Heves Megyei Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
HÍRLAP, 1994. március 15., kedd ÜNNEPKÖSZÖNTŐ 7. Eger dél-afrikai „nagykövete”: Nyíri Iván Ismét válaszút előtt — tizenkét év után Kevés ember mondhatja el magáról, hogy államfők, miniszterek vendéglistáján állandóan ott szerepel a neve, társaságukban gyakran megfordul, királyok kérik ki véleményét, tanácsát az országukat érintő gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi kérdésekben. Ráadásul az illető feketék között egy fehér, magyar, méghozzá egri. E szerencsés kevesek egyike Nyíri Iván, aki több mint egy évtizedes dél-afrikai küldetése során méltán vívta ki hazai és kinti környezetében a „nagykövet” címet. Évente több alkalommal is hazautazott, és sohasem jött „üres kézzel”. Soksok teendője mellett nem kevés időt szentelt kedvelt városának, dédelgette a kapcsolatokat Eger és Dél-Afrika között. Legutóbb pedig értékes és különleges egzotikus gyűjteményét ajándékozta a megyeszékhely múzeumának. Mostanában gyakran látni őt Egerben, berendezkedett új otthonában, gyermekeit itthon járatja iskolába. Üzleti ügyei marasztalják hosszú hónapokra, vagy végleg hazaköltözött? Többek között erről is faggattuk a bankszakembert. — Válaszút előtt állok — mondta. — Örökre külföldi magyar maradok, és a gyerekeimből világpolgárokat nevelek, vagy visszatérek oda, ahonnan sok évvel ezelőtt távozni kényszerültem. Az első lépéseket haza már megtettem, hiszen a nagyobbik lányom Sárospatakon, a református gimnáziumban tanul, a kisebbik a Lenkey általános iskolában. — Miért döntött úgy 12 éve, hogy nincs tovább maradása? — Igazából nem kalandvágyból szedtem a sátorfámat, el kellett mennem. Harminchárom éves koromra világossá vált előttem: egyről kettőre nem jutok itthon. Mindig elmondtam, amire gondoltam, és ezt nem tartották helyesnek. Hiába volt rendszerint nekem igazam — azóta nyilvánvalóvá is vált — azokban a pénzügyekben, amikbe bele mertem szólni, távoznom kellett. Kaptam egy kedvező ajánlatot, így kerültem Tanzániába, a pénzügyminiszter mellé tanácsadónak. Nem örömmel, muszájból vállaltam családommal a megbízatást, az idegen országot. Sokat tanultam — rosszat és jót is —, amit a későbbiekben hasznosítottam. Öt évet Lesothóban éltünk, ahol a kormány mellett a korábbival egyező beosztást töltöttem be. Olyan rendszert kellett létrehozni, amelyre Magyar- országon még a mai napig is szükség van: export-import típusú bankot. Ez volt Afrika első exportfinanszírozási rendszere. Ma körülbelül tizenöt ország akarja bevezetni, több helyre hívnak, és a feltételeket a munkámhoz az ENSZ is biztosítaná. Legnagyobb vágyam, hogy ezt a módszert hazámban valósítsuk meg. Tapasztalataimat átadva, a magyar export-import pénzintézet indulásánál én is szeretnék ott lenni. — Az elmúlt évben Szváziföld királyát kísérte Egerbe, a kapcsolatfelvétel nem titkolt szándékával... I ..iiiuviriai — Bízom benne: az együttműködésünk a jövőben az élet több területén is fellelhető lesz. Leshoto után az ENSZ küldött Szváziföldre, ahol ugyancsak ezt a bankrendszert fejlesztettem ki. December 31-én adtam át a stafétabotot, és az én terveim, kormányjavaslatom alapján hamarosan létrehozzák a szváziföldi export-hitelgarancia és finanszírozó társaságot. Az új évet már Ugandában kezdtem, nagyon nehéz körülmények között, hasonló ENSZ-feladatokkal. Ez itthon is fontos lenne, hiszen a hitelgarancia része egy ilyen pénzügyi intézménynek, főleg meg olyan országban, ahol a vállalkozó réteg tőkeszegény. Az egyik barátom — útban hazafelé — azzal bocsátott el: ez lesz életed legnagyobb kalandja. Ez borzasztóan szíven ütött! Ebben a mondatban ugyanis minden benne van: milyen gondokkal küszködnek, mennyire nehezen élnek az emberek, milyen jövő elé néznek. Szeretnék itthon dolgozni, és megcáfolni ezt a kijelentést: ne kaland, hanem boldogság legyen a hazatérés. — Afrika sok országában ismerősként köszöntik, úgy jár-kel a feketék között, úgy ismeri az egyes vidékeket, mintha ott született volna. És talán már a második hazájának is tekinti, úgy is tér vissza? — Erre a kérdésére egy történettel válaszolnék. Amikor a le- sothói pénzügyminiszter fogadást adott, csak két idegent hívott meg, az amerikai nagykövetet és engem. A búcsúzásnál megköszöntem, hogy a két külföldi közül én lehettem az egyik. Erre azt válaszolta: ő csak egyet látott a társaságban. — Távol Magyarországtól mennyire tudta figyelemmel kísérni a hazai változásokat? Mi a véleménye az itthon történtekről? — Hadd kezdjem a szvázi király mondásával: „A népemen keresztül uralkodom, és a népem vezet engem is.” így aztán Szvázi- földön senkinek nincs baja az abszolút monarchiával. Szépen fejlődnek, gyarapodnak, béke és nyugalom hatja át az ott élőket. Ezzel a filozófiával én is egyetértek, és állítom, jobb szervezéssel, becsületesebb hozzáállással mi is sok mindenben eredményesebbek lehetnénk. Egyébként naprakész információkkal rendelkeztem az itteni fejleményekről. Rendszeresen megkaptam az újságokat, a parlamenti videofelvételeket, és gyakran mérgemben én is kikapcsoltam a tévét a marakodások, a sértegetések láttán. Elszomorodott a szívem egyes képviselők viselkedésén, és azon, mennyire semmibe veszik társaik emberi büszkeségét, szakmai tudását, és ezáltal a választópolgárokat is. Az oktatás, a közbiztonság, a nyugdíjasok és a fiatalok áldatlan helyzete mellett a gazdasági nehézségekre, buktatókra figyeltem leginkább, és kerestem — keresem ma is — a megoldásokat. A régi rendszerben — „átkosnak” is emlegetjük — az 5-8 millió devizabűntettet elkövetők országa voltunk. Mindenki vitte Nyugatra a 100-200 dollárját, hogy könnyebbé tegye életét. Ma pedig az 5-6 millió adócsaló országa vagyunk. Ezért elsősorban a rossz törvényeket teszem felelőssé. A vállalkozótól, aki éjjel-nappal gürcöl, elveszik jövedelme nagy százalékát. Ezért nem csoda, ha rövid időre terveznek, az adócsalásra játszanak, és az a céljuk, minél többet „kivegyenek” az üzletből. Nem csoda, ha gyorsan tönkre is mennek. Azokban az országokban, ahol hirtelen megugrott a gazdasági fejlődés — az ázsiaiakra gondolok elsősorban —, az adózás vállalkozásbarát volt, kedvezményeket adtak, a vállalkozók profitot is termeltek, amelyből nemcsak a család élt meg, hanem munkát biztosítottak másoknak. Nálunk is ösztönözni kell a termelést, a bevétel nagy része maradjon annál, aki megdolgozik érte, aki majd újabb beruházásra fordítja a pénzét. Az igazi üzletember egy jó adórendszerrel arra törekszik, hogy még a gyerekei is az ő tevékenységét folytassák. Az osztrák és a svájci társadalom jóléte a kétszáz éves családi vállalatokra épül. Nálunk miért nem lehet ezt példaként tekinteni? Persze mindehhez szükséges egy jó bankrendszer, és olyan emberek, akik nem kötődnek senkihez, nincsenek senkinek sem a „zsebében”, és a Parlamentben is nyugodtan elmondhatják, hogyan kellene előbbre jutni. Ez az én gazdasági filozófiám. — Arra még nem gondolt, hogy a nemzetközi bankszakmában szerzett tapasztalatait a politikai pályán kamatoztassa? — Barátaim, szűkebb környezetem erre is biztat. Még nem tudom, melyik utat választom, de hamarosan döntenem kell... Szüle Rita A „Tarnazsadányért” cím kitüntetettje „Próféta” lett... i Az a sajátos illat, amely csak egy iskolára jellemző, hosszú évtizedek alatt ivódott bele a falakba. Régi, nagyon régi épülete ez a falunak, még ha egy kissé újszerűvé is teszi az egykori tantermekhez biggyesztett rész. Valaha kevesen, talán ha nyolcán tanították itt a gyerekeket, köztük azt a kislányt, aki ma is naponta be-belép az osztálytermekbe, igaz — immár tanító néniként... Szünet van, egy üres tanteremben idézzünk a régi időket Mátrai Gézánéval, aki vallja, sokat köszönhet egykori tanítójának, Gáspár Máriának, hogy a pedagóguspályára lépett. Ötvenhármat írtak akkoriban, amikor a falusi iskolához negyven évig hű tanítónő patronálásával bekerült az Egri Tanítóképzőbe, ahol négy esztendőt töltött kemény tanulással. Ezután következett a gyakorlóév, amelyet itthon, Tamazsadányban töltött az egykori kisdiák, aki sokáig remélni sem merte, hogy képesített tanítóként kerül majd vissza az alma materba. /lí — Furcsa volt, nagyon furcsa belépni a tanári szobába azok közé, akik közül többen még tanítottak... — mondja. — Emlékszem — kezd hozzá aztán egy történethez, ám megtorpan közben, hogy mondja, ne mondja, végül mégiscsak folytatja —, emlékszem, az első nap csendes „kezét csókolom”-mal kopogtattam be hozzájuk... Később persze — az idősebbek gondos támogatásával — be— Ez egy kissé túlzás... — tiltakozik a hasonlat miatt. — „Próféta” semmiképp nem lettem, legfeljebb olyan ember, aki szívesen segít másokon, akihez bizalommal jönnek az emberek, ha gondjuk-bajuk van... így pontos ez inkább — szögezi le. S valóban ebben lehet az igazság, mert akivel csak szót váltottam, megerősíteni látszott a hitelességét ennek az önként vállalt szolgálatnak, amely még akkoriban kezdődött, amikor a fiatal tanítónő körül összegyűltek a falu fiataljai a kellemesen eltölthető társasélet kedvéért. S ahogy teltek-múltak az évek, úgy lépték-haladtak tovább vele együtt: a népfrontba, a nőszövetségbe, a szülői munkaközösségbe. Nem véletlen, hogy három cikluson át választották tanácstagjukká, legutóbb pedig önkormányzati képviselővé. Ezen belül pedig a szociális bizottság tagjává. — Kiöregedő falu ez — érzékelteti ezzel a rövidke mondattal, hogy nem holmi „bizottsá- gosdi” az, amit vállalt először ötöd-, majd hetedmagával az itt élő rászorultakért. — Sokan vannak a magányosok, a támaszra szorulók, akiken csak az önkormányzat segít az erre szánható kevéske pénzéből. Mindössze 100 ezer jut csak például a rendszeres segélyekre... S olyan rossz érzés, amikor azt kell mondanunk, hogy nincs, nem telik már továbbiakra. Mert csak annak tudunk bizton adni, akinek a környezettanulmány, illetve a rá- szorultség mértéke valóban indokolttá teszi. Tudom én — sóhajtja el —, hogy a döntés viszonylagos, de megpróbálunk mindig a legigazságosabban eljárni. Szerencsére itt zömében megértőek, türelmesek az emberek, annak ellenére, hogy sok közöttük a munkanélküli, a valóban alacsony jövedelmű... — Ez a falu megbecsüli azokat, akik az itt élőkért tevékenykednek. Nemrégiben ön is a község kitüntetettje lett, megkapta a „ Tarnazsadányért” elnevezésű címet. Talán egy kicsit úgy is, mint hűséges pedagógus... — célzok arra a valós hírre, miszerint nyugdíjba vonulása előtt ez az utolsó tanéve. — Elszaladt az idő... — jegyzi meg halkan. — Ez bizony könyörtelen dolog, de enyhíti a búcsúzó ember érzéseit, hogy ezzel az oklevéllel elismerik a munkáját, a közösségért végzett tevékenységét. Eljött az ideje a pihenésnek. — Ezt úgy mondja most, mintha nem hiányozna majd a tanítás, az örök mozgás... — Hiányozni fog, tudom, persze hogy hiányozni fog... De új „osztályom” lesz, új elfoglaltságok várnak rám: ha itt majd kicsengetnek, átváltok főhivatású nagymamává... Mátrai Gézáné: „...próféta semmiképp nem lettem, csak olyan ember, aki szívesen segít másokon” Szilvás István Március tizenötödikék E gy március tizenötödikén rengeteget gyalogoltam, mert messze volt az általános iskolától az az obeliszk, ahová ilyenkor koszorúelhelyezés céljából valamennyiünket kivezényeltek. A csaknem kilométeres túra mindazonáltal nem zavart, egész úton a szüléimét szidtam hangtalanul, hogy mi a túrónak kellett olyan kabátot venniük nekem, amelyik fehér alapon piros, sárga és zöld csíkokat tartalmaz. A piros meg a fehér meg a zöld az rendben van, csak az a fránya sárga csík, éppen a piros és a zöld között. Az ott enyhén szólva fölösleges, hiszen ha nincs, kokárdát sem kellett volna tűznöm, lehettem volna élő kokárda én magam. Az iskola dísze, meg ilyenek; persze, borongtam még akkor is, amikor a kőoszlop tövében egyik osztálytársam elkezdte szavalni a Talpra magyar!-t. Egy másik március tizenötödikén bőrig áztunk. Ez már a gimnáziumban volt, ámbár amennyiben az ünneplési metódust tekintjük, az ugyanaz: irány mindenki a Petőfi-szobor- hoz, ott pedig következik a ceremónia. A tervben nem szerepelt, hogy eközben szakadni fog az eső, így az elvárható gondosságot kevesen tanúsították: alig páran hoztak ernyőt, tehát mint kivert kutya lettünk egyre vizesebbek, de nem bánta senki, lévén köztudott: valahány csepp esik rája, annyi áldás szálljon rája. Mellettem egy csapzott lány szorongatta szerelmesen egy szintén csuromvíz fiú kezét. Furcsa most csupán még felidézni is, hogy az a lány akkor mást szeretett. Mert az a lány most a feleségem. Egy másik március tizenötödikén majdnem beléptem egy pártba, amelyikbe ma nem lépnék be, hogy ne eufemizáljak: nincs az az Isten, amiért ilyet tennék. A dátumot is tudom, 1989, fantasztikus év volt, ha létezik olyasmi, hogy az embert szárnyára kapja a szabadság, és felrepíti messze a kék égbe, ahonnan nem látni, lenn milyen kicsi a világ, szóval ha ez egyáltalán lehetséges, akkor 1989- ben volt az. A fentebbi, nem sokkal korábban alakult új párt ismeretlen, ezért szimpatikus tagjai a város főterén addig kimondhatatlan dolgokról író újságokat osztogattak, meg belépési nyilatkozatokat, ellenben ahelyett, hogy beszélgetésbe elegyedtek volna az érdeklődőkkel, folyton csak nótáztak — valahány csepp és hasonlók —, mondom, mi ez, pávakör, akkor inkább hagyjuk. Nem baj. A baj az lenne, ha nem emlékeznék ezekre a március tizenötödikékre, ahogyan nem emlékszem április negyedikékre és november hetedikékre, illetve az utóbbiak közül egyre részben, mégis, amikor fergeteges házibulit csaptunk valahol. Egy március tizenötödikére, mindegy, miért — sárga csík, nő, párt —, de emlékezni kell, és ez csak az első szint, hiszen ott van mögötte rögtön a második: hogy én most voltaképpen arra emlékszem, hogy ezen a napon megemlékeztem 1848-ról. Ez az, ami fontos. Kerüljük el, hogy egyszerű kirándulós, bevásárlós munkaszüneti nappá silányuljon az ünnep. Mert ez tényleg az. Ünnep. Tehát: emlékezzünk. Rénes Marcell illeszkedett az oktatói közösségbe a fiatal tanítónő, akinek a szorgalmát már ismerték a faluban, mert képzősként minden nyáron ő ügyelt a határt járó családok apróságaira az „idényóvodában”. A helybeli nebulók meg már eleve úgy fogadták el, hogy az „óvó néni lett a tam'tó nénijük” is. S maradt mindmáig immár azok gyermekeinek is, akiket egykoron ő okított írásra, számolásra. — Nagyon szerettem volna gyógypedagógus lenni — árulja el soha meg nem valósult álmát —, de régebben erre itt nem volt szükség, tehát lehetőség sem. Maradtak hát az elsősök, másodikosok, s egy ízben a harmadikosok, akiket természetesen nagy-nagy szeretettel és gonddal vezetett be a tudás birodalmába. — Bár, ha meggondolom — teszi hozzá az előbbiekhez —, ma ahhoz hasonló munkát végzek, mint amilyenre vágytam, mert kisegítős, bizony-bizony sok türelmet igénylő apróságokkal vagyok körülvéve. Amint beszélgetünk, percről percre bedugja borzas fejét egy- egy tanítványa, az egyik a tízórait majszolja csendben, a másik csak éppen kíváncsiskodik az idegen „tanár bácsi” láttán. — Arról, aki egyszer elkerült a szülőhelyéről, majd visszatér, úgy tartja a mondás: nem lesz próféta a saját hazájában. Ön — mint mondják a faluban — mégis az lett...
