Heves Megyei Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-07 / 31. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1994. február 7., hétfő így lát egy vándorszínész „Hamm, bekaplak, Amerika!” A Gárdonyi Géza Színház előcsarnokában, egyidejűleg Bé­kés Pál New Budájának ősbe­mutatójával rendezték mej» azt a fotókból és diavetítéssel fűszere­zett kiállítást, amelynek anyagát Sziki Károly, a színház művésze, amatőr fotós hozott haza több­menetű, többrétű, immár évti­zedre kiterjedő ÚSA-beli ván­dorlásaiból. A közönségre rákia­bál a címben is hallható-olvasha­tó nekirugaszkodás, vörös be­tűkkel, hogy nagyobb legyen a hatása. De mert csak figyelem­felhívó móka az egész „hamm”, mi sem bizonyítja jobban, hogy a reklámszöveg fölött egy mosoly­gós Sziki néz szembe az igazsá­gosnak tartott Mátyással, a király- lyal, mintha azt beszélnék meg, mit is láthattak-tapasztalhattak vándorutaikon. Mátyás hatalma teljében talán csak az igazságot, a színész romantikus lelke, rokon­keresése, mai tennivalója szerint azt a szenvedélyt, azt a sorsot, azt regényes-keserves valóságot ku­tatta, amely a magyarok által „kint” épített templomok, elom- lott, hamvadó és elő közösségek, a roskadozó sírkövek árnyéká­ban lelhető fel. Miközben rádöb­ben: amit ő az arcokban keres, megfigyel, észrevesz, bemér, azonosít vagy elidegenít — már azzal is, ahogy lefotózza őket, azokat, mai környezetükkel —, a mai Amerikát nyűjtja át nekünk. Felhőkarcolóival, betonrengete­gével, tavaival, folyóival, szilái­val, távolságaival, méreteivel. No és természetesen embereivel, a maiakkal. Azokkal, akik lekat- tinthatók, mert hisz a pillanat minden esetlegessége benn fész­kel az arcokban, ez az egyetlen kapaszkodó ma és mindenkor: az arc, akár fiatal, nagyon szép, üde, néger lányé, akár elnyűtt fe­hér öregemberé, akár Marilyn Monroe-é(1926-62), aki még A. Millerrel is elhitette, ezzel a kö­zép-európai lelkületű drámaíró­val és szerelmes férfivel, hogy tényleg halhatatlanná válik, mert bálványozott amerikai istennő­nek született. Sziki sem állhatta meg, hogy az utcasarkon találha­tó reklámfotó — hamisítatlan harsogással — ide kerüljön a sze­münk elé, és minket is figyelmez­tessen a világ elmúlásának a di­csőségére. Vagy egy lelkileg be- mérhetetlen világra! A néhány fotonál többet, jó­val szélesebben mesélnek a van- dorfotós-színész diái. Érdekli őt, mélyen foglalkoztatja minden, talán azért is, mert színészként és elsősorban az ott verbuválódó magyar közösséghez ruccan ki meghívásai kapcsán. Kutatásra, vándorlásra, utánajárásra ser­kenti őt az a múlt és félmúlt, ami a magyar emigráció meg nem írt történelmét illusztrálhatja. A magyarok első nagy és jelentős elszoródása 1849-cel, Kossuth­tal és híveivel ment végbe. Tö­rökország, Anglia, Olaszország, Mexikó és különösképpen Észak-Amerika sírhantjai, Ke­resztfái, feliratai a köveken valla­nak arról, hogyan is indult útnak Közép-Európa népe, a szabad­ságharcokból is, az Újvilág, az ál­mok, a légből-hírefeből ácsolt tervek ismeretlen birodalma felé. Mára elnyugvó fájdalom, kímé­letes legenda, hogy a nemzet leg­jobbjai a Kárpát-medencében átélt életüket, múltjukat, külső és belső tartásukat vitték el oda, ahol a kíméletlen rengeteg, a szűzföldek, a töretlen es a szá­mukra csaknem betörhetetlen őstermészet is lerohanta-felőröl- te őket, testüket, idegrendszerü­ket. Emberi céljaikat, álmaikat azzal az idegenseggel és érzéket­lenséggel tették tönkre, amely a hatalom ormairól lenéz. Ha a múlt század második felében épült magyar templom, amely­nek formája, díszítése, „lelke” még itthonról származik, ma né­gerek gyülekezőhelye, mert a templom mögül „az alapító aty­ák” kivándoroltak a temetőbe, vagy még életükben odábbáll- tak, az odalátogatóknak lehet szívfájdító, lehet elgondolkodta­tó, mégis eleven valóság. A felto­luló sajgást a fotós is érezte, mi is birtokoljuk itt, elmélkedünk raj­ta egy ideig. Főként azon, hogy a történelem vak és kegyetlen logi­kája szerint mindig a legjobbak fizetnek életükkel — mert a fu- tásba-lázadásba bele lehet őrülni és bele lehet halni —, akik a nem­zetet, mint a legszentebb tudati értéket hordozták magukban. Mindig is a nemzet éltető és ve­zető szelleme csorbul, ha — mint ’45-ben, ’56-ban és később, más kényszerek hatására — éppen azok mennek el, akiknek itthon kellene maradniok. Egy kiállítás belső világáról, tartalmáról írtam néhány sort, és arról, hogy ezt a képsort innen is lehet nézni. Farkas András Diákok és az üzlet Tavaly szeptembertől vesznek részt Egerből két középiskola, a Közgazdasági Szakközépiskola és a Neumann János nevét viselő oktatási intézmény diákjai az Amerikában meghirdetett Juni­or Achievement világverse­nyén. Ez már egy jól bevált oktatási forma, ahol különböző szintű és nehézségű programokat kell megoldaniuk a tanulóknak az üzleti élet mindennapjairól. Ez­által a fiatalok játékosan kapcso­lódnak be az eladás és a piaci ha­szon rejtelmeibe. Felvételünkön a másodikos közgazdaságis diákok egy veze­tési és gazdasági szimulációs fel­adat megoldása közben. (Fotó: Szántó György) Egy otthontalan ember kesergője A füzesabonyi vasútállomá­son nem először jött hozzám egy kis emberke, szakadozott, gombtalan télikabátban. Már szinte ismerősként üdvözöltük egymást, pedig eddig egyetlen szót sem váltottunk az elmúlt évek során. Most egy hatalmas, szmes Széchenyi-plakát alatt ül­dögélt otthontalannak tűnő tár­sával együtt. A plakát és négyő- jük kontrasztja filmbe ülő, tömör kép napjaink tavaszvárásáról. Négy kopott vaíjú és egy han­gos poszter aranyozott betűi: „Merjünk nagyok lenni!” A kis öreg, akit említettem, hogy szinte ismerős, feltápász- kodik a pádról. Újra tömör és célratörő. — Néhány forintot, ha tud, adjon, legyen szíves. Szemébe tekintve átadok öt forintot. — Most csak ennyi van? — kérdi, és simogatja a fémdara­bot. — Nem lenne kicsit több? — Lenne, de csak ha meg­mondja, mire kell! — Persze hogy megmondom. Még azt is elmondom, amire nem kíváncsi. Mondjam? — Igen, mondja — biztatom, s egy-egy közbevetett kérdéssel megszakítva, nyolc év pokla bo­rult a váróterem kövezetére. Ha összefoglalom, kevesebbet ér, de nekem nagyon kedves így is. „Juhász László vagyok, nézze, ide van írva a személyimbe. Tu­dom, többnek nézek ki, de én már nyolc éve élek így. Nézze, itt a nyugdíjpapírom, itt a felesé­gem, akit nyolc éve temettem el. Es ez vagyok én, még fiatalko­romban. Határőr tiszt voltam. Ugye, milyen szép ember, látja ezt a gyöngysoros mosolyt? Most meg nézze, egy fogam sincs. Ki­verték, amikor a házamból ki­rúgtak, mint a kutyát. Szállást adtam valakinek a Rákóczi úton, aztán kirúgott. Törött arccsont­tal kezdtem új életem, az utcán. Kőműves voltam, belerokkan­tam, most már nem tudok dol­gozni. Itt élek a füzesabonyi állo­máson. Jó itt, mert legalább éj­szakára nem záiják be az ajtót. Egerben nem engedik az otthon­talanoknak, hogy a pályaudva­ron töltsék az éjszakát. Kint pe­dig hideg van, megpróbáltam, de hideg van. Néha, amíg észre nem vettek, a WC-ben aludtam, de már ott sem lehet. Az esti vonat­tal azért mindig átutazom Eger­be, egy kis pénzt kérni, mert ott jobban adnak. Aztán all órási- val visszajövök ide, társam, Imre mellé. Hívtak már azok, akikkel együtt látott, Kömlőre, voltam is ott egyszer, de nem szerettem. Egerben, a menedékházban sem szerettem. Sok ott a bűnüző. Egyszer elmentem kanálért, hogy megvacsorázzam, s ez idő alatt megették az ennivalómat. Azóta oda sem kívánkozom. Fürdőbe annál jobban! Már egy hónap telt el, hogy nem füröd- tem. Egerszalókra, a forráshoz szoktunk járni, de nem akar sen­ki elvinni, pedig szeretem azt a meleg vizet. Én bízom abban, hogy visszakapom a lakásomat, aztán megint lesz hol fürödnöm naponta. írtam az Igazságügyi Minisztériumba is, most pedig várom a válaszukat, hogy ide ad­ják azt, ami az enyém. Várok. Addig az emberek jó­ságában hiszek, hogy adnak pénzt, és így 60-80 forintból ten­getem napjaimat. Nem harag­szom azokra, akik visszautasíta­nak, csak kicsit rosszulesik. Az­tán más emberekhez lépek, hi­szen élni kell valahogyan!” Lejegyezte: Sziki Károly Segítség a súlyos betegeknek Európában egyedülálló keze­lésmód mestere a lyoni Michel Carayon, aki fülöp-szigeteki és indiai tanulmányai, valamint született adottságai révén min­tegy húsz esztendeje gyógyítja eredményesen a hozza „zarán­dokló” daganatos, belgyógyá­szati, immunrendszeri bajokkal birkózókat, köztük azokat is, akik már másképp nem számít­hatnak felépülésre. A Hevesi Napló, az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület, a budapesti Életfa Egészségvédő Egyesület, vala­mint az MMK szervezésében ve­le találkozhatnak az érdeklődők február 9-én, szerdán délután fél négykor a Megyei Művelődési Központ I. emeleti dísztermé­ben. A vendég nemcsak filmet vetít a szabad kézzel végzett ope­rációkról, nemcsak munkássá­gának állomásairól beszél, ha­nem az előadás után minden résztvevő számára ingyen készít diagnózist, biztosít konzultációt. Az egyesületi tagok fotós be­lépőikkel juthatnak be. A többi­ek még naponta reggel nyolctól délután öt óráig beiratkozhatnak a rendezvény kezdetéig az MMK-ban, s fényképes igazol­ványaikat a program előtt vagy után át is vehetik. Emlékek és tények Válasz Sebestyén Teleki Istvánnak és Sziki Károlynak Csak most olvastam a Keserű emlékeim Egerből útijegyzetet (Heves Megyei Hírlap 1994. I. 10.). Késve válaszolok rá. De a visszapülantás is három hónap­pal követte az eseményt, az egri Erdély jelene és jövője tanácsko­zást. Talán ezért térnek el benne annyira az emlékek és a tények. Sebestyén Teleki István arról panaszkodik ez alkalommal Szi­ki Károlynak, hogy nem szere­pelhetett a kétnapos tanácskozá­son. „Rövid előadást” szeretett volna tartani — állítja. Később bevallja, hogy „tanulmányomon fél évet dolgoztam,... bemutat­tam volna Égerben.” A szerve­zők már júliusban felkérték az októberi tanácskozás előadóit, 25-30 percet szabva meg szá­mukra. Sebestyén Teleki István az előadások közben jelentke­zett, ragaszkodva a terjedelmes szöveg 50-60 percig tartó felol­vasásához. Ehelyett azt ajánlot­ták neki, hogy a hozzászólások 5-10 percét megtoldva, 15 perc­ben foglalja össze mondandóját. Nem vállalta, megsértődött, tá­vozott. Ezt mindnyájan sajnál­tuk. Ha elment, legalább ne minő­sítené a nélküle zajló további fo­lyamatot. „Annyira akarattalan volt ez a tanácskozás, hogy a vé­gére alig maradtak nénányan, akik a nyilatkozat aláírásánál tüsténkedtek” — így az úiabb ál­lítás. Lássuk a tényeket. Október 17-én nem egy, hanem három közleményt fogadtak el a részt­vevők. Egyiket sem kellett aláír­ni. Ismertetés után az Erdélyi Szövetség elnöksége bocsátotta ki őket. A 144 erdélyi vendégből még a búcsúvacsoran is 129 ült asztalhoz; nem „néhányan ma­radtak.” Hogy az „akarattalan” mit jelenthet, az a szerzők titka. Netán arra gondolhatunk, hogy „kelletlen”. Ezt azonban a fenti tények mellett az is cáfolja, hogy 8 ország magyaljai közül 53-an szólaltak fel. Kevésbé tárgyiasan mérhető a „keserű emlékek” bírálata a ta­nácskozás szellemiségéről. A nyitó előadást „langyosnak” ér­zékelte, a „stratégiai posztokon terpeszkedőket” sommásan „kommunista érzelmeken nevel­kedett embereknek” hitte Sebes­tyén Teleki István. Ugyanez a szellemiség viszont roman, szlo­vák, ukrán lapokban és politikai nyilatkozatokban „irredentá­nak”, „szélsőségesnek”, „táma­dónak” mutatkozott. „Kommu­nista érzelmek”? Ez bizony akár jó, akár rossz értelemben önké­nyes feltételezés a tanácskozás meghatározó személyiségeiről, többek között Ágoston András­ról, Bárki Éváról, Bodó Barná­ról, Durav Miklósról, Dupka Györgyről, Murvay Sámuelről, Páskándi Gézáról, Rajkai Zsolt­ról, Tempfli Józsefről. A halmo­zottan tévés besorolás okán ma­f amról csak annyit, hogy 1956- an a Debreceni Forradalmi Bi­zottmány, 1986-ban az Október 23-a Bizottság, 1987-ben a Ma­f yar Demokrata Fórum, 1988- an az Erdélyi Szövetség alapítói közé tartoztam. Szellemiségben és magatar­tásban legfőbb mércéül egyéb­ként végig Sebestyén Teleki Ist­ván szerepel az útijegyzetben. Önjellemzésül azt mondja toll­ba, hogy ama „stratégiai ponto­kon terpeszkedőkker szemben „radikális”. A tollforgató „ke­mény fiúnak, igazi csíki székely­nek’^ úja le — ezek szerint sze­gény nem „igaziak” rovására. Egyikük őszinteségében sem szabad kételkedni. Csak hát a té­nyek más következtetést is meg­engednek. Sebestyén Teleki Ist­ván 1989 után települt át Erdély­ből Svájcba. Erdélyben akkortájt már működött a magyarok poli­tikai érdekszervezete, a legnépe­sebb romániai párt, működtek a nyíltan beszélő magyar lapok, folyóiratok. Cselekvő radikáli­sokra, igazi vagy inkább céltuda­tosan közösségi csíki székelyekre ott várt és vár nemzetmentő, nemzetépítő feladat. Nem a sze­mélyes döntés illetékességét, csak a kihívó szembeállítás kere­tét érintik ezek a tények. Egy idevágó értelmezéssel zá­rom a válasz erdemi részét. Meg­lehet, „langyos” ez az értelme­zés, de többnyire kiállja a próbát. Nos, a másokért is felelős politi­kában a radikalizmust együtt kell vonatkoztatni a szükségességre és a lehetőségre. Radikális az, aki a szükségességet a lehetőség végső hataráig érvényesíti. Egé­szen addig, de csak addig. A le­hetőség végső határán túl más kezdődik, nem a radikálisság. Tekintsük ezt tapasztalati törté­nelmi ténynek. Egerben erre is vigyázva tanácskoztunk Erdély­re!. Megítélés kérdése persze, hogy milyen eredménnyel és ha­tással. De az például egyszerűen té­nyek dolga, hogy a tanácskozást az Erdélyi Szövetség rendezte, nem a SMIK (Svájci Magyar Iro­dalmi és Képzőművészeti Kör — rövidítése helyesen SMIKK.) Ezt és a pontos adatokat Szíky Károly, az egri lakos Egerben is megtudakolhatta volna zürichi utazása előtt vagy után. Elláto­gathatott volna a tanácskozásra is. Könnyebb elkerülni ugyanis, hogy közös ügyekben az egyetér­tést ne árnyékolja be félreértés, mint félreértésből ismét egyetér­tésre jutni. De ha már itt így tör­tént, okuljunk belőle. Székelyhídi Ágoston az Erdélyi Szövetség elnöke Kedves Guszti! Nézd el nekem, hogy még mindig így szólítalak, mint egy évtizeden át Debrecenben tet­tem, közös találkozásaink pont­jain. Azokra az időkre gondolva nem tudnálak Ágostonnak, de még leveled olvastán sem jönne a számra Székelyhídi Úrnak ne­vezni téged. Pedig az aztán iga­zán Székelyhídi Uras! Háromoldalas elemzésed — vagy ahogyan te nevezed: mun­kád— olvastán magam is készül­tem egy terjengős válasz megfo­galmazására, de szerencsére már az elején elmosolyítottam ma­gam, magamon. Attól cidriztem ugyanis, hogy nem bírnám hu­morral, és bekeményednék, mint ahogyan te is tetted, miként az asztal másik oldalán ülők szok­ták tenni. — Hol vannak már azok a könnyed debreceni esték? Többször is átolvastam 3 flekk- nyi munkádat, s ildomosnak, no meg üdvözítőnek is tartottam volna, hogy hajszálnyira annyi — még ha kicsit vastag is! —, ugyan­annyi sor közlésére kérjem meg a Főszerkesztő Urat, mint ellen­munka motívum bepréselése (400 forintért oldalát). De aztán elálltam e kérelemtől, mert hi­ányzik több elemem: nincs szép pecsétem és fejléces papírom, mint neked, telefaxom, fogadó­napom és telefonom sincs. Pedig milyen jó lett volna, ha megcsör­geted, egyszerűen csak feltárcsá­zod egri számom, onnan Pestről, a Szoboszlai u. 2-4-ből (Pf. 369, H-1445), és elégedetlenséged rám zúdítod, s ha még magyará­zatra is adsz lehetőséget, már nem első indulatból fogalmazod régi-új stílben kirobbannó kiro­hanásod, s amolyan új-régi stíl­ben rögtön a főszerkesztőnek, hogy aztán „nyekk”, és fejét vesz- szük! Ilyen olcsón azért nem gu­rul. Ára is van a nagyerdei kiroha­násnak. Egyelőre csak annyi, hogy munkád — elemző munkám közlésétől egy sikula-sóhajnyi időre elállók. Mert ilyen a fiile: elálló. Ezt pedig csak kellő igény esetén „sapkátlanítom”. Bár szí­vesen szurkálnék, hencegnék, kioktatnék én is, hely(zet) kér­dése csupán, hej! Úgy hiszem, a vészharang fülsüketítő zaja, mely az „írás sok tévedése, félre­értése, nem éppen megfontolt feltételezése” miatt hallatszik, no meg azért is, mert „sérti az Er­délyi Szövetséget”, aligha áll másból, mint egy K-val írtam a SMIKK-et (ahogyan egy betűvel te is módosítottad az én nevemet — ennyi!) Másik hibám az, hogy elfogadtam egy Svájcból érkező ember véleményét, aki másként értékelte a tanácskozást, mint azt hallani szeretitek. „Egy ember” — mondom! De azért ne hallgas­suk el, hogy ő az Erdélyi Világ- szövetség zürichi elnöke. Sebestyén Teleki István valót­lant mondott volna? Akkor talán vele kellene tisztáznunk min­dent, és nem gondot okozni egy jó szándékú lap főszerkesztőjé­nek és szerkesztőinek. Kedves Guszti! Indulat-má- zod alól is a vég előtt mégis ki­kapnék valamit, következő vála­szodig, elménckedés céljára. Mindezt vegyék ajánlásnak a „háttérmunkások” is, kik idege­id tollát felborzolták! Mégpedig azt a tényt, hogy valaki nem ju­tottszóhoz. Az Érdélyi Világszö; vétség zürichi elnöke nem jutott szóhoz! Ezt azért nehéz megma­gyarázni. Valaki megérkezik 1100 kilométerről, és masok elé­je tornyosulnak. Elképzelhető ez? Igen, egyre gyakrabban hal­lunk, látunk ilyet. Pedig mit is mond András Sándor, a was­hingtoni költő? „És most jelentkezem. Én, tö­megbázis és ember. Vagyis a nagyok közt is legna­gyobb hatalom. A föld üres sakktábla, s nélkü­lem nincsen játék.” Vagy mégis van, Guszti? Mondod: „Sziki Károly egri lakos ellátogathatott volna a ta­nácskozásra...” Utólag kérek tő­led elnézést, de ebben az időben Erdély városaiban és falvaiban Remenyik Sándor verseiből ké­szült: Az ország elvétetett tőlünk címmel összeállításomat mutat­tuk be. Harag nincs a szívemben, s hi­szem, belőled is elpárolgott mind, ami feszített. Ennek reményében lenne egy kérésem hozzád: Összegyűjtöttem egy 4-500 oldalas anyagot, amely az elsza­kított területeken és a tengeren túl élő magyarokkal készült ri­portjaimat, no meg útirajzaimat tartalmazza, s a kisebbségi élet­formát helyezi nagyító alá. A helyi sajtó ennek jó részét közölte már, de szeretném fotók­kal ellátott gyűjteményes kötet­ben is kiadni. Ha lenne egy kis tartalék ener­giátok és anyagi forrásotok, szí­vesen megjelentetném a ti gon­dozásotokban. Ezek között el­helyezve — már nem kiszakítva csemegézve rajta —, meglátod, más hatást kelt munkádtárgya is. Köszönettel és üdvözlettel: Sire (Sziki Károly)

Next

/
Thumbnails
Contents