Heves Megyei Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 101-126. szám)
1994-05-09 / 107. szám
1994. május 7-8., szombat - vasárnap Magazin 9. oldal Amikor a tolvajok egy egész házat lopnak el Egy Pozsonyhoz közeli faluban egy ember - hazaérvén - nem találta meg a házát. A házat ismeretlen tettesek ellopták. Nem faház volt. Kőház. Lebontották, és elvitték. A faluhoz közeli erdőszélen álló takaros, de magányos családi ház tulajdonosa éppen a terített asztalnál ült, de szerencsétlenségére nem odahaza, nem a saját asztalánál, hanem néhány faluval odébb, ismerősöknél. Falubelijei telefonon hívták fel, és így közölték vele a hihetetlen, de igaz hírt. Vendéglátói vihorászva marasztalták. Ilyen ostoba ugratásnak nem szabad bedőlni - mondták, de a vendég senkire sem hallgatott. Kocsiba vágta magát, és hazarobogott. Csakhogy a haza, a háza már nem volt a helyén, és azóta sem derült ki, vajon hová tűnhetett. Csak találgatni lehet: eladták-e, vagy valahol újra felépítették-e a lopott házat, vagy egyszerűen elvitték egy szemétdombra? Netán egy hídról belefordították volna a Dunába? Vagy a Vágba talán? Nem, ilyen még a bosszúállás műfajában sincs. Márpedig ilyen van, sőt, nem is egyedüli az eset. Az idén történt, ugyancsak Szlovákiában, hogy a Pozsonytól távoli Eperjesen szintén elloptak egy házat. Igaz, az eperjesi háztolvajoknak három teljes hónapig tartott a művelet, míg a Pozsonyhoz közeli Budme- rice mellett egyetlen nap alatt tűnt el a ház. Egy ház alapból, falakból, tetőzetből, berendezésből, sok mindenből áll. Az alapzaton kívül mindent elloptak. A kerítést, a kaput, az istállót és a kutat is. No persze, nem a földbe ásott lyukat vitték el, hanem a fölötte álló vízpumpát. A kéményt is ellopták. A falubeli szemtanúk felírták ugyan a tolvajok teherkocsijának rendszámát, de kiderült, hogy az egy lopott személykocsi száma. Ezen a rendőrök nem is lepődtek meg, de a károsult bejelentése hallatán - miszerint „ellopták a házamat” - ők is csak vigyorogni tudtak. Bezzeg elsápadtak, amikor a helyszíni szemlén kénytelenek voltak látni, hogy nincs mit látni: a ház valóban eltűnt a föld színéről, mégpedig egyetlen nap alatt. A kárt mindennek ellenére fel kellett becsülni. 350.000 szlovák koronában állapították meg a kárt. A biztosító széttárta a karját, és azóta sem tud okosabbat mondani, mint azt, hogy készséggel elismeri, itt valóban állt egy betörés ellen is biztosított ház, de a biztosítás csak arra szólt, hogy megtérítik, ha valamit ellopnak belőle. „Itt azonban az egész ház ellopásának esete forog fenn.” Nem tudni, kiderülnek-e még az eset további részletei. Annyit azonban tudni lehet, hogy házat lopni így is érdemes, kiváltképpen akkor, ha az előző rendszerben gyakorolt népszokás ma már nehezebben ápolható. Akkor ugyanis sokan fordítva lopták össze a házakat: az állami szektorból vándorolt az építőanyag a magántelekre. Ma már mindent kutyákkal őriznek. A tégla ára két-háromszáz százalékkal emelkedett, a szög ára ezerrel. Aki mer, az akár a rozsdás szöget is haszonnal lophatja ki a deszkából. Okosabb rögtön a szöggel együtt a deszkát is ellopni. Ennél is jövedelmezőbb kulccsal együtt kész házat lopni - kivált, ha valakinek telke, mersze, ideje és szállítóeszköze van. Carusót egészségesnek találta a biztosító Enrico Caruso naponta legfeljebb három pohár bort fogyasztott, nem hízott el, és egészsége ] rendben volt - derül la a Mutual Life Insurance Company í által elvégeztetett orvosi vizsgálat eredményéből. Az erről szóló hivatalos írást a világhírű énekes egykori biztosítója átadta a John Hopkins Egyetem Peabody Intézetének, amely i Caruso személyes emléktárgyait őrzi. A kora legnagyobb tenoristájának tartott Enrico Caruso 1921. augusztus 2-án hunyt el. Halálának oka tüdőtályog volt, s az operaszínpadon kapott olyan súlyos vérzést, hogy többé már nem volt képes énekelni. Minthogy halála óta már több mint 70 év telt el, ezért a Mutual Life semmilyen rendelkezést nem sért azzal, hogy átengedi az énekes biztosítási adatait. A vizsgálatot az biztosítótársaság részére elvégző orvos szerint Caruso ugyan 173 centi magas és 89 kiló súlyú volt, de ez „rendkívül fejlett izomzatúnak volt a következménye, amelyre viszont szüksége volt, hogy a hátulsó sorokban is hallhassák a hangját”. A Peabody-gyűjtemény tartalmazza Caruso személyes levelezését, jegyzetfüzeteit, fényképeit, rajzait és táviratait. Az anyagot 1953-ban ajándékozta az intézetnek Caruso özvegye, Dorothy, aki 1955-ben hunyt el. A Mutual Life abból az alkalomból engedte át a Peabody Intézetnek a kérdéses anyagot, hogy fennállásának 150. évfordulóját ünnepli. Különböző könyvtáraknak és levéltáraknak Franklin D. Roosevelt, Wood- row Wilson és Thomas Edison biztosítási papírjait is átadta. Egy köztársasági trónörökös portréja Karoly herceget, a brit trónörököst kiábrándítja a szerepét, tevékenységét körülvevő sok korlát, de reálisan méri fel a monarchia jövőjét a jelenlegi „szórakoztatóipari korszakban”, és nem hiszi, hogy a következő negyedszázadon belül III. Károly király válhatnék belőle. Ez abból a portrévázlatból derült ki, amelyet Roy Hatters- ley, az ellenzéki brit Munkás- I párt volt vezérhelyettese írt a trónörökösről a Mail on Sunday című brit lapba. Az írás különleges, mert interjút is tartalmaz Károly herceggel - márpedig hagyomány, hogy a brit uralkodócsalád tagjai sohasem állnak szóba közvetlenül a sajtóval -, és jellemző a brit viszonyokra abban is, hogy a Mail on Sunday a kormányzó Konzervatív Párt legszilárdabb támasza a sajtóban, miközben Hattersley nem csupán munkáspárti politikus, hanem a monarchia intézményét is régóta ellenzi.- Vert helyzetben vagyunk, sehogyan sem nyerhetünk - mondta Károly Hattersleynek az uralkodóház és a sajtó viszonyáról. A trónörökös azt panaszolta, hogy nem szólhat bele mindabba és úgy, ahogyan szeretne, mert akkor ellentmondások keltésével vádolják. Ha viszont nem nyilatkozik, akkor meg felfuvalkodottságért és a tömegektől való elszakadásért ostorozza a pletykaéhes „szórakoztatóipari” sajtó. Hattersley megnyugtatta Károlyt, hogy őt nem érdekli a trónörököspár bomladozó házasságának állása, vagy Camilla Parker Bowles, a trónörökös régi barátnőjének hogyléte. Ő, mint régi köztársaságpárti, inkább azt a kérdést tette föl, hogy: - Végtére is: mire jó Ön?- Nem sok az olyan ember, akit kizárólag arra neveltek, hogy a hazára gondoljon. Nekünk nincs semmilyen saját politikai érdekünk, és nincs közvetlen tétünk az élet kereskedelmi vonatkozásaiban. Az ország minden bizonnyal hasznát láthatja valakinek, aki a pártpolitika fölött áll, és kizárólag az emberek összehozása a gondja - mondta Károly. A trónörökös szabadgondolkodóként jellemezte önmagát. - Sok terület van, ahol több vitára lenne szükség, és sok kérdés van, amelyet magasabbra helyezhetek a nemzeti fontossági sorrendben. Sok emberrel beszélek, és sok embert hallgatok meg. De többnyire az ösztönömre hagyatkozom: hiszek az ösztönben - mondta. Azt azonban nem volt hajlandó megvitatni Hattersleyvel, mikor és hogyan töltheti be ő maga az uralkodói szerepet. Barátai szerint erre 25 éven belül nem számít, és mélységesen nyomasztja az a kilátás, hogy élethivatása betöltésének ára anyja, II. Erzsébet királynő halála lesz. Mégis: általában hogyan vélekedik a monarchia szerepéről? - firtatta tovább az ellenzéki politikus, úgy vélvén, hogy az örökletes monarchia a múlt dicsőségébe való belefeledkezésre ösztönzi a nemzetet, nem pedig a szembenézésre a bizonytalan jövő kihívásaival.- Dehát rettenetesen fontos megjegyezni- a múltat! A történelem elfelejtése kárt okoz az ország kilátásainak. Az nem biztos, hogy ha uralkodócsalád áll a társadalmi ranglétra csúcsán, akkor attól növekszik a tisztelet, a tekintély és a jómodor. De az emberek olyan intézményt akarnak, amelyre felnézhetnek - mondta a herceg, és úgy vélte, hogy ebből a szempontból a királyi család mérhetetlen gazdagsága sem olyan korlát, amely elválasztja a köztől. - Ha olyanok lennénk, mint akárki más, akkor minek a monarchia? - mondta. „A herceg minduntalan a határán van annak, hogy valami fontosat mondjon. Am többnyire visszalép az utolsó pillanatban” - így foglalta össze a brit ellenzéki politikus Károly herceg jellemének és szerepének különös ellentmondásait. Kína és az AIDS-veszély Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) arra ösztönzi a kínai kormányzatot, késlekedés nélkül fokozza az AIDS elleni harcot. Mindezt annak érdekében tartja különösen időszerűnek, hogy Kína képes legyen elkerülni azt a mérhetetlen pusztítást, amit korunk pestise előidézhetne a Föld legnépesebb országában. A China Daily beszámolója szerint a WHO a több mint egymilliárd lakosú ország hatóságaitól azt kérte, sokszorozzák meg a felvilágosító programokat, tegyék általánossá az óvszerek használatát, és részesítsék hatékonyabb kezelésben a szexuális úton terjedő betegségekben szenvedőket. Kínában hivatalosan jelenleg 1159 szeropozitívot tartanak nyilván, de az angol nyelvű kínai lap úgy véli, ez a szám bizonyosan magasabb. A gyakorlati tapasztalatok világszerte azt mutatják az AIDS-fertőzöttek valódi száma jelentősen meghaladja a nyilvántartott fertőzöttekét. Szakértők figyelmeztetnek, ha Peking nem lép sürgősen, akkor az ezredfordulóig Kínában gyors ütemben megszaporodik majd az AIDS-betegek száma. Az ősz haj ellen. A manhattani bőrgyógyász, Jim Ba- ral véletlenül rájött, hogy mitől nem őszül meg a haj. Titkát - természetesen - nem árulja el senkinek, de az tény, hogy a páciensek már hosszú sorokban kígyóznak a rendelője előtt... Terjed a gyermekprostitúció Kiskorú leányok és fiatal asz- szonyok százreit kényszerítik prostitúcióra világszerte — hangzott el egy meghallgatás során az amerikai képviselőház emberi jogi albizottságában nemrégiben. A legnagyobb arányú a gyermekprostitúció az ázsiai országokban, állapították meg az előadók, és megnevezték az alábbi országokat: Thaiföld, Burma, Banglades, Pakisztán, India, a Fülöp-szigetek, Sri Lanka és Taiwan. Jóllehet a prostitúcióra kény- szerített asszonyok és gyermekek pontos száma országok szerint nem ismeretes, a szex-kereskedelem feltehető áldozatainak számát Tom Lantos, a képviselőház emberi jogi albizottságának magyar származású elnöke a következőkben adta meg: Thaiföld 800.000, Taiwan - 70.000, India - 400.000, Sri Lanka - 30.000 és Burma - 20.000. „Ebben az emberkereskedelemben a thaiföldi rendőrség és a határőrség bűnrészes” - állapította meg Tom Lantos. Burmában pedig a katonaság „hasznot hajt a legvédtelenebb polgáraival szembeni brutális bánásmódból”. A bizottsági meghallgatás kapcsán Thaiföld washingtoni nagykövetsége „megerősítette kormányának politikáját az ilyen gyermekprostitúció felszámolására”. A fülöp-szigeteki nagykövetség szóvivője szerint pedig a manilai kormány „határozottan fellép a gyermekprostitúcióval szemben, és komolyan veszi (MTI) Restaurált horogkereszt egy holland városban Nem kis vihart kavart a hollandiai Hulst városi elöljáróságának az a rendelkezése, amellyel restauráltatott egy horogkeresztet a bazilika tornyán, miután azt egy hajdani ellenálló nem- I rég fehér festékkel lefödte. A rendkívül nagy port felvert esetről az amszterdami De Te- legraaf számolt be, ismertetve a polgármester és a városi elöljárók álláspontját, amely szerint a horogkereszt „történelmi relikvia”. A horogkeresztet a második világháború alatt német katonák helyezték el a délnyugat-hollandiai város bazilikájának tornyán, ahol őrségben álltak. A háború befejeztével meghagyták emlékeztetőként a náci megszállásra. A most 73 esztendős Johan Borghstijn azonban, aki a háború alatt ellenállóként fegyverrel harcolt a nácik ellen, olyannyira felháborodott ezen, hogy mondvacsinált ürüggyel megszerezte a toronyba vezető ajtó kulcsát, felment, és fehér festékkel lefedte a hírhedt náci jelvényt. A hajdani ellenálló most felháborodással nyilatkozott a De Telegraaf tudósítójának a városi elöljáróság - szerinte több mint meglepő - döntéséről. - „Hogyan is támadhat valakinek az a gondolata, hogy egy horogkeresztet régi fényében helyreállíttasson? Megáll az ember esze!” - jelentette ki Borghstijn. A városi elöljáróság szerint viszont „a horogkereszt hozzátartozik a város történetéhez, és ezért nem szabad pusztulni engedni”. Az orosz íróknak ma fáj a szabadság Az orosz írók alig bontakoztak ki a szovjet cenzúra hideg öleléséből, máris új ellenség leselkedik rájuk: a ponyvairodaimat támogató szabadpiac, amely ontja a rosszabbnál rosszabb krimiket, erotikus könyveket és más, „nyugati kultúrmocskot”. Az egykor befolyásos irodalmi folyóiratok példányszáma az állami támogatással együtt drasztikusan csökkent. Az infláció miatt a szerzői jogdíjak nevetséges összeget tesznek ki. - A pénzről jobb nem beszélni. Fogalmam sincs, hogy teremtem elő a betevő falatot - mondja Igor Jar- kevics, Oroszország talán legvitatottabb fiatal írója. A kommunista rendszerben Jarkevics nem is remélhette, hogy novellái nyomtatásban jelennek majd meg. Ma azonban neves személyiség, művei egyrészt csodálatot, másrészt felháborodást váltanak ki. De az orosz társadalom nem hordozza úgy a tenyerén, mint egykor a szovjet írókat. Komoly írónak lenni ma nagyon nehéz Oroszországban: az irodalom művelői nem részesülnek kulturális és pénzügyi támogatásban, nem kapnak egyetemi katedrát, sőt, irodalmi kitüntetésekkel sem jutalmazzák őket - írja az AP.- Illúzió volt azt hinni, hogy a kulturális környezet változatlan marad a kommunista ideológia bukása után - mondja Jarkevics, aki egy újságcikkért jelenleg 5,7 dollárnak megfelelő összeget kap.- Ha nincs összeköttetésed Nyugaton, akkor elveszett ember vagy - mondja Vlagyimir Szorokin, az ismert avantgárd író, akinek könyvei hamarabb jelennek meg Németországban, mint Oroszországban. Alekszandr Szolzsenyicin ugyan bejelentette, hogy haza kíván térni az Egyesült Államokból, de a legtöbb száműzött író, így a Nobel-díjas Józef Brodszkij és Vaszilij Aksz- jonov inkább a biztos megélhetést választja külföldön. Még a hatvanas évek bálványai és szellemi útmutatói is Nyugat felé kacsintgatnak. Jevgenyij Jevtusenko például az Egyesült Államokban tanít, és legújabb regényét is először ott adták ki orosz nyelven, s csak később Oroszországban. Jevtusenko és Andrej Voz- nyeszenszkij annak idején óriási sportcsarnokokban telt ház előtt tartott felolvasóesteket. Ők és a kisebb írók egész serege élvezte a kiváltságosaknak kijáró életet, amelynek záloga a Szovjet írószövetség vörös tagkönyve volt. A tagok előtt megnyíltak a kiadók, a Krím-félsziget üdülői, a különleges boltok, a fényűző „írók étterme” Moszkvában. Majd 1991, a Szovjetunió széthullása után az irodalom elvesztette kiváltságos szerepét. Ezt a fordulatot sokan kedvezőnek értékelik, mondván: itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a nézetet, amely szerint az orosz író próféta, az egyetlen, aki minden kérdésre tudja a választ. Mások - különösen Jevtusenko kortársai - azonban szeretnék visszaszerezni kivívott megbecsülésüket.