Heves Megyei Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11-12 / 136. szám
4. oldal Szemtől Szembe 1994. június 11-12., szombat - vasárnap Zentától Egerig - Andruskó Károllyal Régi mondás, hogy „fegyverek között hallgatnak a múzsák” - amiben minden bizonnyal sok az igazság. A volt jugoszláviai Zentán élő Andruskó Károly festő-grafikusművész azonban mindenesetre mást példáz. Időskorában, 79 esztendősen is alkot, s a nehéz időkben sem kevésbé lepi meg közönségét a tőle megszokott remekekkel. Kerek évforduló amolyan „vigiliai” köszöntése lehetne az egri Bródy Sándor Megyei Könyvtár aulájában nemrég nyitott, s egész nyáron át látogatható kiállítás, amellyel a jövő júniusi 80. születésnapra emlékeztet a rendező helyi Kisgrafikai Baráti Kör. A kör elnöke, Nagy István meglévő anyagból - saját gyűjteményéből - válogatta 21 tablóra a zentai mester metszeteit, amelyek között a már óriásinak is mondhatótól a kisméretűig 186 kép kapott helyet. Érdekes, megragadó már a bevezető két „méretesebb” mű is, a Zentai és a Nyírségi ballada. Az „emeletes”, az egymásra épített témákból kerekké formált munkák a szülőföld, illetve a jellegzetesen magyar táj keresztmetszetét mutatják igen kifejezően. Az egyikre és a másikra is az első látásra ráismer az ismerős, aki számára pedig idegen volt valamelyik, vagy mindkettő - egyszeriben beavatottabb, ismerősebb lesz a délvidéken és hazánk északkeleti részén. S beljebb haladva sem jut kevesebb élményhez a nézelődő, mivel az egészen aprócska lapok is rendkívüli fogékonyságot, ügyességet tükröznek. Három minikönyv is került a bemutatóra, fűzés-kötés nélkül ugyan, vágatlanul, de megállásra késztetve. Az egyik jellegzetes egri házakat, utcákat, városrészleteket, a másik szépmívű kapukat őriz Andruskó Károly rajongással vágyott, szeretett sétáiról, a harmadik pedig a Tárná völgyén kalauzolja végig a nézőt. Míg a mester több más metszete a belvárosban, a hós- tyán, a pincesoron, a várban, vagy éppenséggel a vár körül tett sétáira emlékeztet. A múltidézés további kedves példája a bemutatón a mezőgazdasági munkák képsorozata, amelyből egykori életünknek már-már elfelejtett mozzanatai is előtűnnek megint. Egyikükkel-másikukkal van, aki talán először találkozik, s ilyenformán itt a kiállításon születik belőle az illető számára a műélvezeten kívül is élmény. Az idei nyári bemutatkozás éppen csak ízelítő a dolgos, szorgos élet rendkívül gazdag terméséből. Mivel az egykoron nyomdásznak tanult - s szakmájában Szabadkán, Belgrád- ban, Újvidéken, Eszéken is dolgozott - zentai mester, ha inkább csak napi munkája mellett, főként pedig nyugdíjazása után engedhetett művészi ambícióinak. Huszonöt akvarelljével tulajdonképpen már 1946-ban jelentkezett közönség előtt. Napjainkig pedig közel félezer kollektív és egyéni tárlatra vihetett alkotásaiból: kétháromezernyi festményéből, 500 eredeti nyomatából, 3800 körüli ex libriséből, 200 minikönyvéből s 29 egyéb kiadványból. Szerepelt Vilniusban, Párizsban, Arezzóban, Tihanyban, Torinóban, Lengyel- országban és Csehszlovákiában, Bakuban, hogy csupán néhány helyre utaljunk képeinek szembetűnőbb világjárásáról. Szerényebb külsőségek mellett ugyanis munkáival valójában talán már egész glóbuszunkat körülutazta. Hiszen a Föld legkisebb fametszetes minikönyvének - az 5x5 milliméteres képméretű kiadványnak a szerzője - nemzetközileg ismert gyűjtő is. Készíti és' cseréli is ex libriseit, így rendkívül széles körben ismert. Táguljon ez a kör sokunknak, sokáig! Gyóni Gyula Könyvkultúra - a vers nem tartja el önmagát Nem tudom, a költségvetés hány százaléka támogatja a magyar könyvkultúrát. És tudom: az íróknak senki sem szavatol valaminő minimálbért. Attól tartok, az olvasót ez nem is érdekli. Fontosabb: nem dotálható a szalámi, a tőkehús vagy a kenyér. Netán a tej. Az írók sorsa ma nem közügy. Kína kivételével tudtommal sehol nem kapnak fizetést azért, mert írók. Ez azonban nemcsak az olvasót - az írót sem érdekli már. Tudja, ő az elsők között kénytelen és köteles a piacgazdaságra történő átállás óriási döccenőjét elviselni. (Remélhetőleg nem harapja el a nyelvét. A néma író is író - nem igaz?) A gond csak az, hogy a vers sosem volt piacgazdasági műfaj, sosem tartotta el magát, ezután sem fogja. Hatvány bárók, önzetlen mecénások pedig egyelőre még nincsenek. Az önzők is eltűntek. Az ünnepi magyar könyvhét budapesti sátrai között battyo- gok a Vörösmarty téren. Jóval több körülöttem az író, mint az olvasó, s amennyi könyv itt elfogyni látszik, az éhkopra sem elég. Ugyanezt tapasztaltam dedikáló szerzőként Egerben is - a vendég- szeretet nagyobb volt, mint a fizetőképes kereslet. Úgy tetszik, nemcsak a költségvetés nem tud még töredékszázalékot sem áldozni a könyvre - az olvasó sem. Piac már van, gazdaság még nincs. író még van, olvasó kevés. Téved, aki azt hiszi: ez az író panasza. Az író tudja, hogy az irodalom jó része többnyire ingyenes „másodállásban” született. Munkaidő után, kenyérkereset után. A mi tájainkon rövid, néhány évtizedes rendkívüli állapot kivételével az írók zöme nem a szép- irodalomból élt. A gond nem elsősorban az írók anyagi léte. A gond az, hogy az ország szellemi GDP-je veszedelmesebb csökkenésnek indulhat, mint a gazdasági GDP. Mely három betű, ugyebár, a bruttó nemzeti össztermelés nemzetközi nevét rejti - szellemi változatára nemigen ismerünk szót. Talán azért nem, mert Ady és Shakespeare számokban nem fejezhető ki. A helyzeten - sajnos - nemigen segítenek az örökölt ünnepi könyvhetek, tavaszi fesztiválok, nyári szabadtéri programok, politikailag mellékízes alapítványok. És úgy tetszik, már senkit sem tudok meggyőzni arról, hogy a nemzet mennyit kereshetne a ráfizetésen. Bodor Pál Hazai dombokon - friss, emelkedő kedvvel Ismét elidőztem egy gondolaton, mikor szűkebb hazánk nyugati részének kis dombjain autóztam át, Gyöngyöstől Gyöngyöspatáig, majd a megyehatárig és tovább, amely már nem tartozik mondandóm szűk tárába. A gondolat egyszerű, s csak ritkán tarkítják olyféle emelkedők, mint amelyeket ezen a frontokkal bélelt kora nyári napon észleltem. Arról van szó csupán, ha az ember megfürdik földgolyónk számos gyönyörű világában, milyen gyakorisággal veszi észre önmaga körül például a zöld szín különböző árnyalataival büszkélkedő tavaszt? Jut-e figyelem, szem és türelem az egzotikus tájakra, Szentföldre, tengerentúlra, spanyol földre csábító hangos reklámok mellett ezekre a karnyújtásnyira lüktető dombocskákra is? Vivaldi Négy évszakjának egyik tétele kísért ezen az úton, felhők jöttek, mentek, a rádió vidám hangú - feltehetően mosolygó - riportere tudtára adta az ország minden hallgatójának, hogy ez a front reggelre elhagyja hazánkat. És ez a táj hány ilyen változást mosolygott már körbe, a fűzfákkal, vadrózsákkal, szőlőkkel pompázó útszélen hányszor botlott meg az erre csatangoló szellő, s hozott magával választási plakátokat, nejlonzsákokat, papírhulladékokat? A hegyekkel körülölelt „fennsík” fenségesen hányszor járatta körbe tekintetét rajtunk, próbálkozásainkon, cédulázó, plakátragasztó mozdulatainkon? Kapával kezükben fejkendős nénikék igyekeznek. Ha a temetőt elérik, már csak néhány lépés a biztonságot nyújtó ház. Vannak, akik nem adják fel, ásóval vallatják a földet. Itt a legszebbek a dombok, itt csodálatos kompozíciója, zenéje van e tájnak. Apró kőhíd köti össze a partokat, vigyázó szobrokkal, és egy több évszázados, védőfallal őrzött templommal. A fűzek hiába borultak ösz- sze! A szűkülő völgy méhkap- tárai, a futballpálya kapunak messzire üzenő piros könyökei felvidítanak: nincs az a rosszul eltalált labda, az a viharfelhő, mely megváltoztatná kedvem zuhatagát, mikor felfedezem magamnak ezt a sajátos arculatú, semmivel össze nem téveszthető csodálatos tájat. Sziki Károly ERDÉLYI LEVEL Emberi jogok a börtönök árnyékában A z emberi jogok védelmével foglalkozó bizonyos európai szervek és személyiségek túlzott óvatossággal ügyelnek arra, nehogy véletlenül az egyes országokban élő etnikai kisebbségek kollektív jogairól beszéljenek. Ezzel kapcsolatosan ide kívánkozik egy kis történet: amikor Romániát felvették az Európa Tanácsba, itt járt az egyébként Európa-szerte köztiszteletnek örvendő Catherine Lalumiére asszony, az Európa Tanács főtitkára. Sajtóértekezletén minden megkötöttség nélkül beszélt a kisebbségek, közöttük a romániai magyarok jogairól, miközben jó fülű újságírók megfigyelték: Melescanü román külügyminiszter mindig kínosan vigyázott, hogy semmiképpen se nemzeti kisebbségekről, hanem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekről beszéljen. Ez a kis epizód is nyilvánvalóvá tette, hogy nemcsak Romániában, de Európa-szerte óvakodnak a nemzeti kisebbségek kollektív jogairól beszélni és írni, mert - amint ma- gyarázgatják - a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak a hangoztatása ellenszenvet ébreszthet a többségi nemzetekben, a kisebbséget csak mint személyt, mint különálló egyént illetik meg azok a jogok, amelyek nemzeti hovatartozása függvényében számára kijárnak. Gondolkozzunk csak el: egy ország (vegyük Romániát, ahol csaknem kétmillió magyar él) nem úgy hozza meg a kisebbségeket megillető anyanyelvi oktatásról szóló törvényt (ha egyáltalán meghozza), hogy a nemzetiséghez tartozó személyeknek külön-külön, esetleg névre szóló törvényt ad ki, hanem a szóban forgó törvényt kollektív érvényűnek tekinti, éppen csak beszélni és írni nem akar róla. Amikor a kisebbség szabad nyelvhasználatáról szól egyik vagy másik törvény vagy rendelet, akkor nem mondják ki vagy írják le a-tól z-ig vagy y-ig valameny- nyi érdekelt személy nevét, hanem lényegében kollektív érvényű törvényt vagy határozatot hoznak. Felvetődik azonban egy másik kérdés is. Ha (jogi értelemben) kisebbségekhez tartozó személyekről beszélnek és írnak, akkor miért nem beszélnek és írnak (egyenlőségi jelet használva) a többségi nemzethez tartozó személyekről? Ami megilleti a többséget (hogy természetszerűleg kollektív jogai vannak), az miért nem illetheti meg a kisebbségeket? Furcsa, hogy ezt az ellentmondást elég sokan a felelős európai tényezők közül sem érzékelik, vagy nem akarják érzékelni. De azután „kibújik a szög a zsákból”: az etnikai és társadalmi kommunikációs problémákat tanulmányozó és igen jól ismerő Emilio A. Hap spanyol tudós (politikusok ugyebár spanyolhonban is élnek, sőt problémákat is okozhatnak baszkok, a katalánok stb.) Bukarestben kijelentette: „Az egyén védelme a legjobb, hiszen közvetve annak kultúrája védelmét is jelenti, miközben a kisebbség egészének a védelme az elszigetelődés, egyfajta gettóba, szélső esetben apartheid felé tolódást okozna". Ebből és a hasonló álláspontokból (amelyekből nem vagyunk híján Romániában) azután sok furcsa dolog következhet és következik. Hogy csak egyet-kettőt említsünk: a román büntető törvénykönyv módosítása során a szenátus által elfogadott egyik törvény- szakasz tiltja az ország és a román nemzet rágalmazását (lásd: a többség kollektív joga!), de egy szót sem szól a nemzeti kisebbségek rágalmazásáról, sértegetéséről, és e gyakorlat tiltásáról, mikor büntetésről van szó (hiszen a kisebbségeknek ugyebár nincs kollektív joga, azt - ezek szerint - bármilyen fórumon pocskondizázni lehet, akár kollektiven, akár mint a közösséget alkotó személyeket). Másik példa: a román tanügyi törvény tervezete kimondja, hogy a szülő, illetve a törvényes gyám joga az, hogy meghatározza: a gyermek román vagy a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató iskolába járjon-e? Eddig még „elmegy”, de a továbbiakban ez a tervezet bűnténynek minősíti és börtönt vagy pénzbüntetést irányoz elő azok számára, akik valamilyen módon nyomást akarnak gyakorolni a gyermekre, esetleg a szülőre, a gyámra iskoláztatási ügyekben. N o persze (ha ez a tervezet törvényerőre emelkedik) nem azt a bősz patriótát fogják börtönbe dobni, aki valamilyen fondorlattal román iskolába irányítja vagy kényszeríti a magyar gyermekek egy-egy csoportját, hanem a magyar lelkipásztorokat, RMDSZ-vezetőket, újságírókat, társadalmi aktivistákat. Okos György (Kolozsvár)
