ezt a hónapot befejezésnek érezzük. Sokunk számára most záródott a tanév. A vizsgák eredmé­nyei örömet vagy bánatot okoztak. Akárhogy is, sorsunk meg­határozói voltak. Minősítettek és irányítottak. Fél szemmel az egyetemre kacsintottunk, és voltak köztünk, akik bejutottak a tudomány csarnokába, az emelkedő pálya első állomására. Ki segédlevéllel, ki érettségivel lépett ki az iskola kapuján az életbe. Ebben a hónapban a papságra készülők közül is többen befe­jezik tanulmányaikat és kilépnek az életbe, nem segédlevéllel, nem végbizonyítvánnyal vagy doktori diplomával, hanem pappá szenteléssel. Júniusban nyílnak a liliomok és a rózsák, ilyenkor ontják illa­tukat, bontják szirmaikat. Sok az újmisék oltárára kerül. A hí­vek sokasága csillogó szemmel kíséri az új papot. Ő pedig illat­felhőben, szemek kereszttüzében sápadtan és megilletődve, zengő énektől és harsogó orgonaszótól kísérve, lehajtott fejjel lépdel a lelkendező emberek között az oltár felé. Somlyó Zoltán így látja a papot: „Mindig reverendába szeret­tem volna járni, - lengő anyagban, melynek ráncába fény ra- gyog; -fehér kasmír omlású, vagyfekete selyembe, - méltóság- teljes fejjel, akárcsak a papok. - Aliig begombolkozva, polgári dísztül menten - felette tömegnek, titokkal teljesen; - mint akit apró dolgok kis színe meg sem érint, — mindig a jót kínálva, mindig Isten-lesen... - Magas szószéken állni, mint a kiválasz­tottak, - kiket magából emel ki a tömeg; a lelkekbe is látni, a szív kérgébe nyúlni, - a lényeg elkígyózó vonalát fogni meg..." A primiciás oltár virágai elhervadnak, az ünneplő sokaság hazamegy, az ifjú pap küldetést kap felettesétől távoli vidékre, ismeretlenek közé. Az első mise rózsáinak szirmai lehullnak, és megmaradnak a szigorú tövisek. Az ifjú pap kezdetben terített asztalhoz ül, fűtött szoba várja télen, teszi, amit főnöke kíván. A felelősséget más viseli, a közösség ügye-baja még nem az ő vállát nyomja. Ám eljön az idő nemsokára, amikor egyedül áll híveinek lelki igényeivel, kívánságaival szemben. Egyedül küzd érteden emberekkel, anyagi gondokkal, nem is egy, hanem három-négy helyen. Nyáron élvezet autózni egyik hívőseregtől a másikig. Ä nyár elsuhan és jön a tél, amikor csúszós, jeges utakon, frissen esett hóban kell elémf a várakozó híveket, és eleget tenni igét, vezetést váró kívánságoknak. Otthon pedig hideg szoba várja, és magának kell gondoskodnia asztaláról. A tövisek megma­radnak. Sosem lehetett pusztán emberi erővel megvalósítani az ideá­lis papi életet. Ma a sokirányú igény, a szétszórt hívek között a küldetés még nehezebb. Igaza van a költőnek: nagyszerű dolog magas szószéken állni, a fényes oltárhoz lépni. Oda kemény előkészület lépcsői vezetnek. A pap szava nem veszhet ásító unalomba, imái nem hullhatnak a rutin pocsolyájába. Feszült figyelemmel kell állandó Isten-lesen állnia. Fáradt gondoktól elgyötörtén, meg nem értés szürke porába veszve meg tudja-e tenni? Ezért van a liliomos, rózsás, illatos papszentelés, amely képesíti az állandó Isten-lesre. A szentelés felemeli arra a magaslatra, amelyen a nép látni akarja. Olyan magaslatokon állni, mint a szószék és oltár, nem könnyű dolog. Hivatás és szentelés nélkül nem is vállalkozhat rá senki. A pap szavát évtizedek múltán is emlegetik. Miséjét Istenhez forduló lelkek veszik körül. A szív kérgébe nyúlni csak hősi el- szánással lehet. Az Isten-kapcsolat sok-sok fonalát vigyázni, gondozni, megújítani mérhetetlen felelősséget és állandó ké­szenlétet tételez fel. Erre képesít a felszenteltetés. A hívek mél­tán borítják virágaikkal a szentelési és a primiciás oltárt. A lélek nagy eseményei zajlanak le, amikor Isten új prófétát küld övéi­nek. A próféta öröm és keserűség között hirdeti Isten üzenetét. Nagy kockázattal szórja az ige magvait, akkor is, ha a talaj kö­ves, sziklás. A termést Isten adja. Teszi ezt a próféta, a pap nem saját erejével, hanem felülről kapott küldetésből. A papnak erényesnek, jóakaratának, barátságosnak kell len­nie. Mégis találunk az arcukon egy vonást, ami olyan, mint a hetedik ajtó, hová földi ember be nem léphet, mert mindig zárva van. A papnak titka van, amit nem közöl senkivel. Ez a ti­tok Jézus barátsága, amely mindig munkál lelkében, és amely- lyel mindig azonosítja tetteit. A Mester mondta nekik: „Ti barátaim vagytok, ha megteszi­tek, amit parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szol­gáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam. Nem ti választottatok engem, hanem én vá­lasztottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyü­mölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt.” A papok arcán a szentek szentjének kárpitját látjuk, amely mögül mindig hallják az isteni Barát biztató szavát. Miklós Béla Vettük a „Drótot”: bagóért billiók cseréje Szó sincs most tevekntikarol. Már csak azért sem lehet, mert az országban nem mindenütt ludják fogni a TV 4-et, a Drót című adás tanulságai viszont icmcsak a főváros környékén ivényesek. Százoldalas leleplező tanul­mányt zsúfolt húszperces do­kumentumfilmjébe Kóthy Ju­dit. „Nem nézőnek való film volt”, igaz, inkább nehéz, sűrű, agyonadatolt fölvételmontázs. Be jó volt Arany Jánosnak, neki elég volt zseniális költőnek lennie, nem kellett elvégeznie az ötszáz walesi bárd névsorol­vasását, mégis elhittük neki. Kóthy - és Baló György - vi­szont tudta: a gyanakvó polgár ma igenis cáfolhatatlan bizo­nyítékokat követel arról is, amit egyébként régen sejt. Bemutatták, hogy politikai kezek gazdasági bűvészmutat­ványok sorát követik el a sze­münk láttára, már-már követhe­tetlenül. A jogszerű látszatokra gondosan ügyelő zsebmetszői ügyesség pimasz és villám­gyors. Bagóért billiók cserélnek gazdát, s nagyon valószínű: a műsorban feltárt Nikex-kótya- vetyében, amelyet a napisajtó is érzékeltetett a maga módján, épp az egyik haszonélvező, a Duna Tv a legártatlanabb. Úgy fest, hogy a folyamat mellék- termékének rémlő járulékos mozzanatok az igazán érdeke­sek. Olyan gazdasági erkölcsöt, üzleti stílust jeleznek, amelyek újra bizonyítják: a hatalom át­váltható pénzzé, a pénz pedig hatalommá mosható. S gyakran beáll harmadik cserezsetonnak a nyilvánosság, a média birtok­lása, amely egyszerre ér pénzt és hatalmat. Az óriás épületekkel játszott „itt a piros, hol a piros” („itt a piros, hol a zöld?”) bemutatása lassított filmet igényelt volna, ha lett volna rá idő. Csakhogy a Drót közszolgálatisága, azaz morális köztisztasági szerepe beszorult egy kábeltévé dobo­zába: ezért kell onnan kiszaba­dítani, legalább egy nyilvános tűnődés erejéig. Nekem elakadt a lélegzetem, mert kiderült, mekkorákat mer hazardírozni a hivatal, s mekkora kockázatot vállal a hirtelen felgyorsított hatalomgyakorlásban. Talán azok riogattak rémül­ten, akiknek volt-van miért. S nem elsősorban politikusokra gondolok, hanem a politikával összefonódott üzlet főszereplő­ire, akik elsinkófáltak hatalmas ingatlanvagyonokat. Kezemben volt idejében egy akkor állítólag még csak ké­szülő (nem MIÉP, nem Király B. Izabella - es nem is Tor- gyán-) plakát terve. Azóta a tervből plakát lett, látható volt a Fradi-pályán rendezett válasz­tási nagygyűlésen. Az elret­tentő tervet kínálgattam lapok­nak, senki sem merte leadni. Nem hitték a szerkesztők, hogy ilyen készülhet. Arról szólt, hogy ha a választópolgár nem jól dönt, akkor visszajön Kun Béla, Rákosi, meg a pufajka. Valamint a kuláklista, a sortü­zek, és a Kalapácsos ember - ez utóbbi talán grafika képében. Továbbá, természetesen, a vas­függöny. És ismét szovjet gyarmat leszünk. Persze, valóban „kinéz” egy kisebbfajta katasztrófa, mert egyre valószínűbb, hogy a vá­lasztópolgár nem a plakátké­szíttetők javára dönt. Fény de­rülhet például a többemeletes politikai-gazdasági umbul­• •• dákra. S lelepleződik bizony a mostani ellenzék is. Kiderülhet: merő rágalom, amit állít, hogy a Hivatalnak nincsenek príma szakemberei. A privatizáció, a székházjáték, a média-mono- poly beforgatott többi ingatlant messze áron alul elkockázták, remélhetőleg példátlan a hazai gazdasági életben. Ha nem példátlan - annál rosszabb. Kalapácsos emberre talán va­lóban szükség lesz: a nemso­kára bekövetkező politi­kai-gazdasági árveréseken. Csak arra ügyeljen a következő kormány, bárkikből állna is fel, hogy a határon túli magyarsá­got szolgáló Duna Tv ne káro­sodjék. Mert az nagyobb nem­zeti kár lenne, mint az ügylet okozta pénzügyi hiány. Bodor Pál Balassi válogatott versei Balassi Bálint költő, a ma­gyar nyelvű líra első világi­rodalmi rangú képviselője 1594. május 30-án hunyt el, Esztergom várának ostro­mánál. Válogatott verseit gyűjtötte kötetbe - első íz­ben francia, illetőleg ma­gyar nyelven együtt - a líri­kus nevét viselő kiadó. A kötetet hétfőn mutatták be a Balassi Kiadó budai köny­vesboltjában. A vérbő reneszánsz köl­teményeket Lucien Feuil- lade költő ültette át francia nyelvre, a kiadvány elősza­vát Jean-Luc Moreau iroda­lomtörténész írta. A verses­kötet a francia nagykövet- j ség és az Egyetemközi | Francia Központ támogatá- j sával jelent meg. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents