Heves Megyei Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-25-26 / 148. szám
1994. június 25-26., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 9. oldal f Tudományos hírek- Alexander Wolszozan amerikai , tudós két bolygót fedezett fel \ egy idegen naprendszerben, , adta hírül a német Bild am "I Sonntag az asztronómiai szenzációnak számító eseményt. Ez eddig ugyanis még egyetlen csillagásznak sem sikerült. A bolygók egy olyan csillag körül keringenek, amely körülbelül 1300 fényév távolságra található a Földtől. A brüsszeli Euro-bizottság orvosi szakvéleményekre hivatkozva be akarja tiltani a nikkel felhasználását fülbevalókhoz, és meg akarja szabni, hogy mennyi ártalmas fémet tartalmazhatnak a karórák is. A nikkel ugyanis nem ürül ki a szervezetből, hanem felhalmozódik, és az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt a nikkel által kiváltott allergikus bőrreakciók száma. Olaszországban például minden ötödik ember nikkel-allergiában szenved. Az új nik- \ kel-előírások valószínűleg • 1996-tól lépnek életbe. Az olyan kisbabák, akiknek dohányoznak a szülei, gyakrabban betegednek meg később krónikus bélgyulladásban. Különösen a vékonybélben kezdődő Crohn-betegség kialakulását segíti elő a csecsemőkorban való passzív dohányzás, de ! colitis ulcerosa, a vastag bél- ! gyulladás is a következmények • között lehet, állapították meg | amerikai tudósok, amint arról a ] német Bild am Sonntag című I lap beszámol. ! I Városmentő drótkötél A pénzügyi nehézségekkel küszködő Frankfurt városa menteni igyekszik, ami menthető: miután a minapi kötéltán- cos-mutatvány 2,5 millió márkájába került, most a mutatványhoz használt eredeti drótkötél feldarabolásával és a 30 centiméteres darabkák eladásával próbálja feltölteni megcsappant kasszáját. Az elhatározást tett követte, és az érdeklődők 25 márkáért megvásárolhatják a 30 centis drótkötéldarabokat. A minap még a Paulskirche tornya és a Dóm között kifeszített 300 méteres drótkötél első darabját - szuvenírként — Andreas von Schoeler, a város szociáldemokrata főpolgármestere vásárolta meg. Az ominózus napon mintegy 300.000 ember nézte végig, amint Philippe Petit francia kötéltáncos a viharos szélben 80 méter magasságban végigsétált a hüvelykujjnyi vastagságú drótkötélen a Paulskir- chétől a Dómig. A neves artista, aki már a New York-i World Trade Center két tornya között is végigsétált 435 méter magasban, 30 perc alatt tette meg a két frankfurti templom közötti utat, mégpedig biztosítókötél nélkül. (MTI) Kedves régi-régi Barátom a múltból! A francia és a külhoni üdülők álma a napfényes Cote d’Azur, ahol könnyű elmélkedni a másutt élők sorsáról. Jelzőkkel ékesítetten rám ripa- kodtál. Utaltál arra, hogy esedékes leveleimet sokadjára nem indítottam útnak, nem érted hallgatásomat, felszólítasz engem két színes levelezőlapon: a Cote d’Azur látható rajtuk, az egyiken szállodasor, majd csalogatónak a tengerparton áll ellenszélben egy szőke szépség. A másik fotó is hasonló. Ott nyaralsz, június elején Hyeres-ben. Bizonyára jól érzed Magad, nem gyötörnek a napi gondok, a német állam által folyósított nyugdíj, vagy minek nevezzem a Neked szóló ellátmányt, szerényen, de fedezi életed fenntartási költségeit. A levél, amire most már válaszolnom kell, vagy illik, ekképpen hangzik: „Kedves, kiváló, Mélyen Hallgató Barátom (itt a diákköri nevem áll)! Miért (a kérdőszó kétszer pirossal aláhúzva) hallgatsz, hisz most üt a bitangok utolsó órája, nem fognak tudni hatalmukkal mit kezdeni! (Majd feketével folytatja:) Most kell otthon is lerohanni e „rabló- gyilkosokat"! Elég volt a garázdálkodásból! (Itt megint egy piros mondat:) Nem a NÉP a hibás! (Majd feketével nyomdai rutinnal kiemelve szavakat:) E hülyeségeket csak áruló MDF-esek, KDNP-sek, vagy kommunisták (cca. 320 a Parlamentben ül) terjesztenek tökfilkók részére. írjál! Egy szívélyes üdv! Itt mindig süt a nap! Otthon is kisüt egyszer! Kézcsók, ölel: Guszti.” Hát, kedves Guszti, most írok. A két lapot megköszönöm, és mert borítékba zártad őket, még diszkréciódat is értékelem. A Te jókedvedet és életerődet is híreli nekem. De küldtél itt egy sokszorosított újságkivágást is, a Le Monde véleményét Horn Gyuláról, abból az aktuális alkalomból, hogy most már ő a magyar miniszterelnöki szék várományosa. Horn itt megkapja a magáét. Nemcsak Tőled, az újságtól is, amely francia. Rövid részlet a szövegből: „Egy kaméleon megirigyelhetné ennek az úrnak köpönyegforgató, ál- nok-cseles ravaszságát, szörnyű ambícióját...”. „Ez a hosz- szú távú kommunista és harcos apparatchik már 18 éves korában, 1950-ben elérte fénypontját, stb„ stb...”. Hogy ezt az új- ságkivágatot és hevenyészett magyar fordítását, majd rátűzdelt buzdításokat nemcsak nekem postáztad, az a sokszorosítás tényéből is kitetszik, meg abból a tényből is, hogy itt az aláírás nem Guszti, hanem von T...y - Elnök. No, itt kezdtem el újból végigorsózni a Te politikai szenvedélyedet. Ezen a von-on fennakadva. Az ipszi- lon, az rendben van a neved végén, az egykori belügyminisztériumban az ilyen, a rokonságból átváltott neveket meg lehetett szerezni. De ami a magyar nemesség jele, az ip- szilon alkalmasint, az nem azonos értékű a németeknél használt von-nal. Kevesebb is, másabb is, ahogy vesszük. A németek és különösképpen az osztrákok előtt a „von” jól jön. Nálunk már nem annyira. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy most új céltáblád alakult, a történelem szeszélye, vagy a nagyon is logikus pszichológiai szabályok következtében olyan új helyzet alakult számodra, hogy át kellett váltanod: eddig az Antall-kormányt bolsevistáztad le eget verő har- sonázással, fordultál Stras- bourghoz és a jó ég tudja, kihez, csak hogy a magyar jog védelmét elláthasd. Leminősítetted a sárga földig az Alkotmánybíróságot, régi barátaidat, akiknek bármi szinten bármi közük volt az elmúlt négy esztendő alatt ez országban fenn székelő hatalomhoz, mert nem jutottak eredményre, kellő megértésre filippikáiddal. Nincs ebben semmi rendkívüli. Kinn ülsz foteledben, vagy utazol a francia tengerpartra, és közben eszedbe jut, hogy itthon, nálunk nincs rend, olyan, ami ott Neked az újsághíreket olvasva ideálisnak tűnnék fel. Vagy legalábbis kívánatos lenne. Szeretnéd, ha a mi gyerekkori időnkben Téged körülvevő atmoszféra ébredne Rád egyszer-egyszer, vagy végleg, amikor hazajössz: a Deák Ferenc utcai villa, a száz méterre lévő Érsekkert, a strand, ahová le lehet menni úszkálni vagy csevegni, mert mindenhez az anyagi és a társadalmi feltételek éppúgy biztosítva vannak, lehetnének, mint anno dacumal. Nincs így, nem is lehet, azaz úgy nem lehet, mert időközben elmúlt négy kemény évtized, Te sem vagy már harminc alatt, a Deák Ferenc utca is megváltozott, amint azt Magad is láthattad, amikor hazalátogattál. Hogy a házak és az utcák hogyan alakultak, fotózható. Hogy mi, Te meg én, vagy Mi, Ti, Ők hogyan formálódtunk, formálódtatok, formálódtak - minden csak ragozás kérdése! -, nem állapítható meg ilyen egyszerűen. De azt különösebb erőfeszítés nélkül biztosra lehet vennem, hogy Te — innen nézve - idegenné lettél. Nem abban, hogy rosszul artikulálnád a magyar szavakat; kitűnően fogalmazol. Amikor itthon, 1989-ben némi filozófiával vegyes csevegést folytattunk, tapasztalhattam, hogy a sajátos közép-európai ember észjárását, a logikának ezt a rendkívül finom árnyalatát, amely csak ránk, itt élőkre jellemző, mintha elvesztetted-el- hagytad-leszázalékoltad volna. Hűvös, áthallott, máshonnan szerzett szövegekkel elegy okfejtésedet, vitatott, vagy rosz- szul előadott Isten-képedet kérdőjeleztem is, a vendégnek kijáró tapintattal. Mára már ezt is ezzel a „vorí’-nal kísérlem meg magyarázni. Ez a nép most így döntött. A nagy igent mondta a Hómra, a nagy nemet az MDF-re, a KDNP-re és mindenre, amit rosszul szövegeltek neki. Mert ezek a vesztes figurák a négy év alatt - tisztelet a kevés kivételnek! - csak magukat látták, úgy szavaltak, hogy csak a saját szájuk mozgására figyeltek, meg felpuffasztottak egy vékony réteget, a kliensi hadat. Koppasztó gépezetté emeltek egy felfuvalkodott réteget, akik bombasztikus jelszavakkal akarták igazolni cinkelt kártyáik hitelességét. Ez a játék nem megy, nem mehetett így tovább. Most megjött a váltás órája. Te most előre szidod Horn Gyulát meg a többieket. A múltjuk miatt. Hányán vannak itt, e szűkösen széles hazában, akiket nem lehet szidni, mert úgy meg tudnak bújni a kapcsolatok védőernyője alatt, a pénz és a gazdasági hatalom birtokában, no meg az ismeretlenség, vagy a túlontúl tisztelt uniformis árnyékában — itt most nem katonai egyenruhára, hanem papi talárra gondolok! -, hogy sunyiságuk, fel nem tárt vétkeik súlyát titokban hordva fölényesen játsszák meg nem létező emberi méltóságokat! Ezt itt mi látjuk és megszenvedjük! Te Guszti, hagyd most ezt a hangot! Légy egy kis türelemmel! Addig legalább, amíg az első bakit elköveti ez a kormány. Addig bocsásd meg Horn Gyulának, hogy a németeknél nem áll rosszul, ma is tapsolnak neki. S ha elhisszük, hogy Gorbacsov eltüntette a CCCP-t, azaz a Szovjetuniót, mert megbeszélte azt a történelemmel, vagy az Öreg Idők Szellemeivel, abban a folyamatban ez az éppen jó helyen álló fiatalúr is tett valamit. Legalábbis közreműködött. Adjunk egy esélyt a nemzet kinyilvánított akaratának. Ezúttal ne a személyt nézzük, hanem azt, mit mondott a nemzet nagyobbik része. És akkor járunk igazán a helyes válasz útján ebben a tragikusan nagy jelentőségű kérdésben, ha együttesen esélyt látunk a kialakulásra. Mert álláspontom szerint ez a meglepetés nemcsak sokkolni fogja Horn Gyulát és társait, hanem el is gondolkodtatja: neki kell levezényelnie egy folyamatot, aminek előképe még csak nem is adódhatott. Neki nincs főnöke most, csak a saját lelkiismerete. Mint ahogyan Antalinak is csak az a lelkiismeret súghatott, amit felnevelt számára ez a közép-európai gyötrelmes század, ez a „leégési sorozat”. Ne tagadjuk meg tőle előre a bizalmat személyes elfogultságaink miatt - főleg a határon túlról -, ha a nemzet felhatalmazását megkapta. Ez így ildomos. Ha balfogásokkal, igaztalan lépésekkel, „törlesztéssel” bajlódnék, a nemzet észreveszi azt. Ez a nemzet négy év alatt rühellte már, mennyi fél-analfabéta játssza a politikát, amely a legbonyolultabb mesterség kerek e világon! A nemzet megérzi, ha bajba viszik, ha bajba engedik sodródni. Tesz is ellene, ha tud. Ne borzoljuk mi is az idegeit! Persze, mindez levezethető más logika szerint is. Össze lehet gyűjteni érveket, mozzanatokat más menetrend alapján is. De most fogadjuk el az induló játék induló kártyáit. Kedves Guszti, nem lettem bolsi, sem szocialista, még csak ünnepi demokrata sem. Gondolkodásomat, ítéleteimet neveltetésem, a szerzetesektől szilárddá alakított önfegyelem zárja tartássá és tartóssá. Katolikus vagyok, tudom, hogy Hóm korábbi pártja mit tett etikánk, szemléletünk, értékeink ellen. Hogy miattuk van a katolikus klérus és a laikusok milliós tábora olyan alapállásban és állapotban, ahogyan most leledzik mindennapjaiban. De nincs más esélyünk jelenleg. Utólag örülök viszo- lyogva fogadott két lapodnak és a borítékba tömött mellékletednek. Mert ugyebár felingereltél, hogy vitázzak Veled, kettőnk javára. S ha lehetőségem adódott, annyi haszna is lehessen, legyen kettőnk ösz- szecsapásának, hogy részt kapnak mások is ebből a veszekedésből, láthassanak bele az erkölcsi érdekek kavargásába, ahogyan az értelmiségek, e furcsa emberfajzat egyes elemei megélik-megvallják azt a tragédiát, amit rövidesen életnek, netán bohózatos játéknak is neveznek. Hogyan kell ezt igazán méltósággal elviselni? Ez itt a kérdés. Ölel: Farkas András (cisztergimnáziumból) „A természettel szoros, teljes összefonódásban éltünk” Engem gyermekkoromban a családban szüleim arra neveltek, hogy tiszteljem, csodáljam és oltalmazzam is a természetet, szeressem az erdőt. S fontosnak tartották ugyanezeket tágabb környezetemben kun-palóc falum azon öregjei, akik útravaló tanácsok, bölcs gondolatok nehézségeivel pakolták meg életbe indító tarisznyáimat. Mi a természettel szoros, mondhatni, teljes összefonódásban éltünk. Ezért is szülőfalum számomra ezerszer megszentelt hely. Itt fakadtam az első szókra; ezek a szók bár eredetre j emberiek, egy másik világgal is | rokonságban levők, minthogy a ! költészet, a mesék ízeivel, színeivel is átitatódtak. A beszéd mellett itt van meleg ölelő -I fészke az éjt s napokat átrohanó falánk olvasások emlékeinek. És innen való a tapasztott pa- csitfalú nyári konyha kemencéjéből kisugárzó kenyér illata, mely ma is hálára csiklandja a szívem. S itt kapott el a tüzes szél, hogy csikó-szerelemmel ledöntsem földieprek, nagy szemű szamócák illatozó csokrai közé az első leányt egy füves suvadásban. Ó, mennyire éles megkülönböztetéssel éreztem az illatok keveredése fölött a leány forrón lüktető nyaka mellett a rövid szárú, tömpe füvek nap-pörkölt szagát... De kanyarodjunk csak vissza a gyermekkorhoz. Mai napig szerelmem az erdő. És elmondhatom: gonosz szándékkal soha nem mentem még erdős tájra, és ellenségként nem tettem a lábamat sem az erdőbe soha... Ahogy múlnak az évek, a múlt, a volt dolgok külső formáit is lassan elfelejti az ember. Ami volt, megfakul s elillan... De vannak, amiket nem lehet felejteni. Ha az ember szeretné is, nem tudja. Előtörnek a többi emlék közül, akár a víz az alámosott gát alól. Ilyenek például a fák, amelyek személyes ismerőseimmé váltak. Tölgyek, cserfák, gyertyánok, aztán nyírek, fenyők, mézgás „könnyeket” - kolduscsipákat - bugy- gyantó cigánycseresznye és barkóca is... Legkedveltebb gyertyánomat - a társaitól elütően egyenes törzsű volt ez a fűrészes levelű, legkeményebb faanyagú, szép latin nevű carpinus - még magkorában ismertem meg. Sziklák kőmarkában lelt hideg szelektől védett enyhelyet, valami madár csőréből pottyanhatott oda. Gyűszűnyi földje, talaja lehetett tán. A mag szinte szemem láttára bontott csírát és megkapaszkodott, növekedésnek indult, és nyújtózni kezdett az ég felé. Gyökereivel megrepesz- tette a kemény sziklát... Nem messzire tőle sűrű tenyeres-talpas fenyők sorakoztak. Ha csak rájuk néztem, úgy rémlett: mindjárt dübörgés, sivítás hallatszik, és megjelennek az erdei szellemek. Hauff meséjéből az öreg, álszent Üvegemberke a maga apró jótéteményeivel és sok kicsiny, de biztos hasznával vagy a gonosz és szemtelenül tolakodó Hollandus Mihály, aki emberi szíveket gyűjt... Szelíd, lankás hegyoldalon forrás csörgedezett. félig megbújva a lombok sűrűjében, egy sekély, mohával borított mélyedésben. A forrás lélegzett. A víz hol megemelkedett a gödröcske alján - fürge buborékokat hányva -, hol meg elapadt. Ha rám jött valami világfájdalmas bolond óra, ha valami miatt nem éreztem jól magam, csak elballagtam ide, és minden rossz elmúlt belőlem. Csodálatosan felfrissültem. Megmostam az arcom, ittam a forrás hideg kristálytiszta vizéből, és aztán hosszan figyeltem, hogyan lélegzik a víz. Már apró gyermekkoromban elgondoltam, hogy milyen szívesen elüldögélnék a forráságy mellett, térdet átkulcsolva és ütemesen ringatózva, elnézegetve akár ítéletnapig is az eleven buzgást a zöld-puha mohakeretben, hallgatva a vékony vízsugár szűnni nem akaró csobogását. A bájos forrás szomszédságában bukkantam a barkócákra. Nagy izgalom tört rám, élénk szívdobogás kíséretében. Szinte dongott a bordám, majd kiugrott a szívem az örömtől. A lelet ritka kincsnek számított. Nemcsak a várható és ehető, ízletes gyümölcstermés miatt. Leginkább azért, hogy csakis barkócából nevelhet a pásztorok irigyelt rangos botja. Be kellett vagdalni a kérgét bicskával, hogy rücskökre kiforrja a sebezést. Ha aztán kiforrottak a rücskök, s a törzs megvastagodott, következhetett a bot kivágása. A kérgétől le- hántott meztelen botot aztán jó időre oltott mészbe kellett dugni, hadd érjen. Végül a naptól, a széltől és a markolásoktól lilásvörösre, rőttes piros színűre cserződött, s így nyerte el igazi értékét, patináját. Pataky Dezső (Részlet a „Harmat cseppek gyöngyvirágon” című készülő életkönyvből) m a
