Heves Megyei Hírlap, 1994. április (5. évfolyam, 77-100. szám)

1994-04-02-03 / 78. szám

HÍRLAP, 1994. április 2-3., szombat-vasárnap

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

7.

Az ötszáz éves építőmester

Adam Kraft, a nürnbergi templomépítő

Miért van az, hogy a földből alig kilátszó, apró virágok, s a kis fák a legbátrabbak? Még fél lábbal itt a tél, reggelente még csíp a hideg levegő, de a fagyos gondokba merült embert már megtorpant] a a kipattanó rügyek látványa. A nagyobb fák még kivárnak, biztosra mennek, de a melengető nap első tavaszi üzenetére a tövükben már válaszolnak a kisebb társaik.

Korán jött az idén a húsvét, a tavasz alig kopogtatott, csak néhány napsugaras napon nyújtóz- tathattuk elgémberedett tagjainkat. Pedig az ünnepre készülni kellene, mert nem a külső jelek teszik tartalmassá, hanem belőlünk születik meg. A nagyhét feszültsége avatja a feltámadás misztériumát számunkra az újjászületés valódi esélyévé. A nagypénteki csönd, a halál döbbeneté olyan, mint egy hosszúra nyúlt, végtelen pillanat, mert mintha nem lenne, nem lehetne folytatás. Aztán jön az örömhír, hogy a megváltás kiteljesedik, mert az Emberfia fölkelt sírjából. De készen állunk-e, hogy válóban megtaláljuk önmagunkban a kétezer éves üzenetet, amely a reményt, a hitet sugározza?

Sokszor egyszerűbbnek látszana, ha elzárkóznánk a világtól, ki-ki saját, belső törvényei szerint élne. Senki nem bízná rá szeretteit, gyermekeit a gyorsan változó körülményekre, mint egy-két vallási irányzatnál szokás. Az összezavarodott, olykor kiismerhetetlen viszonyaink akkor nem fenyegetnének azzal, hogy felborult a számunkra megszokott rend, amely lehet, hogy szorít, de biztonságot is ad.

Ez a hangulat nem tart soká! Nekiindulunk minden reggel, hogy igyekezzünk pontos feleletet adni azokra a kérdésekre, amelyeket talán igazán nem is értünk.

Ebbe a kuszaságba lép be a maga egyértelműségével a mindig visszatérő, a természet rendjére figyelmeztető tavasz, s az isteni és emberi mértékre emlékeztető ünnep, a húsvét. Valahogy most minden érthetővé válhat, ha lassan is, de eljutnak hozzánk ezek az üzenetek. Lehet, hogy csak azért, mert arra figyelmeztetnek, hogy nem szakad meg folyamatosság, eszünkbe juthatnak a hajdani jeles napok:

családi együttlétek, hangulatok, ízek. S ha máshogy nem, ezeken keresztül talál ránk a feltámadás: az ősi hagyományon alapuló megújulás lehetősége.

De milyen utat is választhatunk? Sokfelé lehetőség áll előttünk. Nemcsak ilyen vagy olyan módja van annak, hogy megtaláljuk a helyes választ a belső és külső kérdésekre. Előttem egy szoborról készült fénykép, amely nagyon fontossá vált számomra. Egy nürnbergi templomban látható, de nem szentet ábrázol, hanem magát az építőmestert. Éppen ötszáz éve hordja hátán Adam Kraft a szentségtartót. Lehet, hogy hivalkodásnak tűnhet, hogy magát is megörökítette a mester. De az alázat, amellyel vállára vette a terhet, sok mindenre magyarázatot ad. A büszkeség és a szerénység egysége ez az életnagyságú mű, amellyel beépült az önmaga megálmodta gyönyörű templom belsejébe az ember.

Szokatlan gesztus ez, s éppen

ezért gondolkodtat el arról, hogy milyen viszonyban is vagyunk munkánkkal, életünkkel. A vállalt és betöltött szerep teljesedett ki ötszáz éve azzal, hogy a szobor a helyére került. Lehet, hogy sokat támadták érte kortársai, hallhatott egy-két epés megjegyzést, de ez a lényegen nem változtatott. Kihívó, mégis tiszteletteljes ez a mozdulat: Isten és ember előtt hirdeti az alkotó tiszta szándékait.

Sok gőgös nagy úr emléke süly- lyedt el az időben, de az építőmester ötszáz év távlatában is közöttünk maradt. Társunk ma is ebben a húsvétban, amely a feltámadást hirdeti, emberi lehetőségeink kitágulását.

A melengető nap első sugarára a legbátrabb apró virágok, s a kis fák már kirügyeztek, s megjelennek az első virágok. Mindig kell lenni olyannak, aki bátor, és vállalja, hogy a tavasz korai üzenetére is válaszol.

Gábor László

Húsvéti alleluja

A húsvét allelujás ünnep. A hívő nép öröme ezen a napon nem fér el a templomban. Kimegy . a templomból, és az ég végtelen kupolája alatt allelujá- zik. „Feltámadt Krisztus e napon

— alleluja, hála legyen az Istennek — alleluja.” Ez az érzelemkitörés a lélek túláradó örömét fejezi ki. Alleluja — hangzik számtalanszor a húsvéti liturgiában. Örvendezik a hívő, örvendezik az ember, és alleluját énekel.

Vajon őszinte ez az alleluja? Vajon valós örömet fejez ki? Vajon nemcsak alkalmazkodás a közösség ajkán harsogó énekhez? Ha hazamegy a hívő, várnak rá a megélhetés gondjai, a család problémái. Vajon allelujá- zik-e a közösség minden tagja a magánéletében is?

Már Váci Mihály megírta a „Huszadik század” című versében: „Ki értette így az embert és ily kevéssé önmagát? — Nem volt még ily testvériség és soha ily nagy árvaság... Nem volt az ember még ily gyámolt, és soha ilyen mostoha. — Ily biztonságban nem élt senki, s kit fenyegetett ennyi vész? — Nem tett még soha senki ennyit, s nem volt még tett, mily ily kevés.”

Az élet paradoxonai vesznek körül, és veszik el az ember örömét, élet- és munkakedvét. A korváltozás sok tragédiája töri meg az emberi lelkeket, és töri össze a kedélyt. Darabokra hullnak élettervek, fekete élettragédiák borulnak ránk. Sokan kilátástalannak vélik helyzetüket. Egyéni és családi tragédiák teszik bizonytalanná sokak életét.

Ebben a szituációban hangzik fel Aragon kiáltása: „Nevetnek rajtunk, mint hamis prófétákon

— Kik csak ünnepi fényt láttunk a láthatáron — S nem láttuk, mit tűr el a vérző Messiás.” (AragonSomlyó György: Moszkvai éjszaka). Sokan megállnak a próbatétel szúrós szorításában, s nem gondolnak a vérző Messiásra, akár az apostolok sem értették őt. Sőt megbotránkoztak. Amikor meghirdette egyháza sziklaalapját, rögtön utána felhívta tanítványait, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie, és megölik őt. Ez a szó ebben a pillanatban esztelen vakmerőség lett volna, ha ő nem mondja. Péter félre is hívja, óvakodva suttogja felé: ilyesmi nem történhet veled. Jézus azonban nem retirál, hanem folytatja: aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét és kövessen. Hová? Halálos ítélet, gyilkos gúny, vesszőfutás a keresztúton, kereszt és halál felé.

Azt a keresztutat reményvesztett figyelem kísérte. Siránkozó asszonyok. Megriadt apostolok, akik menteni akarták, ami még menthető. Passzivitásba menekülő tömeg, amely virágvasárnap hozsannázóit. Gyűlölködő, győztes ellenfelek. A hozsanna elnémult. Mindenki bezárkózott, hogy valaki rá ne kérdezzen: te is vele voltál? Emmausz- ba menekülő tanítványok. Szétrebbent kis csapat. Lecsapott közéjük a félelem, mint vadász-sólyom.

„Hol van, aki eltörli a félelmet — örök időkre halhatatlanul?” Jézus ugyan háromszor megjövendölte szenvedését és halálát, de mindig hozzátette: „De harmadnapra feltámad.”

Hajlamosak vagyunk arra, hogy félelmeinkbe bebetono- zódjunk. Állástalanság, szegénység, bizonytalan jövőjű gyermekek, családi problémák, a jövő aggodalmai — mint a beton. Ezt töri szét az angyalszó: ti ne féljetek! Ez az angyalszó a tervek és tettek optimizmusa. „Szent az

igazság katonája, de szentebb, aki örülni tud, s azt mondja, hogy örülni kell mindennek és mindenkinek, ha más nincs, annak, hogy vagyunk, hogy örülni kell akárminek” (Szabó Lőrind: Örülni kell, akárminek).

Félelem, szenvedés, halál — főbe vágta Jézus első kis csapatát, és néhány kivétellel tökéletes zűrzavart teremtett. De a húsvét fénye, a feltámadás híre és üzenete megváltoztatta ezt a leengedett lelkű közösséget. Péter már örül, feloldódott szégyene, elmúlt félelme. Az apostolok örülnek, mert látták az Urat. Hiába uralkodik még Kaifás, Pilátus és a régi főtanács. Mindez olyan, mint a füst és pára. A húsvéti üzenet tisztító vihara elűzi Kaifás gyűlöletét, Pilátus közönyét és a főtanács irigységét. Közvetlen közelükben teljes a húsvéti öröm.

Korunk feszítő kínjai is eltűnnek a húsvét mindent átalakító energiaterében. „Akik megke- resztelkedtetek, Krisztust öltöt- tétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban. (Gál. 3, 27- 29).

Halgassunk Adyra: „Úgy siratom, azt, amit sírtam, — Olyan nagy vétek a sírás: — Ésti vezek- lés hajnal-pírban. — Aki él, az mind örüljön, — Mert az élet mindenkinek — Kivételes, szent örömüljön... — Már megragyog fénnyel az Élet, Mindennemű s mindenkié: — Milyen nagy, áldott fényességek...” (Köszönet az Életért).

Áldott légy, húsvét fényes hajnala!

Miklós Béla

A reménység ünnepe

A virágvasárnapi diadalmas bevonulás idején csak egyvalaki szemében gyűltek össze a köny- nyek. Közelebb érve és meglátva Jeruzsálemet, Jézus megsiratta a várost. Nem saját megaláztatásának, kigúnyolásának, megkínzásának félelmetes közelsége és elkerülhetetlen volta miatt érzékenyük el — bár emberileg ez nagyon is érthető volna —, hanem az Istenhez vezetobékességet elutasító nép, a választott nép gőgje, önhittsége, hamis váradalma, kicsinyessege és ördögi indulata okozta Jézus mély szomorúságát.

Amint azt többször is elmondta kétkedő tanítványainak, az Emberfia Jeruzsálemben átadatik a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megkorbácsolják és keresztre feszítsék... Mindettől már csak napok, aztán már csak órák választották el Jézust. A sötétség erői hihetetlen gyorsasággal és elszántsággal képesek munkálkodni. Jogi, vallási, politikai, de mindezek felett a humánum alapvető szempontjait tekintve Jézus elítélésének ugye leegyszerűsíthető volna a szándékos manipuláció kategóriájába. A külső szemlélő nem is láthat mást, mintsem azt, hogy saját esetében Jézus nem volt képes megmenteni önmagát. Úgy tűnt, mintha elfogyott volna már ereje, csodáinak hatósugarába nem kerültek elegen, beszédei nagyobbrészt süket fülekre találtak. S ha megverik a pásztort, akkor szétszéled a nyáj. Elégedetten dörzsölhették kezüket Jézus ellenségei, akik a nagypénteki keresztet úgy látták, mint hatalmuk, befolyásuk érvényesítésének egyik jelét. Megszabadultak egy lázítótól, egy kellemetlen igazmondótól, egy kétségtelenül nem mindennapi jelenségtől. Viszont így megmaradhatott az ország és a nép, s nem utolsósorban a vallás stabilitása, amely saját pozíciójuk, ki- vételezettségük biztosítékát adta.

Csakhogy egy dologról mindenki elfeledkezett. Arról, hogy amikor Jézus a haláláról beszélt, akkor még valami másról is szólt. Igaznak bizonyult a prófécia, testében megtörtén, halálra kín- zottan, elhagyatottan, közönséges bűnözők között láthatták őt. Legyőzték, megsemmisítették.

Passió-játék

a

Bazilikában

Az egri Deák Ferenc Katolikus Általános Iskola irodalmi köre Jézus történetét elevenítette fel a Bazilikában. A felső tagozatosok kosztümös, zenével illusztrált Passió-játékát a városi televízió is rögzítette, és április 4-én, este 7 órától az ünnepi adásban teljes egészében levetíti.

(Fotó: Perl Márton)

Fejét, kezét-lábát, oldalát szúrhatta a töviskorona, a szög és a dárda. Meghalt valóságosan. De harmadnapon, áttörve a múlandóság, a természeti törvények, az oly sokszor túlértékelt emberi hatalom és erő, a logika és a tudás minden akadályát, Jézus feltámadt halottaiból. Az élet diadalmaskodott a halál felett, az irgalom keresztülhúzta az irgalmatlanság és szeretetlenség minden számítását. A kereszt nem a befejezése mindennek, hanem valami diadalmasan újnak a kezdete. Nem kisebb dolognak, mintsem e bűnös világ megváltásának felfoghatatlan, mégis érzékelhető valósága.

Jézus sorsa az örök emberi sors. A mi sorsunk. Mert minket is elhagynak, máig sem tudjuk, miért, minket is kigúnyolnak, pedig igazán nem adtunk okot rá, minket is bűnösnek mondanak, hiszen koholt vádakból mindig van elég. Bennünket is megkritizálnak, s félő, hogy egy idő után már senkinek sem tudunk megfelelni. Kijátszanak és elárulnak, becsapnak es befolyásolnak, megvernek, leütnek, kirabolnak, s ha volna kereszt, talán még arra is felfeszítenének. Miért maradunk mégis eleiben? Miért képesek közöttünk nagyon sokan arra, hogy megmaradjanak embernek az ismert és átélt mindennapi embertelenségek közepette? Mert van egy erő, mert elhangzott egy szó, mert itt van most is előttünk egy élet örök példája. A megfeszített, de feltámadott Krisztus köztünk jár, értünk imádkozik, ebben az eszeveszett káoszban ő teremt rendet, mélybe, sárba-porba lökött testünket és lelkünket ő emeli fel.

Húsvét a reménység ünnepe. Létünk legtágabb összefüggésének lényegere utal a krisztusi üzenet magasztossága: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz cnbennem, ha meghal is él! Merjünk hinni ebben, sohase szégyemtsen meg bennünket ez a reménység. S tegyen késszé arra mindannyiunkat, hogy ennek értelmében szóljunk és cselekedjünk, szeretetben elhordozva egymást — amíg elünk, amíg lehet, amíg szabad.

Kádár Zsolt református lelkész