Heves Megyei Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-20 / 16. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1994. január 20., csütörtök Aki megnyerte a „Mindent vagy semmit” piros autóját Nem szerencse kell hozzá, hanem tudás... Ilyen az újságíró-sors: van, aki évek hosszú során át ír a nyilvánosságnak, de igazán ismert emberré akkor válik, amikor... Amikor megnyer egy vetélkedőt. Ezt mondhatja el magáról Szeri Árpád szekszárdi újságíró, aki már kipróbálta magát a Van benne valami és a Szerencsekerék című játékokban, de a legnagyobb sikert ezúttal aratta: a Mindent vagy semmit vetélkedőben — az országban elsőként — kilenc forduló megnyerése után elvihette a fődijat, a piros Peu- geot-t. — Minek neked egy autó, amikor most már ország-világ tudja, hogy nincs is jogosítványod? — kérdezte tőle egyik szerkesztőségi kolléganője. — El fogom adni, és végre befejezzük a házunkat. Azért indultam a vetélkedőn, hogy megnyerjem az autót. A házban lesz végre külön szobám, hely a könyveimnek, s nem kopog át a szomszéd, ha este kattog az írógépem. Szóval, meglesz a feltétele egy „nyugodt, kispolgári életformának”. — Ebben a szakmában? — Idézőjelben mondtam. De a nyeremény tényleg esély a normális életre. Ezt mindenki megérti, aki lakott már garzonban. — Gyerek? — Most már neki is lesz hova születnie. — Melyik volt a kilenc forduló legizgalmasabb pillanata? — Remélem, hogy a néző számára végig izgalmas volt a verseny. Én azért szerettem, mert érdekes műveltségi játék, és nem szerencse kell hozzá, hanem tudás. Már gyerekkorom óta végigjátszottam otthon az összes tévé- vetélkedőt a képernyő előtt, egy fotelban ülve. A legizgalmasabb talán az első forduló volt, ahol az egyik ellenfelem 15 ezer szerencseponttal előzött meg, és ennek ellenére sikerült kétezerrel nyernem. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de büszke vagyok arra, hogy nálam sokkal régebbi, gyakorlottabb versenyzőket is sikerült legyőznöm. — Hogyan lehet egy ilyen szerteágazó vetélkedőre felkészülni? — Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy kellő alap híján néhány kvízkönyv elolvasásával fel lehet készülni, bár nem tagadom, hogy átnéztem előtte ilyeneket is. Amióta olvasni tudok, folyamatosan tanulmányozom a történelmi, földrajzi, irodalmi tárgyú munkákat. Ezek érdekelnek. — Ha az ember nézi a vetélkedőt, azt gondolja: én is tudtam volna, de nem ilyen gyorsan. — Ennek semmi köze a gyorsasághoz, ugyanis ha úgy kezdi Vágó István, hogy 1190-ben melyik császár halt meg, akkor az lenne a meglepő, ha nem tudnám a folytatást, hogy Barbarossa Frigyes. Némi empátia is kell persze hozzá, hogy ki tudjam találni a kérdést, mielőtt kimondanák. — Napilapnál, napi politikával foglalkozol, minek ehhez a történelem? — Nemcsak ehhez, hanem mindenhez szükséges a rég- és a közelmúlt történéseinek az ismerete. Meggyőződésem, hogy a történelem tanulságaiból nagyon fontos következtetések adódnak a mára nézve. — A te igazi műfajod az interjú, m it kérdeznél magadtól a győzelem után? — Magamtól vagy egy vetélkedő győztesétől? — Az utóbbitól... — Amit te is, hogy miként jutott el idáig, mi van a teljesítménye mögött? — S milyen gondolatok fogalmazódnak meg benned? — Magamtól már meg is kérdeztem, csak még nem tudom rá a választ: akkor most hogyan tovább? Meg kell-e felelnem a hirtelen jött ismertség, népszerűség vélt és valódi elvárásainak, vagy nem változott semmi? — Kicsoda tulajdonképpen Szeri Árpád? — Erre a kérdésre nem nekem kellene válaszolnom, hanem azoknak, akik láttak a tévében, akik ismernek, akik szeretnek és akik nem szeretnek. Kedvenc történelmi alakjaim egyike Napóleon. Sokat írtak róla a kortársak, az utókor történészei, s minél több elemzés jelenik meg róla, annál kevésbé lehet tudni, hogy ki volt ő. Akkor honnan tudnám én, hogy ki az a Szeri Árpád? Ihárosi Ibolya (Ferenczy Europress) Jó iskolája volt Kettessy professzor is gratulált Mintha valami megmagyarázhatatlan vonzalom csalta volna el a Hortobágy mellől a Mátra vidékére, mégpedig Gyöngyösre. Egészen fiatalon vállalkozott arra dr. Pintér László, hogy a Bugát Pál Kórház szemészeti osztályának vezető főorvosa legyen. Ügy érezte, jó iskolában nevelkedett, hiszen a nagy hírű Kettessy Aladár „keze alatt’’ nőtt fel. — Mikor jött Gyöngyösre? — Ennek már majdnem harminc éve. 1966. június 1-jén érkeztem a városba. Az Európa-, de mondhatnám úgy is: világhírű szemsebész professzor klinikáján dolgoztam. Itt, az irodám falán van a dedikált fényképe. Én úgy nézek erre a fényképre, mint valami szentképre. Szakmai alázattal nézek rá, mert neki köszönhetek mindent. — Van olyan sebészeti módszer, amit kimondottan tőle tanult, tőle lesett el? — Most is operáltam egy úgynevezett szemhéj csüngést, így mondhatom magyarul. Ennek az a lényege, hogy a szemhéj letakarja a szemnyílást, és a beteg hátrahajtja a fejét, hogy lásson. Most operáltam egy jászágói férfit, a professzoromtól tanult módszerrel. Ezt a műtétet a világon mindenütt ismerik. — Miért pályázott Gyöngyösre annak idején? — Ennek több oka van. Az egyik: önálló akartam lenni. Nagyon fiatal voltam akkor, még 33 éves sem. Mai fejjel vakmerőségnek tűnik a vállalkozásom. Ugyanabba az állásba jöttem, amiben most vagyok. Merészségem azzal magyarázom, hogy Kettessy professzor mellett gyorsan értünk. A műtéti kiképzés gyorsabb volt, mint bárhol az országban. — Azért, mert sok volta beteg, és kevés az orvos? — A beteg ugyanannyi volt, mint manapság. Az orvosok száma nyolc volt, ma pedig tizenhat. Akkor a műtéti profil volt a lényeges. Ha az ember elkerül egy olyan kórházba, ahol „mindent” kell csinálni, akkor a korábbi profil hátránynak tetszik. A debreceni klinika műtéti profilú klinika. Elmondhatom, hogy Ket- tessy-tanítvány az ország különböző klinikáján van vezetői tisztségben. Úgy gondolom, ennek az a magyarázata, hogy a Ket- tessy-iskola jó iskola volt. Megtanítottak bennünket az önállóságra is, az önálló gondolkodásra is. Arra, hogy sok út vezet ugyanahhoz a célhoz. Nem volt az úgy sohasem, hogy csak ezt lehet és csak ezt kell csinálni. Még műtét közben is megjegyezhette a fiatal orvos, hogy „ Professzor úr, nem lehetne ezt így csinálni?” Vagy azt válaszolta, hogy „ Te, ez így hülyeség!” vagy azt, hogy „Te, neked tényleg igazad van!” — Gyöngyösön azonban nemcsak a feladat más, mint volt Debrecenben, hanem a felszereltség is. Tehát? — Bizony, sok mindent tudomásul kellett vennem. Például: akkor még cserépkályha volt a műtőben! Ajtaja sem volt a műtőnek. Amikor eljöttem először ide ismerkedni a körülményekkel, bizony visszahőköltem. Árra gondoltam, itt fogom én az életemet leélni, amikor megvan Debrecenben a jó munkahelyem? Aludtam rá egyet, és reggel azt mondtam: csak azért is jövök! Megpróbálom majd úgy kialakítani ezt a helyet, ahogy én tanultam azt a Kettessy-iskolában. Lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de úgy érzem, sikerült. — Minél nehezebb az indulási helyzet, annál hatásosabb az eredmény elérése. Nem így van ? — Kijelentem, hogy elődöm, Szarvasy főorvos úr nagyon jó szemorvos volt, csak az ő körülményei mások voltak, mint az enyéim. — Mikor szánta rá magát arra, hogy tudományos minősítést szerezzen? — Már a klinikán is gondoltam rá, de akkor még nem volt erre időm. Kettessy professzor úr a glaukómát ajánlotta nekem témának. Áldom is érte. Amikor a kandidátusi disszertációm téziseit elküldtem, kaptam tőle egy levelet, amiben azt írta nekem, hogy büszke rám. Ezt a levelet ma is ereklyeként őrzöm. Azt írta: „Nulla dies sine linea ”. Azaz: „Sohasem szabad abbahagyni” — mondhatom így is, szabadabb fogalmazással. Ezt és így tartom ma is. Szerencsére olyan intézeti igazgatóim voltak mindig, akik segítettek céljaim megvalósításában. Enélkül hiába akartam volna én „ugrálni”. — Miért támogatták terveiben? — Most voltam Bécsben, egy szemészkongresszuson. Ott szerepeltem is. Nemcsak a nevemet írták ki, hanem azt is, hogy Gyöngyös. Ha én szerepelek valahol, az a Bugát Pál Kórháznak is emeli a hírnevét, ahogy a városét is. — Mennyire elégedett ennek alapján önmagával? — Soha nem vagyok elégedett. Soha nem is voltam. IdőnDr. Pintér László: „Önálló akartam lenni...” (Fotó: Szántó György) ként vannak olyan dolgok, amikre azt mondom, ez már jó így, de aztán jön valami, amit még meg kell csinálnom, amit még el kell érnem. — Mint megyei szemész főorvosnak, amire a megbízatást nemrég kapta meg, mik a tervei? — A rendelet szerint a megyei tiszti főorvosnak szakmai tanácsadója vagyok. Most olyan időket élünk, amikor a decentra- lizálási törekvések következtében szabadok vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy a megyében is alkothatnánk nagy dolgokat, ha lenne rá pénzünk. Azt tehetjük, hogy a szakmai kollégiumok által megállapított szakmai szempontokat követjük. Miután a megyei tiszti főorvos nem érthet mindenhez, ezért vannak a szakmai tanácsadók, akiknek feladataik vannak, akikkel szemben követelményeket támasztanak. A szemészetért a megyében, hogy úgy mondjam, én felelek. — A megyei tiszti főorvos mondja meg, hogy mivel kell foglalkoznia? — Nem ő mondja meg. Azt a rendelet írja elő. Nekem egy munkatervet kell összeállítanom, aminek megfelelően kell a feladataimat végezni. Most például a szakmai vállalkozások feltételeitkeW ellenőriznem. — A főorvos urat a munkaköre eléggé leköti. Hogyan tudja elvégezni emellett a megyei szakfőorvosi teendőket? — Nehezen, de azt mondják, nincs olyan szénásszekér, amelyikre ne férne még egy villával. Érzem, hogy egyre kevesebb az időm. Két napot jelöltem ki a hétre: keddet és csütörtököt, amikor délelőtt nincs műtétem. Egyelőre ilyen az időbeosztásom. — Mindezek után: mennyi a szabadideje? — Kevés, nagyon kevés. Olyankor tudok foglalkozni azzal, hogy a szakmámban ne maradjak le az időszerű dolgokban. — Kedvtelése nincs? Például: nem főz otthon? — Főzni nem főzök, de sütni tudok, mert az édességet nagyon szeretem. A legkedvesebb ki- kapcsolódásom az unokákkal töltött idő. Ha velük vagyok, akkor elfelejtek minden bajt, gondot. Zsuzsi nyolc, Tibor pedig négyéves. Érdekes módon a fiú hízeleg jobban, bár Zsuzsi természete jobban hasonlít az enyémre. Hogy ez szerencse-e vagy nem, majd eldönti az élet. G. Molnár Ferenc P ászthy Júlia fotója mellé szándékosan illesztem az egyáltalán nem retorikamentes kérdést. Tudok olyanokról, akik a három klasszikus zarándokutat — Rómába, Com- postellába, Jeruzsálembe — végigjárják. Évszázados rituálé ez Európában, mert úgy tudták, tudják olvasmányaikból, netán családi hagyományaikból, hogy a zarándoklat, annak minden hányattatása, az út közben az éneklés, a vezeklés megannyi fordulója közelebb vitte-viszi őket Istenhez, az Örökkévalósághoz. Ne ijedjünk meg a nagy szavaktól, mára már kezdjük érteni ezt a szokást, és a mi rakoncátlan, sokszor, sok érdektől vezérelt eszünkkel is kutatjuk, miért is indulnak azok a mohamedánok is ^ annyian Mekka felé? Legalább egyszer az életben. Pászthy Júlia minden évben tesz egy rövidre zárt zarándokutat Budapestről Egerbe. Az Operától az Egri Bazilikáig. Nemcsak azért, hogy itt töltött gyerekkorát, a szülői házat, az iskolákat újból végigélje, nem is csak azért, hogy rokonait, barátait felkeresse, hanem azért is, legfőképpen azért, hogy életéért, második megszületéséért hálát adjon a Teremtőnek. Aki nem tudná, annak leírjuk, hogy évekkel ezelőtt itt hozták vissza, az egri kórházban egy súlyos szerencsétlenség után az életbe, és azóta minden kínálkozó alkalmat felhasznál, megragad, hogy jöhessen, önzetlenül, énekelni, seHányféle zarándokút Pászthy Júlia zarándokúba évente egyszer Budapestről Egerbe tart gíteni azokon, akik segítségre szorulnak, most például az értelmi fogyatékosoknak. Jól tudom, nem szokás a hangverseny után az ott szerzett élmény hatása helyett másról beszélni, de a jegyzetíró van úgy néha: mélyebbre kell menni, az érzelmek, a szenvedélyek, ha úgy tetszik, a gondolatok, fogalmak, elhatározások gyökereihez odanyúlni, mert akkor látszik meg igazán egy cselekvés, egy szándék értelme. És szépsége is. Pászthy Júlia ebben a januári tavaszban odaállt az Egri Bazilikában a kóruson az orgona mellé, és elénekelt hat számot. Vivaldi Glóriájából egy tételt, Per- golesi Stabat Materét, Schubert és Gounod Ave Mariáját, Mendelssohn egyik áriáját, a Jerusa- lem-Jerusalemet és Gabriel For- ret Pie Jesu-ját a latin szövegű Requiemből. A hívő számára mi sem természetesebb, hogy Vivaldi Glóriája tolul az ajkára, amikor az Egri Bazilikába bemegy. Az is lélektani szabály, törvény, lépcső, hogy az áhítatba beburkolódzó lélek az anyai segítségért imádkozik; itt és azonnal Máriára gondol, akárcsak a XIX. század nagy zenészei. De Pergolesi Stabat Matere, Mendelssohn finom szövésű áriája, a Jerusalem-Jerusalem és a Pie Jesu, ahogyan egymásra soroltak, összefonódó könyörgéssoroáattá lettek a szenvedőkért, a halottakért: hirdették azt is, hogy van a lelkek között az a kapcsolati rend, az az egyetemesség, amire csak életünk nehéz pillanatában döbbenünk rá. Vagy még akkor sem. A középkori himnuszról nem elég annyit tudni, hogy az egyik legnagyszerűbb szöveg, amit Pergolesi megzenésített, de ebben a zenében és a himnusz szavaiban él, lebeg az a hit és a hitet megpróbáló tragédia, amely „kihozta” Jacopo da Todiból a fennkölt panaszkodást. Ehhez a himnuszhoz csatlakozott évekkel ezelőtt az énekesnő, az Operaház kitűnősége, ehhez a bensőséges vallomáshoz emelkedett fel autóbalesete után. És most már évek óta mondja, énekli a többit is, a megrendült, van? de hazatalált bizalom zsoltárait, a könyörgést, ahogyan Mendelssohn is emlegeti Jerusalemet, idézve a próféták harsogását, de Jézus szelídebb szavait is, hiszen a város omlása, tragédiája, hiába volt minden jóslás, minden jövendölés, isteni és emberi figyelmeztetés, bekövetkezett. Bíró Imre, a bazilika karnagya, orgonaművész Bach e-moll prelúdium és fúgájával, valamint D-dúr fúgájával, C. Franck Pas- toraléjával és Vidor Toccatájával fogta közre ezt az énekesnő által összeállított, nagy érzelmekkel telített dallamfüzért. Átalakuló világunkban akár példaként is állíthatnám Pászthy Júliát, azzal a hangsúllyal, ahogyan az idősebbek szokták emlegetni a fiatalokat: időben és értően felfogta azt a figyelmeztetést, amely alázatra és az önmagunk iránti hűségre int. Olyasvalamire, amit az emberi tekintet kellőképpen bemérni nem tudhat. Csak szólhat róla. De azt tegye meg, ha alkalma nyílik rá! Farkas András
