Heves Megyei Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12-13 / 36. szám
spanyol mosopor 2,4 kg 398 Ft, 1 literes mosogató csak 98 Ft. Tejszínhab 149 Ft. Megérkezett az olcsó tapéta 1 tekercs 199 Ft. H ÍRLAP, 1994, február 12-13., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9, Brandt politikai öröksége „A világ legunalmasabb televíziója” Amerikai nagyvárosok kábeltévé-előfizetői többtucatnyi csatorna között választhatnak, s az ajánlatban már szinte mindenütt szerepel a világszerte ismert hírtévé, a CNN, de mellette egy másik, amelyről külföldön keveset tudnak, pedig amerikai jelentősége a CNN- nel vetekszik: a C-spanról van szó... A sajátos név mögött jóindulatú bírálói szerint a világ legunalmasabb televíziója rejlik. A C-span két csatornáján ugyanis a nap 24 órájában csak közérdekű, politikai jellegű eseményeket közvetít - mégpedig teljes terjedelemben. A képviselőház és a szenátus, a kongresszusi bizottságok üléseit, emellett különböző konferenciákat, tanácskozásokat. Végesteien- végig, bármifajta rövidítés, kommentár nélkül. A fennmaradó időben interjúkat adnak közéleti szereplőkkel, akik élőben válaszolnak a nézők telefonon feltett kérdéseire - megint csak anélkül. hogy a szerkesztők, vitavezetők bármilyen formában befolyásolni kívánnák a közönséget: a cél a teljesen elfogulatlan tájékoztatás. „Ez az újságírás vége, és az igazi újságírás kezdete” - mondja műsorpolitikájukról csak félig tréfásan az alapító, Brian Lamb. Aki ismeri a krimiken, giccses tv-játékokon felnőtt amerikai nemzedékeket, azt hinné, legfeljebb néhány tízezer elszánt, szakmai okból érdeklődő hajlik arra, hogy mondjuk napi 12 órán át figyelje képviselők gyakran üres padsorok előtt elmondott szónoklatait. Meglepő módon az immár a háztartások 98 százalékába eljutó adások közönségét milliókban lehet mérni, és a 14 éves C-span immár országos intézmény, amellyel számol a politika, a gazdaság. Mindkettő annak ellenére, hogy anyagilag köze nem lehet hozzá: a vállalat, amelyet a kábeltévés cégek közösen tartanak fenn, nem kap - és nem is fogadna el - állami támogatást, hirdetésről szó sem lehet. Feladatuknak - mondották az MTI tudósítójának washingtoni központjukban - a közszolgálatot tekintik. S ebben valóban páratlan szerephez juthattak. Amerikában, ahol a kereskedelmi tv alapvetően pénzügyi szempontjai, a szüntelen hirdetések rendkívül rövidre, szakmai szóval „hara- pásnyi” időre korlátozzák a politikai tudósításokat, a C-span az egyetlen, amely például maradéktalanul közvetíteni tudta a szomáli katonai beavatkozásról folyó, mindenkit érdeklő kongresszusi vitát. A politika iránt érdeklődő polgár a C-span jóvoltából a választási kampányban például szinte mindent megtudhatott Bili Clintonról és vetélytársairól - persze, ha volt ideje 1200 órát a tv előtt tölteni. S ha most jól figyel, a jövőbe láthat: a C-span csatornái idén a törvényhozás új tagjainak szentelnek beható figyelmet, így sejthető, kik lesznek az 1996-os választási kampány főszereplői. A napi kétszer 24 órás műsor egyébként mindössze 180 ember munkája: a gazdaságos szervezés azt jelenti, hogy Brian Lamb vezérigazgató, akitől a C-span kezdetben a szakmában megmosolygott ötlete származik, éppúgy dolgozik műsorvezetőként, mint például egyik helyettese, a cég fő jogásza. Költségvetésük - amerikai viszonylatban - nevetségesen alacsony, az idén 16 millió dollár. A C-span úttörő feladatot vállal nemzetközi vonatkozásban is. Míg a kereskedelmi tévétársaságok külföldről még inkább csak „harapásnyi” tájékoztatást adnak, addig ők alkalmanként olyan kimerítően közvetítenek a világból, mint otthonról. 1990-ben több órát láthattak-hallhattak az amerikai nézők a magyar Országgyűlésből, máskor a brit és a japán, a német és a lengyel parlament és társaik vannak műsoron. Az 1992-ben, 79 éves korában elhunyt Willy Brandt, az NSZK egykori kancellárja, a német szociáldemokrácia nagy alakjának politikai hagyatékáról - feljegyzésekkel teli dosszéi- król, beszédekről - vita folyik az özvegy és az SPD vezetői között - olvasható az AFP közelmúltbeli jelentésében. A 47 éves özvegy, Brigitte Seebacher-Brandt számára a dolog napnál világosabb: az elhunyt mindent őrá hagyott végrendeletében. Vagyis egy házat Németországban, egy másikat Franciaországban, több millió márkára becsült vagyont, de mindenekelőtt az óriási helyet elfoglaló archívumot. Az asszony azzal érvel, hogy mivel Willy Brandt az évszázad legjelentősebb német államférfijainak egyike volt, ezért ő (az özvegy) azt óhajtja, hogy a hatalmas iratanyagot egy külön erre a célra létesítendő nemzeti alapítvány gondozására bízzák, a Rajna-parti házában, vagy Berlinben - amelynek Brandt polgármestere volt - helyezzék el. Mindenesetre azonban távol a Szociáldemokrata Párttól, az SPD-től. A kancellári tisztségről történt lemondásának másnapján, 1974—ben, Willy Brandt úgy határozott, hogy irattárát az SPD- nek adja át. A párt pedig a Friedrich-Ebert Alapítványt bízta meg az anyag gondozásával, amely Bonnban helyileg közel van az SPD-központhoz. Csaknem húsz éven át gondozta az alapítvány az okmányokat, amelyekből végigkövethető Willy Brandt egész élete, gyermekkorától kezdve a második világháború alatti norvé- giai emigrációján keresztül egészen az SPD elnöki tisztségének elnyeréséig, majd a külü- gyminiszterségen és a kancellárságon át a Szocialista Inter- nacionálé élére kerüléséig. Willy Brandt 1964-től 1987- ig állott az SPD élén, majd haláláig annak tiszteletbeli elnöke volt. Ezért ragaszkodik a Friedrich-Ebert Alapítvány hozzá, hogy Brandt irattára az SPD- nél maradjon. így étkeztek a koronás fők A mostoha szovjet írósors Nemrégiben az érdeklődők Versailles-ban megtekinthettek egy kiállítást, amely három évtized királyi étkezési szokásait - ezek megszabták az európai elit viselkedését - mutatta be. Amikor XIV. Lajos, a „Napkirály” áttette udvarát Versail- les-ba (1682-ben), éppenhogy bevezették a villa és a pohár használatát. Jean-Luc Babelon, a versailles-i palota igazgatója azt mondta a Reuter brit hír- ügynökség tudósítójának: „A királyi étkezések kialakították azt az etikettet, amelyet Európában ma is ismerünk”. XIV. Lajos nyilvánosan étkezett, naponta kétszer, 13 órakor egyedül és 22 órakor családja körében. Az udvar tagjai csak nézhették a szertartást. XV. Lajos és XVI. Lajos nem szerette a ceremóniát, és korlátozta a nyilvános étkezést heti egyszeri alkalomra. A francia királyok a XVII. században vezették be a „francia tálalási módot”. Ez abból állt, hogy a tálakat asztalra tették, és a vendégek maguk szolgálták ki magukat. Napóleon bukása után a francia tálalási módot helyettesítették az „orosszal”. Ekkor az ételeket egyenként kínálták a vendégeknek. A kiállításon bemutatták a pompás versailles-i porcelán étkészleteket, amelyekből csak három maradt fenn. Egyet az angol király vásárolt meg a francia forradalom kitörése után rendezett árverésen (Erzsébet királynő adta kölcsön a kiállításnak). A kiállítás csaknem 3 és fél millió dollárba került. Az eseményre nem kerülhetett volna sor Európa koronás főinek és néhány múzeumnak a segítsége nélkül. A Times Square régi fénye New York városa úgy határozott, hogy visszaadja a Times Square régi fényét, és megakadályozza, hogy tovább pusztuljon a Manhattan szívében található negyed. A Broadway és a 42. utca sarkán található tér a New York-i éjszakai élet egyik legkedveltebb helye. Egymást érik a színházak, mozik, kabarék és a csillogó-villogó reklámfeliratok. Rendszerint itt gyülekeznek az emberek a választások idején, és szilveszter éjszakáján hatalmas tömeg búcsúztatja az óévet. A környéken azonban rendkívül megromlott a közbiztonság, és New York város vezetősége, a helyzet további romlását megelőzendő, úgy döntött, hogy felújíttatja a teret. A helyreállítási munkálatok során visszaadják több, múlt századi háztömb eredeti szépségét, amelyet jelenleg szex-shopok és sültkrumpli-árusok rejtenek el a járókelők szeme elől.- Szeretnénk egy olyan utcát létrehozni, amely láttami engedi a különféle építészeti stílusban emelt házak sajátosságait - olvasható a terv mellé csatolt brosúrában, amely egyúttal a negyed lakóinak tájékoztatásául is szolgál. A Robert Stem építész által ismertetett terv az épületek helyreállítását, nem pedig lerombolásukat szorgalmazza. New York városa 35 millió dollárt irányzott elő arra, hogy visszavásárolják a 42. és 43. utca által közrefogott telkeket. 1990-től mostanáig egyébként 185 millió dollárt költöttek az építési területek visszavásárlására. Elsősorban nem irodaházakat fognak építeni, a hangsúlyt inkább a nézőtermekre, szállodákra és üzleti központokra fektetik - értesült az AFP tudósítója. A felújítási munkák támogatói rendkívül derűlátóak, mivel a Walt Disney társaság is jelezte, hogy fel szeretnék újítani a „New Amsterdam” színházat, a modem művészet gyöngyszemét. A Disney-vállalkozás nyomán további cégek, vállalatok jelentkezésére van remény. A várakozások szerint a befektetések hamar megtérülnek majd, ha fellendül a negyed gazdasági élete. A világ legalacsonyabb férfija Nelson 25 éves, de csak 76 centiméter magas, s a súlya mindössze 10 kilogramm. Először utcai bohócként tevékenykedett, majd egy amerikai cirkuszhoz került, híressé vált, s utóbb bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. A Sztálin-korszakban kétezer írót tartóztattak le, közülük 1500-an haltak meg börtönökben vagy kényszermunkatáborokban - ezeket az adatokat Vitalij Sentalinszkij közölte berlini tájékoztatóján, amelyen kutatásainak legfrissebb eredményeit ismertette. Az 55 éves orosz szerző egy olyan moszkvai csoport vezetője, amely 1988 óta fáradozik a KGB titkos archívumának megnyittatásán, valamint azon, hogy a sztálini terrornak áldozatul esett írókollégáit rehabilitálják. Csoportja a szovjet titkosszolgálat hírhedt börtöne, a Ljubljanka pincéjében fogva tartott, és más - nem letartóztatott - szovjet írók kézirataira bukkant - írja a DPA. Ezek az iratok nem csupán a sztálini elnyomógépezet sajátosságait dokumentálják, hanem irodal- milag is érdekes és értékes tanúi a kornak.- Elvileg mindenkit figyeltek, akiben a tehetség legkisebb szikráját vélték felfedezni - mondta Sentalinszkij a berlini Demokrácia Házában, látogatók előtt. Vaskos aktát szenteltek például Mihail Bulgakovnak. Ebben egyebek között található egy letisztázott naplómásolat, eredetijét a húszas években egy házkutatás után égették el. Az akta tartalmaz egy ugyancsak fennmaradt levelet, amelyben Bulgakov a szovjet kormányhoz fordul munka- vagy kiutazási lehetőséget keresve. Ezek Sentalinszkij szavai szerint - világos bizonyítékai az egykori szovjet rendszer önkényuralmának, amely - mint mondja - nem járt messze az Orwell 1984 című írásában a totális állami ellenőrzésről felvázolt látomástól. A most feltárt irodalmi dokumentumok abban is segítenek, hogy egy-egy író halálának meghamisított időpontja vagy halálának kozmetikázott körülményei a maguk valóságában kerüljenek napvilágra. A dokumentumokból fény derül arra is, kik voltak, akik egykor akarva-akaratlanul írótársaikat juttatták börtönbe. - Elsődleges célunk azonban nem az, hogy bárkit is pellengérre állítsunk, érdeklődésünk a történelemnek és az irodalomnak szól. A jazz meghódítja Kínát? Néhány éve még elképzelhetetlen volt, de ma már nem ritkaság, hogy Kínában járva Duke Ellington vagy Charlie „Bird” Parker dallamai üssék meg az ember fülét. A maói korszakban tiltott műfaj szalonképessé vált a kelet-ázsiai országban, amit mi sem bizonyít ékesebben, mint az a tény, hogy nemrégiben került sor az első pekingi jazz-fesztiválra. „Most alig tucatnyi együttes létezik a fővárosban, ám Peking máris a kínai jazz központjának számít, s tíz év leforgása alatt az ázsiai jazz fővárosa lehet” - jósolja komoly arccal Liu Jüan szaxofonos, a műfaj 33 éves kínai úttörője. Ő maga nyolc évvel ezelőtt bolondult bele a „szinkópa-zenébe” (Kínában ez a jazz hivatalos elnevezése), ami kétségkívül kockázatos dolog volt. „A hivatalos körök akkoriban még dekadens, sőt, pornográf művészetnek tekintették a jazzt, így egyetlen zenekar működését sem engedélyezték” - emlékezik vissza a „hőskorra” Liu. Az, hogy végül a jazz polgárjogot nyert Kínában, több körülménynek köszönhető. Egyrészt lazult az ideológiai gyeplő; másrészt egyre több zenész utazhatott külföldre, ahol közülük sokan kerültek a jazz vonzáskörébe. S folyamatosan nőtt a Pekingbe érkező külföldiek száma, akik részben igényelték, részben maguk is művelték ezt a fajta zenét. Jazz-klubokat az idegen hiába keres Pekingben - ilyesmi itt (még) nem létezik. A műfaj „bölcsőit” a nagy szállodák és éttermek jelentik, ahol hetente egyszer rendeznek jazz-esteket.- A pekingi jazz-élet élénk, a műfaj iránt fokozódó érdeklődés nyilvánul meg - állítja Michel Kahn Ackermann, az említett jazz-fesztivál egyik szervezője. - A jazz fejlődésének nincs hivatalos akadálya Kínában. A hatóságok immár nem gátolják, de nem is segítik a jazz terjedését. Teljes közönyüket mi sem jellemzi jobban, mint hogy a fesztivált Németország, Ausztria, Franciaország és Svájc pekingi nagykövetségei szervezték. A jazz tehát megkezdte hódító útját Kínában, ám a diadaltól még messze van - ha nem is olyan messze, mint Peking Jeruzsálemtől. De hol is vannak a németek? Miért késik az egykori szovjetunióbeli németek betelepítése Ukrajnába? Ki a felelős azért, hogy az ígérgetés miatt egyre kevesebben szeretnének az ukrán fekete földekre költözni? E kérdéseket feszegeti mostanában több kievi újság, előrevetítve: jobb, ha minden érdekelt maga teremti elő az újrakezdéshez szükséges pénzt. A 1920-as években még 380 ezer német élt Ukrajna kitűnő, déli termő vidékein. A sztálini kitelepítési hullám azonban őket sem kímélte. Többségüket Kazahsztánba, Szibériába és az Észak-Kaukázusba hurcolták. Az ukrán vezetés először 1991— ben, röviddel a decemberi népszavazás előtt jelezte, hogy kész ismét befogadni az utódokat, ám ehhez Németország hathatós pénzügyi és kulturális segítsége elengedhetetlen. Néhány számi-» tógépen kívül Bonn egy fillért sem utalt át erre a célra. Eddig mindössze alig több mint ezer német ajkú volt szovjet polgár érkezett Ukrajna déli megyéibe, illetve a Krímbe. Életfeltételeik siralmasak. Konténerekben laknak, gyakran villanyáramuk és vizük sincs, az élelmezésük sem teljesen megoldott. Rendezetlen a hátrahagyott ingatlanok ellenértékének az ügye. A hatályos orosz és kazalt törvények szerint nem jár kompenzáció, csak ha saját vagy szövetkezeti tulajdonról van szó. Egyedül arra van esélyük, hogy a takarékpénztárakban őrzött rubelt valahogy átutaltassák, bár még erről sincs végleges államközi egyezmény. A németek ügyeivel foglalkozó ukrán szakminisztérium, illetve az Ukrán-Német Alap egymásra mutogat, amikor az ukrán fél felelőssége kerül szóba. A lakásépítési programot csak 2-5 százalékban teljesítették, ezt is csak úgy, hogy az eredetileg a csernobili kitelepítettek számára felhúzott 24 házat adták át a németeknek. A helyi önkormányzatok arra hivatkoznak, hogy még saját polgáraiknak sem tudnak megfelelő lakáskörülményeket teremteni, nemhogy idegeneknek. Kravcsuk elnök ígérete, miszerint az évezred végére 400 ezer német jöhet Ukrajnába, papíron maradt, és egyre kisebb az esély arra, hogy a dolgos németek Ukrajna javára munkálkodhatnak a következő évtizedekben.
